A fiumei cápa

„Az első világháború előtt járunk. Kovách Richárd, az egyik pesti napilap szerkesztője Fiumébe utazik, egyrészt azért, hogy életében először lássa a tengert, másrészt azért, hogy leleplező riportot írjon a pesti újságokban időről időre bulvártémaként visszatérő fiumei cápa kilétéről. Ősz van, a városban már nincsenek nyaraló vendégek, ellenben tombol a bóra, az ilyenkor szokásos viharos szél. A halászok annak örülnek, hogy az utóbbi napokban milyen sok tonhalat lehet ejteni, ugyanakkor a Kvarner-öbölben megszaporodnak a cápaészlelések. Az Amerikába tartó, kivándorlókat szállító Carpathia óceánjáró brit kapitánya is cápaveszélyre figyelmezteti a M. Kir. Tengerészeti Hatóságot. A pesti hírlapíró közben Fiume viszonyaival ismerkedik, és azt látja, hogy a boldog békeidők álcája mögött társadalmi, nemzetiségi és a közéleten túl a magánéletbe is begyűrűző feszültségek húzódnak. Politika, intrika, terror, szerelem, erotika és cápák a száz évvel ezelőtti Fiumében. Röviden erről szól ez a készülő regény.” – A szerző összefoglalója

Kovách Richárd arra ébredt, hogy leszakadt az ég és darabokra tört a világ. Nem is annyira a dörrenés ébresztette föl – noha az is meteorként hasított tudatába és széttépte az álmok függönyét –, hanem az, hogy úgy érezte, mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz rázná meg az ágyát. Fölkönyökölt, kinyitotta a szemét. Ekkor érkezett a második villanás. Rögtön utána robaj, meg csörömpölés, ahogy az üveg darabokra tört.

A szerkesztő még hosszú pillanatokig moccanatlanul ült a dunyhák között, próbálta egyenes vágányba terelni a gondolatait – legelőször is rájönni arra, hogy merre van, és mit keres ezen az idegen helyen.

Nehezen és későn aludt el. Eleve éjfél után került az ágyba, márpedig az ő korában az ember nehezen bírja az éjszakázást. Fiatal éveiben, nősülés előtt persze ő is megcsinálta nem egyszer, hogy kávéházban zárta az egyik napot, és néhány órával később ugyanott kezdte a másikat. De azok az idők elmúltak. Mostanra a színikritikákat is másra bízza, inkább lefekszik korán, hogy másnap kézbe vehesse a friss újságokat. (Természetesen mindig a másokét, elvégre az ember nem szívesen fedezi föl és morgolódik az egészen bizonyosan meglévő hibákon.) Ez a nap azonban túlságosan sokáig tartott – főleg, ha hozzászámítjuk az előző, vonaton és javarészt legföljebb bókolással töltött éjszakát. Márpedig Kovách hozzászámította. Mindennek tetejében, mint idegen helyen mindig, nehezen jött a szemére álom. Nem akart lámpát gyújtani, újra meg újra fölpattintani a zsebóra fedelét és megnézni, mennyi az idő. Anélkül is tudta, hogy roppant későre jár. Vagyis inkább korán van. Ezen pedig megint csak fölidegesítette magát.

Mikor végre nagy nehezen elszenderült – számára úgy tűnt, alig pár perccel később –, jött az égszakadás-földindulás.

Szerencsére – már ha lehet egyáltalán ilyet mondani – csak az egyik ablak törött be. A másik valamikor hajnalban résnyire kinyílt. A szerkesztő érezte a dunyha alatt, hogy fázik, de ezt is beleszőtte rémálmai közé. Azt álmodta, hogy vonaton ül, és a szerelvény irgalmatlan sebességgel halad lefelé egy völgybe, amelynek alján már a tenger hullámzik baljós sötétséggel. Abban a pillanatban pedig, ahogy a vonat elmerült, és a kupé megtelt vízzel, a magasból, égi szózat gyanánt Karolina asszony hangját lehetett hallani: „Kellett neked ugrálnod, fiam! Hát nem volt elég az Abbázia?”

Az ablakot valószínűleg a szél nyitotta ki. Igaz, hogy csupán résnyire, ám ez épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a légnyomás ezen a felületen ne törje ripityára az üveget, csupán belökte az ablaktáblákat. A szerkesztő ült az ágyban, bambán reszketett a beáramló hidegtől, és arra gondolt, hogy irdatlan messze van ő most attól, hogy az Abbáziában legyen, az Imre által katonásan fölszolgált kávét kortyolgassa, kiflit majszoljon, és közben átlapozza a konkurenciát. Persze Abbázia itt is van, csak éppen az egy másik Abbázia, nem az a príma hely ott, az Oktogonon, a körút és az Andrássy út találkozásánál, innét elképzelhetetlen távolságra, ahová minden másnál jobban vágyakozik.

– Az egész akkor romlott el – motyogta a szerkesztő, csak hogy önnön társaságával életet leheljen magába –, amikor nem egy hosszú feketét, hanem egy erős barnát rendeltem Imrétől. Akkor tértem le a megszokott útról. Ami, lássuk be, ennyi idősen már hiba. Akár végzetes is lehet.

Nem volt ideje nyakig merülni az önsajnálatban, a következő pillanatban dörömböltek az ajtón:

– Tekintetes uram! Jól van?

Ez a hang végképp fölébresztette. Mint akit darázs csípett meg, fölpattant az ágyról, de nem az ajtóhoz, hanem az ablakhoz lépett – ahhoz, amelyik nem tört be. Vissza is tántorodott nyomban, kintről olyan szúrós, sötét füst hömpölygött befelé. Hogy honnét, egyelőre nem bírta eldönteni. A tengerpart sötétségbe borult, a rakpart lámpái se világítottak. Ellenben mindenünnen őrült lárma, ordibálás, jajveszékelés, lábak dobogása hallatszott.

– Tekintetes uram! Hall engem?

Becsukta az épen maradt ablakot és kinyitotta az ajtót. A portás állt a folyosón, akinél az előző reggel bejelentkezett, és akitől este a mólón cápatudományi kiképzésben részesült. Most viszont ijedtnek tűnt, nyomát se lehetett fölfedezni addigi fölényes magabiztosságának.

– Mi történt?

– Még nem tudjuk pontosan, kérem. Valami robbant a hullámtörőnél. Föltehetően egy hajó.

– Hullámtörő?

A portás az ablakok felé bökött.

– A Mária Terézia móló. Az védi Fiumét a nagy hullámoktól.

Kováchnak rémlett, hogy az előző nap valóban látott a vízen egy hosszú építményt, amely eltakarja a nyílt tengert a tekintet elől.

– Vannak áldozatok?

– Még nem tudjuk, tekintetes uram. Maga jól van? Nem sérült meg?

– Fázom – panaszkodott Kovách. – Borzalmasan fázom. És tele van a szőnyeg üvegcseréppel meg szilánkkal.

– Azonnal adunk egy másik szobát. Olyat, amelyik nem a tengerre nyílik. Tessék, kérem, ezt mielőbb elhagyni. Segítsünk a csomagolásban?

Kovách Richárd először nemet akart inteni, mondván, nincs sok holmija, csupán néhány napra érkezett, azt a keveset pedig egyedül is össze tudja szedni. Azután az jutott eszébe, hogy időnként megengedhet magának némi, a szokásos kávéházi tüsténkedésnél több kiszolgálást, ha már sem odahaza, se a szerkesztőségben nem részesül ilyesmiben. Úgyhogy amíg magára kapta a ruháit – igyekezvén, hiszen a törött ablakon áramlott be a hideg –, a portás fölszólítására a szobapincér szépen összecsomagolt neki

Az épület túloldalán kapott szobát. Igaz, ez észak felé nézett, és azt a kevéske kilátást is eltakarta a szomszédos Lloyd fogadó otromba épülete, viszont nagyobb és tágasabb volt az előzőnél. Még erkély is tartozott hozzá. A szerkesztő ráadásul otthon érezhette magát: az ablak alatt, a Via Andrássyn csörömpöltek a villamosok és zörögtek a konflisok.

A költözés megtörténtét követően lement a földszintre. Addigra a portás első kézből származó hírekkel tudott szolgálni:

– Nem hajón, hanem egyenesen a hullámtörőn történt robbanás. Elég nagy sérülés keletkezett, reméljük, nem lesz mostanában vihar, mert akkor nincs, ami megállítsa a tengert, és félő, hogy a nagyobb hullámok kicsapnak a rakpartra. Ez a város legveszélyeztetettebb része. Pár évtizeddel ezelőtt itt még a tenger volt.

A szerkesztő bólintott, mint aki érti, miről van szó.

– Vannak halálos áldozatok?

– Néhány hajnali horgász. És a kikötőben lévő bárkák közül is jó pár megsérült. Azonban közelebbit nem lehet tudni, a rendőrség lezárta az egész rakpartot.

– De hát hogyan történhetett?

A portás megcsóválta a fejét.

– Ez az, ami a legrejtélyesebb, kérem. Mert ha hajó robban, annak csak sejteni okát. Akár a motor ugye, akár a rakományban valami. Na de így… – Komor képpel széttárta a karjait.

– Nincs ott valamiféle vezeték? Kőolaj?

– Nincs, kérem. A kőolaj-finomító messze van innét. A város nyugati szélén. A tartályhajókat is ott töltik meg. A mólón nincsen semmiféle robbanóanyag. Elvileg.

– Elvileg? Mit ért azon, hogy elvileg?

– Kérem, én nem értek semmit. Csak annyit tudok, hogy a mólón nincsen robbanóanyag. Föltéve, ha valaki nem visz oda.

A szerkesztő érezte, ahogy emelkedik a pulzusa.

– Gondolja, hogy valaki robbanóanyagot helyezett a hullámtörőre?

– Nem gondolok én semmit, tekintetes uram. A gondolkodás a rendőrség dolga. Én csak itt, kérem, egyszerű szállodai alkalmazott vagyok.

Aztán – mintegy jelezvén, hogy részéről véget ért a beszélgetés, legalábbis ebben a témában – a portás azt javasolta Kováchnak, hogy a nagy izgalomra egyen és igyon valamit. Ezekben a korai órákban nyitva van az étterem.

A szerkesztő habozott. A késő esti lakomától még mindig teljesen eltelve érezte magát. Ráadásul most olyan dolgok történnek, amelyekről nem szabad lemaradni. Amúgy is lettek volna még bőven kérdései. Ismert néhány praktikát, hogyan lehet a magukat megmakacsolni szándékozókat kifaggatni. Egy portás neki nem ellenfél, ahhoz túlságosan sokatmondóan szorítja most össze vértelen, szélcserzette ajkait. Igazából szívesen és lelkesen elmesélné azt, amit tud. Csak biztatni kell. Ha éreztetik vele személyének fontosságát, megnyílik előbb-utóbb. Lám, az előző este milyen közlékeny volt. Most is az, csak rejtegeti. A pincérek és az írók mellett a szállodai portások tudnak a legtöbbet a világ dolgairól.

Ugyanakkor a feje sajgott, az éjszaka nagy részét ébren töltötte, úgyhogy elfogadta a kávéra vonatkozó invitálást. Faggatózni utána is tud. Ráadásul a portás addigra még több hírrel szolgálhat. Azt azonban szigorúan meghagyta a pincérnek, hogy ne olyan kávét hozzon, amilyet itt főznek. Hanem olyat, amilyet Bécsben vagy Budapesten. Ha nem tudja, hogy az milyen, elmondja szívesen.

A pincér biztosította, hogy erre nincsen szükség. Éveken át dolgozott Pesten, előbb a Japán kávéházban az Andrássy úton, majd a Meteorban, az Erzsébet körúton, a Baross utca közelében. Aztán egyszer, egy nyáron, amikor Pest kiürült, és kevesebb fölszolgálóra volt szükség, lejött ide dolgozni. Utána itt ragadt. Azt viszont pontosan tudja, hogy a tekintetes úr mire gondol. Csinálnak is ilyet a konyhán. A magyar vendégek mind ilyet szoktak kérni. Az osztrákok nem, ők elfogadják az olaszt is. A magyar vendég ellenben finnyás. Válogatós. Ahhoz ragaszkodik, amit ismer, amit megszokott. Nem fogékony az új dolgokra. Amúgy az olasz kávéval sincs semmi baj. Ugyanannyi erő van benne, mint a másikban. Az persze más kérdés, hogy kevesebb élvezetet nyújt. Az ember éppen csak beledugja a nyelvét, és már nincs is…

Kovách Richárd hangos zörgéssel belemerült A Tengerpart legfrissebb számának olvasásába. A szószátyár pincér félbeszakította monológját, meghajolt és távozott.

A lapban ezúttal szó se esett cápákról. Elvégre azt, amelyiket akkora diadallal hurcoltak végig a rakparton, nem írhatták bele, hiszen lapzárta után történt, amikor már dübörögtek a nyomdagépek. A többi csupa unalmas helyi hír. Valaki elcsúszott a piacon egy káposztalevélen, a mentők látták el. Gyerekek kővel fejbe dobták a társukat. Az utóbbi napokban elképesztő mennyiségű tonhalat tudtak az öbölben kifogni. Ami ugyanakkor az egyiknek boldogság, az a másiknak bosszúság: míg a fiumei halászok örvendeznek, addig a Chioggiából érkezettek, akik ilyenkor, ősszel szoktak Fiumében vásározni, mérgesek, amiért fölöslegesen szelték át a tengert, hiszen nem tudják a zsákmányukat eladni.

A kávé tényleg nem volt rossz. A kifli se, bár a pestihez képest puhább és édesebb. De legalább nem morzsált annyira. Kovách magához intette a pincért, és megkérdezte, van-e náluk Pesti Nap. A sértődött pincér először úgy tett, mintha nem értené, miről van szó. Azután közölte, hogy ők csak helyi újságot tartanak. Úgy kellett harapófogóval kiszedni belőle, hogy fővárosi lapokat a Modello-palota földszintjén, a kaszinó alatti kávéházban lehet találni. De nincs mindegyikből.

Kovách legyintett. Végzett a kiflivel és a kávéval, kisietett az étteremből. A portást nem találta a helyén. A pult üresen tátongott. Gondolkodott, megnyomja-e a csengőt, azután úgy döntött, hogy inkább nem. Nem akart a sok faggatózással túl nagy feltűnést kelteni. Igaz, hogy ő most egy befektetési lehetőségek iránt érdeklődő pesti üzletember, aki tudni szeretné, hogy a város mennyire biztonságos, ám ezzel együtt óvatosnak kell lennie. Ismerni a határokat. Ellenben – fűzte tovább elégedetten a gondolatait – elképesztő, milyen jól időzítette ezt a kis kiruccanást. Megint nem kellett a szimatában csalódnia, újfent csak nem hagyták cserben megérzései. Cápatámadás áldozatául esett úri kisasszony, akinek kifogják a gyilkosát, mindez megkoronázva egy rejtélyes robbanással. Ebből olyan riport, sőt riportsorozat fog kerekedik ki hamarosan, amelytől régen látott magasságokba emelkedik A Pesti Nap példányszáma.

Odakünn az immáron megszokott szél és csepergő eső fogadta. Összébb húzta felöltőjét. A rakparton most semmiféle munka nem folyt. A rendőrök lezárták, a munkásokat kihajtották, senkit nem engedtek a sínek és a vagonok közelébe. A halászbárkák is üresen ringatóztak a Skull Mátyás által gyártott vasbakokhoz kötve. A bóra eloszlatta a robbanás sűrű, fekete füstjét, és mivel most nem pöfögtek se a vízen, se a szárazföldön a legkülönfélébb gőzgépek, a levegő a szokottnál sokkal tisztább volt.

A szerkesztő beállt a Piazza Adamichon ácsorgók közé. Nyújtogatta a nyakát és próbált elkapni pár szót a körülötte lévőktől, ám a pergő horvát és olasz nyelvű beszédből semmit nem értett. A permetező esőtől és a reggeli párától, meg az öbölbe kikötött halászbárkától nem lehetett tisztán látni a Mária Terézia mólót, annyi azonban kitűnt, hogy mintha a közepéből valóban hiányzott volna egy rész. De persze az is lehet, hogy ezt csupán a minden ingerre éhes fantázia vetítette oda. Úgyhogy a szerkesztő egy kevéske időt követően fölhagyott a bámészkodással, és elindult a postát megkeresni.

Némi kérdezősködés után megtalálta. Nem esett messze – persze itt, Fiumében minden mindenhez roppant közel volt. A Korzón magasodott, az egyik utcasarkon, a városi toronnyal szemben. Háromemeletes, neoreneszánsz, sárga téglás épület. Mintha csak a pesti körútról pottyant volna oda. Alul a hivatal, fölötte a postai tisztviselők lakásai. Odabent pedig már a korai óráktól szorgoskodó sartorellák, azaz a munkáskisasszonyok, akik reggelente frissen, üdén, csinosan öltözve, arcukon kicsi, kacér mosollyal előjönnek a Gomila sikátoraiból, hogy percekkel később a város legkülönfélébb pontjain vegyék föl a munkát – ki valamelyik szabóműhelyben, a varrógépnél, ki az irodákban, az írógép mellett, ki a postán. De olyan is van szép számban, aki elvillamosozik a város nyugati végében álló Ganz-gyárba, és egy zakatoló masina mellett tölti az idejét. Hogy aztán az este közeledtével a fáradtság és a megtörtség legkisebb jele nélkül korzózzanak a belvárosban barátnőivel és unokanővéreivel karöltve.

Kovách Richárd meglepően gyorsan kapott távolsági vonalat. Az viszont fölbosszantotta, hogy a hívás sokáig csak kicsengett a Pesti Napnál. Ilyenkor még nincs senki a szerkesztőségben? Odahaza tényleg cincognak az egerek? Végül valaki fölvette. Nem Géber, ő valamiért nem volt bent. Na de miért nem? Mindegy, csak jusson egyszer haza, alaposan megmossa mindenkinek a fejét. A Pesti Napot pedig itt is be fogja szerezni, és megnézi, mit műveltek ezek az ő távollétében.

Az egyik gyorsíró kisasszonyt kérette a telefonhoz, neki diktálta le:

Kiküldött tudósítónk jelenti Fiuméből a legfrissebb híreket! A cápaveszély, úgy tűnik, enyhülhet, miután azt a fenevadat, amelyet az elmúlt napokban több helyütt láttak, és megölte az egyik városi tanácsos lányát is, szerencsésen kifogták. Ennél azonban sokkal fontosabb kérdés, hogy ki és miért követte el a hajnali robbanást a hullámtörőn, amely során a Mária Terézia móló súlyosan megsérült, és halálos áldozatok is vannak. A rendőrség nyomoz. Fiumében tapintható a feszültség. Rövidesen részletes riporttal jelentkezünk.

Kifizette a telefonköltséget a szép, de komor arcú sartorellának, aztán kilépett a posta épületéből. Éktelen lármára kapta föl a fejét. Az égen elképesztő látvány tornyosult: sirályok százai, vagy talán ezrei, egyetlen, hatalmas csapatban, éktelenül sivítozva szárnyaltak a tenger felől a város északi magaslatai felé. Kovách Richárd még sose látott ilyet. Úgy tűnt, a fiumeiek se. Álltak a Korzón és tátott szájjal nézték a hátborzongató jelenséget. A szerkesztő figyelmét nem kerülte el, hogy némelyik keresztet vetett.

A szöveget Benedek Szabolcs fotóival illusztráltuk