Jelige: mateusz – Mateusz

Jelige: mateusz
Mateusz

Mi mindent látni az országúton haladó buszok sötétjében. Sötétedéskor az árnyak tovaszaladnak, az emberek pedig lejjebb csúsznak üléseikben és elcsendesednek. Megették a fóliába és szalvétába csavart párizsis zsemlét, amibe a jó szerencse talán még egy szelet uborkát is rakott, és most eltelve, de nem jóllakottan lejjebb csúsznak és szuszogni kezdenek. Vagy elmorzsolnak néhány kekszet és aztán igazítják meg a hosszú úttól gyűrt ruhájukat. Megettem én is, lecsúsztam én is. Kivülre elképzelem az erős futót, egy árnyat, aki a busz mellett szalad végig velünk. Megelőzünk egy autót, a futó átugorja azt. A vezetők is elhallgatnak, most csak a rádió halk morajlása jut el idáig a hátsó ülésekig. Itt jutott eszembe újra ő: a krakkói ördög.

Most múlik a tél és már én is Krakkóban lakom, egy fiúval. Látogatóba megyek néhány napra haza, mint ahogy tavaly is, de semmi kedvem sincs otthagyni ezt a várost, ahol bár alig ismerek valakit és mindenki ezt az általam alig, vagy néha már egészen értett nyelvet beszéli, szóval mégis, én itthon vagyok. Kinek kell már Budapest? Kinek kell egyáltalán egy egész város, nekem van itt három városrészem, azokat járom rituálisan végig minden héten. Hétköznap általában csak kisebb köröket teszek: reggel átlépem a Plantyt az ulica Szewskával a lábam alatt, hogy csak este hagyjam el újra ugyanazon az egyenes és egyenletesen csendesedő útvonalon. Később a hét vége felé megközelítem a folyót, a zsidónegyedként csúfolt kocsma- és embertenger ismerős körülöttem, a folyó túloldalára viszont csak vasárnapra jutok el. Ez a végállomás, ezután hazatérek és kezdhetem újból. Ez a rendszer tartja egybe a váltópontok közötti hullámzó zűrzavart.

Az eset a Semper Felixben történt, ott, ahol egyébként a mindig sötét varrógépes hely után lyukadunk ki, ahol a mindig sötét után meglepően világosban folytatódik a züllés. Bármiféle szégyen nélkül, délelőttig. A varrógépek között a krakkói ördög rózsákkal érkezik a semmiből és rózsákkal távozik a semmibe. Az álla felfelé csúcsosodik, a haja ívesen előrelóg. Azt is lehetne mondani, hogy profilból ő a félhold, de én tudom, hogy ő nem a félhold, hanem az ördög. Azért csúcsosodik, azért ívelődik, azért tűnik fel és el érintetlen rózsákkal. Máshol eddig nem létezett, az asztalon táncoló lányok mellett ő is csak egy helyi érdekesség volt. Azt hiszem, én rontottam el aztán.

Egy kapualjban a plac Nowy mellett ittuk ki Enikővel a gyógynövényes vodkát a laposüvegből, aztán cigire gyújtva ékeztünk el a varrógépekhez és a tánchoz. Zaj van és nehéz megmondani, hova tűntek a percek és az órák. Megérkezett ő is, rettenetesen fárasztott a látványa. Ahogy elhaladt, ellenségesen megragadtam egy rózsát. Egy pillanat alatt le is tört a feje. Megragadott az ördög is hátulról és a karjával átfogta a nyakamat. Kérem, nem vagyok én rózsa. Nem eresztett, nem eresztett, aztán mégis. Visszaolvadt a háttérbe, és eltűnt a maradék érintetlen rózsával, ugyan egy fej az én kezemben maradt.

A vezetők most a rádiót is lekapcsolták. Ilyenkor szoktak berakni egy DVD-t, van vagy tíz a buszon, de sajnos mindegyiken Adam Sandler filmek vannak. Az előttem ülő délkelet-európainak kinéző fiú hátradönti a székét és kis híján az orromba tolja a felhúzott térdemet. Az ablak felé fordulok, nem szólok, csak mérgesen lökök egyet a lábammal. Vonatokra gondolok, és arra, hogy az mennyivel kényelmesebb volna – bár később megtudom, hogy ez nem így van.

Szóval hajnalodott és a Semper Felix hívogatóan állt a hazafelé vezető út első ötven méterében. Ez még nyáron történt. Addig ültünk a járdán, amíg a felkelő nap melege forró nem lett. A mosdóba indultam, de mikor nyitottam volna az ajtót, hárman tódultak ki onnan. Az újonnan jött lány, az ördög és egy értelmi fogyatékosnak tűnő fiú. A lány a farmerdzsekijét gombolta vissza, a retardált csak nézett, a ő kezében pedig egy villanással tűnt el egy apró tárgy. Elfogott a félelem és rögtön vele együtt a hányinger is. Berohantam a wc-be és bezártam magam. Nyomokat kerestem, nem is tudtam, milyen nyomokat, bármit, gyerünk, kapkodom a tekintetem, bármit, enyhítő körülményeket, jó szándékot. Végül nem bírtam ki, utánuk mentem. Már ott voltak a barátaimmal.

Lassan közelítettem meg a csoportot, fürkésztem a tekinteteket: semmi nem változott bennük. Képzelődök? Kis csoportok álltak együtt, ültek egy körben, ki a lépcsőn, ki a kövezeten, összehajolt mindenki, mint az egy fűcsomóból való fűszálak, ha fújja őket a szél. El kell felejteni az ilyesmit. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy valamit nagy hévvel magyarázok. A meggyújtatlan cigivel hadonászok az ujjaim között, mindenki türelmetlenül nézi a cikázó fehéres rudacskát. Az ördög nyújtja az égő gyufát. Będę waszym Prometeuszem. Én leszek a Prométeuszotok.Odatartottam a szálat a tűzbe. Megköszöntem. A retardált csak nézett, úgy tűnt, mintha figyelne rám, majd egyszer csak tágra nyílt szemekkel megszólalt: A hajad... A hajad olyan, mint a Nap. A hajad a Nap! Naphajad van! és ezután újra bambán, immáron elégedetten hagyta rajtam a tekintetét. Ő ott csak félmosolyra húzta a száját, aztán mondott valamit. Azt hittem rosszul hallok: csupa rímben beszélt. És rímben beszél és én nem értem és ez majd megőrjít. Rámnéz, majd fölém, egyre magasabbra és újabb rímeket hallok, de csak nem értem meg, mit mond. Tudni akarom, de nem hallja a kérdésemet, mit mondtál, mit jelent? Én már tudom ki ő, de ő még nem tudja, hogy tudom. Így van? Megkérdeztem, hogy hívják. Mateusz, mondta az ördög.

A busz hirtelen fékezett, egy pillanatra láttam egy kecses őzformát elsuhanni a jármű előtt a fényekben, aztán vége volt az egésznek. Nem volt többé nyoma. A buszvezető pedig, mintha mi sem történt volna, elengedte a féket és vitte tovább a buszt egyenesen. A hirtelen megfeszült testek a az ülésekben újra elernyedtek. Nyújtózkodok egy kicsit, és közben becsukom a szemem.

Körénk gyűltek a hely vendégei, a fejüket ingatták, a folyó felé mutogattak és a folyó felé vezető utcák felé indultak el egy-egy tétova lépéssel. Nemsokára már a hídnál voltunk, egy kis macskaköves lejtőn le is jutottunk a lábához. Kőfal választott és takart el minket a felettünk épphogy kezdődő várostól. Ott lent, a part füves részén, eldőlt a kis csapat, mind egy irányba. A túlpartot néztük, a végét. Már csak mi voltunk talpon, egymás mellett, végre csendben – de még mielőtt bármelyikünk is megszólalhatott volna, egy szőke copfos fiú Mateusz kezébe nyomta bakancsát és útlevelét, és eliszkolt. Olyan sebesen, hogy már csak a csobbanás hangjából jöttünk rá, mi történt.