Ugrás a tartalomra

 

A terapeutám, mondd, akarsz-e lenni?

Papp-Für János árnyékapa című verseskötetében egy boldogtalan gyerekkor emlékeit osztja meg velünk, mi pedig lassan ráébredünk, hogy amit olvasunk, mind megtörténhetett. Sőt nap mint nap történik. Boldog Zoltán írása.

Egy terápián veszünk részt. Váratlanul mi leszünk az ülés vezetői, velünk szemben egy felnőtt, aki gyerekként szól hozzánk. Néha úgy beszél, mintha óvodás, máskor úgy, mintha kisiskolás lenne, bár meglepően összeszedett. Zavarba jövünk, mert ha az elmeséltek tényleg megtörténtek, akkor súlyos terhek cipelésében kell segítenünk.

Az elmondottakból egy boldogtalan család szereplőinek jellemvonásai rajzolódnak ki. A velünk beszélgető kisgyerek naiv, érzékeny, és csordultig van keresztény hittel. A részeges apáról beszél, aki tönkreteszi a család életét, az anya szeméből szinte végig folyik a könny, a nagymama imádkozik, a testvér csak olykor tűnik elő a háttérből. Ilyenből rengeteg van Magyarországon, gondolhatnánk, mint ahogy apaköltészettel is tele van a könyvtár. Papp-Für János versei azonban pontosan felépített minidrámák, amelyek végén mindig ott van a katarzis lehetősége. Tisztul velük a páciens, a gyermek, a felnőtt és a terapeuta. Tisztul általuk a világ, tehát mi is.

Az árnyékapa költészetének tisztasága egyszerűségében rejlik: nincs benne felesleges szó, vád vagy harag. A megszólaló mindvégig higgadt marad, és egy beszélgetés könnyedségével, néhány húsba vágó képpel vall a súlyos témáról. Széppé teszi a fájdalmat, anélkül, hogy hatásvadásszá válna:

apa szép, anya gyönyörű,

csak együtt csúnyulnak el mindig.

apát szeretem, anyát kedvelem is,

de az együtt csak megszokás.

apánál van a csönd,

anya zsebében nyugtató.

nálam pedig egy soha fel nem épült

játszótér kapujának kulcsa.

(mulandó)

A kortárs líra olvasójaként gyakorlott terapeutának kell lennünk, hiszen legtöbben a fájdalmukat osztják meg velünk. Ezért is tudjuk, hogy a fenti versben a játszótér fontos szimbólum, talán a meg nem valósult gyermekkori lehetőségek jelképe. Ha jobban belegondolunk, ehelyett áll most itt az árnyékapa. Ha van játszótér, nincs trauma, de nincs kötet sem. Sőt, a megszólaló hite, a szemünk előtt lépésről lépésre épülő kereszténysége is ebből a játszótér nélküli helyzetből fakad:

istenem, taníts meg a vakságra és a hallgatásra.

az arcomat anyától örököltem. apától a rossz emlékeket.

a hit pedig nagymamám kendőjében volt.

úgy tudom, te tetted oda. most tanulni vágyom

és felejteni. főleg felejteni

(újragondolás)

A feledés helyett azonban a feldolgozás, az előbbi vers címében is érzékeltetett újragondolás mutatkozik megoldásnak. S ha éles szemű terapeuták vagyunk, láthatjuk, hogy az egész folyamat egy gyerekkori rajzba és egy mondókába ágyazódik be. Az első vers címe pont, pont, vesszőcske, a záró darab a készen van a fejecske. A családi idillt sugalló kezdő kép a végén lelepleződik: az apa kezébe sörösüveg kerül, a labda legurul a rajzpapírról, az anya ábrázolása zilált lesz, szoknya helyett már nadrágot visel. Ez a folyamatos alakítás, alakulás jellemzi a kötetet, legyen szó anyáról, apáról vagy akár Istenről. Magára az Istenre is úgy tekint a megszólaló, mint aki folyton ellenőrzi, újraértelmezi a helyzetét, nyitott a másként gondolkodásra:

istenke megnézi magát a tükörben

hasonlít-e még ránk.

levetkőzik, majd újra fel.

(csoportkép)

A páciens csak néhányszor szökik meg az ülésről, ilyenkor közvetlenül az apát (megmaradtak) vagy az anyát szólítja meg (smink). De az is lehet, hogy hipnotikus állapotba kerül, és újraéli a múltbéli szituációkat. Kísérlete természetesen kudarcra van ítélve, mert a cselekvéssel a múlton nem tud változtatni. Próbálkozása azért lehet mégis sikeres, mert csak az emlékek feltárása vezethet el annak újrarendezéséhez. Így tisztázódhat a három akarat, amely szétforgácsolja a családot: „anya szerint egy új apa kellene. szerintem egy másik játszótér.” Az pedig a többi versből tudható, hogy az apa szándékait az alkohol határozza meg. De a családra az övén kívül a szegénység árnyéka is rávetül:

az iskolában mindig azt mondták,

hogy mi szegények vagyunk.

anya háttal állva keni meg a kenyeret,

ne vegyem észre a penészes oldalát.

(korai felismerés)

Az apához, az anyához, a húgához és a nagymamához való viszonyán kívül a megszólaló megpróbálja tisztázni saját helyzetét a családban és a világban. Egyszer árulóként tekint magára, akit egy csokival lekenyereznek, máskor angyalként szemléli testét, és ébredés után keresi szárnyait a tükörben. Lassan rájövünk, hogy egy dolog biztosan hiányzik a gyerekkorból: a játék. Még a homokvár építésének is komoly tétje van, hiszen játszani csak akkor lehet, ha a nyugalom határozza meg az életet:

neked építem ezt a várat, apa.

ha víz nem éri, egyre erősebbek lesznek a falak.

te is kilátsz az ablakán, ha leguggolsz mellém.

ez lesz az én szobám,

és üres a mellettem lévő ágy.

más úgysem feküdhet ide.

anya kerüli ezt a várat,

de én az összes falánál imádkoztam,

szólj neki, hogy már minden rendben.

(megmaradtak)

A gyermek nyughatatlan, megpróbál rendet teremteni maga körül. Imádkozik, épít, beosztja a családtagok helyét, irányítgatja a felnőtteket. Az ő világuk válik a játszóterévé. Vagy ha távolabbról nézzük, felnőttként éli újra gyerekkorát, és megnyugtatja magát, hogy mindent megtett a változás érdekében. Úgy beszél, mintha tehetett volna bármit is, hogy sör és sírás helyett béke költözzön a házba.

A terápia segít megérteni, hogyan gondolkodhat egy gyerek a fenti helyzetekben. Mi az, ami elkíséri őt felnőttkorába, milyen terheket aggatott rá a család. Ilyen egy boldogtalan gyerekkor, de ilyen egy belőle kinövő hiteles és szép költészet. Mert simán elhiszünk mindent, amit olvasunk, és még a képekben is gyönyörködhetünk, amelyet patikamérlegen adagol nekünk a költővé érett kisfiú. Segítséget kapunk ehhez Szabó Imola Juliannától, aki kimagasló érzékenységgel tervezte meg a Magyar Napló Kiadó egyik legimpozánsabb kötetét. Az oldalszámokat finoman rajzolt karikázások kísérik, mintha egy láthatatlan kéz szerette volna kiemelni a fontosabb részeket, de végül mind jelentőssé vált. A címeket finom vonás választja el a főszövegtől, a hosszabb versek után gyakran kerülnek külön oldalra pársorosok, amelyeket egy-egy alakzat tesz játékossá, látványossá és InstaVers-szerűvé (akár azonnal posztolhatók is a költészetnépszerűsítő oldal mintájára). Kevés terapeuta gondolná, hogy a feketét, a szürkét és a fehéret ilyen sokrétűen is lehet a témákhoz igazítani. A színek pedig a borító belső részére kerülnek, szinte bújtatva, hogy aki ilyen tintákkal álmodna, annak se legyen idegen a kötet.

Ha pedig szeretnénk eltávolodni a pácienstől, a mondottakat elemelni tőle, az ő hangjától, akkor hallgassuk meg a kötethez társuló CD-mellékletet, dőljünk hátra kényelmesen, és fogadjuk el, hogy a versmondás játszótér is lehet. Valaki, akinek a meghatás a szakmája, megpróbálja átérezhetőbbé tenni a leírtakat – s ez Bezerédi Zoltánnak és Bezerédi Bendegúznak a legtöbb helyen sikerül is.

Papp-Für János nem kezdő költő, ez a hatodik kötete, miközben kultúraszervezőként, autodidakta gyógypedagógusként és gyakorló apaként is találkozhatunk vele virtuálisan és a valóságban is. Poétikai profizmusát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elválaszthatatlannak gondoljuk személyétől a leírtakat, együttérzünk vele, megértő hallgatónak bizonyulunk fájdalmaira. Ha valaki azt mondaná, a lírai én nem a szerző, legszívesebben arcon ütnénk. Akkor kinek a panaszát hallgattuk eddig? – háborodhatunk fel átvert terapeutaként (ezért is érdemes elolvasni a következő interjút). A versek azonban nem a Kosztolányi-féle szegény kisgyermek panaszai, nincs bennünk semmi csengő-bongó, semmi művi, semmi jól szituált. Nem hasonlítanak arra a mesterkélt alakra sem, akit a fiatal magyar irodalom elvont költői képként fésült össze gondolataival (lásd írásunkat Deres Kornélia Szőrapa című kötetéről). Az árnyékapa családfője nagyon is valódi, eleven figura, olyannyira, mint Jónás Tamásé az Apuapuapuban. S a kötet által felvetett problémák is éppen ilyen valódiak, égetőek, aktuálisak, így válnak az írások – talán minden szerzői, szerkesztői és kiadói szándék ellenére – közéletivé a milliós nagyságrendű alkoholizmus országában, ahol apák válnak önmaguk árnyékává nap mint nap. Ki fog beszélgetni az ő gyermekeikkel?

 

Boldog Zoltán

Papp-Für János: árnyékapa. Budapest, Magyar Napló, 2016.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.