Ugrás a tartalomra

Mervay Mátyás: Császári és királyi hadifogoly-karrierek Kínában: Az átutazó, a balettmester és az építészek

Izgalmas füzért lehetne összeállítani az Osztrák–Magyar Monarchia azon katonáiból, akik a keleti fronton estek orosz hadifogságba, majd ilyen-olyan kalandok során a Távol-Keleten kikötve, a legkülönbözőbb területeken futottak be karriert. Itt most korabeli tudósítások és visszaemlékezések segítségével kísérlek meg felvillantani párat. Mindegyikre jellemző a különlegesség, de tipikus jegyeket is felfedezhetünk.

 

 

Mervay Mátyás

Császári és királyi hadifogoly-karrierek Kínában:
Az átutazó, a balettmester és az építészek

 

 

Kezdjük a történetet mindenekelőtt Európában! Talán nem érdemes túlzottan ecsetelni a szibériai hadifogolytáborok komfortfokozatát, és azt a józan ésszel könnyen belátható igazságot, hogy alapvetően nem volt kellemes dolog ezekben a létesítményekben hosszabb időt eltölteni.

Akinek nem „Galícia közepében lett a sírja”, az jó eséllyel találhatta magát valamelyik sáros/poros ukrán országúton, ostoros kozákok felügyelete alatt a cári birodalom első vasútállomása felé étlen-szomjan, esetleg sebesülten imbolyogva. Csehek, magyarok, osztrákok, szerbek, tiroli olaszok, románok, zsidók, szlovákok és ruszinok egyaránt csukaszürke uniformisban préselődtek össze birodalmi német társaik mellett a tyepluskában, a meleg marhavagonban. A cári adminisztráció a birodalom különböző pontjaira osztotta szét azt a több mint 2,5 millió tisztet és közlegényt, akik Ferenc József atyai hívására vonultak be egykoron. A foglyok „legmegbízhatatlanabb része”, tehát a pánszláv propagandára semmiképpen sem fogékony osztrákok, németek és magyarok szinte biztosan az orosz Távol-Kelet mostoha klímájára készülhettek (persze csak lélekben, tekintve hogy megfelelő ruházatuk nemigen akadt). A többiek – talán – maradhattak az Urálon innen, vagy esetleg a még mindig kisebbik rossz Közép-Ázsiába kerültek. Nem feltétlen voltak következetesek az oroszok, de nagyrészt tartották a formát.

A hadifoglyok, akik hónapokig, egyesek akár éveken át élvezték az ellenséges hatalom vendégszeretetét, érthető módon keresték a szabadulás lehetőségét. Erre természetesen akkor volt kockáztatásra érdemes esély, ha a láger valamely határvidékhez közel esett. A Transzbajkál, valamint az Amúr folyó vidéke sokak szemében felcsillantotta a Kínán át történő hazajutás reményét. Mandzsúria ugyan részben orosz (részben japán) befolyás alatt állott ekkoriban, mégis az 1917-ig semleges és az azt követő hadba lépés után sem markánsan ellenséges pekingi hatóságoknál kedvezőbb elbánásra számítottak a szökés mellett döntők.

„Amikor megérkeztünk Szibériának ebbe a városába, Nyikolszk-Usszurijszkbe, alig voltunk egy páran. Gyalog mentünk egy hónapig. Mind mentünk, mentünk. Mert onnan Csitából vonattal mentünk át Mandzsúrián. A vonat átvitt Kínán keresztül, s úgy értünk oda abba a sarokba. Elég az hozzá, hogy amikor megérkeztünk Harbinba – Harbin volt Mandzsúriának a fővárosa –, már kínai katonák voltak az állomáson, s azt mondták, az őrök is úgy elmentek, hogy csak két őr maradt velünk. A tiszt is elszaladt. Azt mondták az őrök: ők megengedik, hogy leszálljunk, de amikor a vonat sípol, vissza kell rögtön jöjjünk, mert ha nem, akkor itt maradunk kínai foglyoknak.

Aztán beszélgettünk a kínaiakkal is. Azok biztattak: ne menjünk tovább, maradjunk itt, munka elég van, dolgozhatunk, pénzt is kapunk. Kettőt tudtak meggyőzni, hogy maradjanak ott, többet nem. Aztán amikor a vonat fütyült, ott voltunk mind a többiek. Aztán ez a kettő is Harbinból visszakerült Usszurijszkbe, s bevásárlók lettek, nekünk ők vásároltak be. (FaB)”  (Gazda József, Emlékek Ázsiája. Budapest: Terebess Kiadó, 2003. pp. 7–8.)

 

Kép Orosz hadifogolytáborok Szibériában és a Távol-Keleten (részlet)¹

 

 

Két magyar tiszt úri viszontagságai² 

Bokor Ervin és társa, Ballay már 1916-ban kereket oldottak szibériai barakkjukból egy politikai száműzött orosz segítségével. Irkutszk és Csita érintésével elhagyták a Bajkál-tavat, és az északkelet-kínai határ felé vették az irányt a transzszibériai vonalon. Az állomásokon találkoztak először vattával tömött kabátos, copfos kínaiakkal, akiket az egyébként udvarias Bokor csak „majomarcúaknak” ír le emlékirataiban. Harbin városa után nem sokkal a hómezőn át zakatoló szerelvényről az éjszaka közepén leugrottak, és zihálva, de lefutották a vasutat őrző katonákat. Kis mandzsúriai falvak bámuló, de vendégszerető ellátása után Kirin (ma Jilin) városába érkeztek. Itt kis híján belefutottak az ellenséges oldal vendégszeretetébe, amikor a jó szándékú kínai szekeres az Ír Misszió állomásának ajtajánál tette le a két „sárgahajút”. Az ajtót nyitó, mosolygós kisasszony szerencsére nem figyelt fel az „amerikai bányamérnökök” furcsa akcentusára, így azok sűrű bocsánatkérések mellett továbbálltak, és a városban élő német családhoz kéredzkedtek be.

Lutterman úr már tapasztalt volt a német és osztrák-magyar szökevények segítésében, és a mukdeni (ma Shenyang) német konzulhoz irányította vendégeit pár nap pihenést követően.

Herr Witte kubai szivarjai és pálmafás melegháza után a két tiszt – immár nem lovasszekéren, hanem vonaton futott be Peking kapujába, az „Észak-Kína Sanghajaként” is ismert Tiencsinbe. A vasútállomásról riksák hada ajánlkozott fel a két európainak, hogy az „Osztrák Jámenbe” loholhasson velük. A közelben fekvő kicsiny koncessziós terület az utolsó napjait élte mint a kínai városból kiszakított kis osztrák-magyar enklávé, saját konzuljával, tengerészhelyőrségével és a gyarmati adminisztráció minden szükséges kellékével. A tiszt urakat Herr Schumpeter konzul látta vendégül, de Bokor és Ballay szembesülhetett a szökevény-sorstárs közlegények sorsával is: őket egyszerűen besorozták a koncessziós terület helyőrségébe.

 

Kép A tiencsini osztrák–magyar haditengerészeti különítmény³

 

Pekingben Bécs–Budapest képviselője, von Rosthorn miniszter (nagykövet) fogadta az urakat, majd utolsó kínai állomásukon a Duna-menti monarchia távol-keleti kereskedő családjai kísérték ki őket a sanghaji kikötőbe. Bokor és társa végül Japán és Amerika érintésével tért haza Európába, és 1919-ben már sikeresen ki is adta vaskos emlékiratait világ körüli kalandjairól. Nem minden hadifogoly-szökevény sorsa alakult viszont a hosszú 19. század végének úri kapcsolati hálójának mentén.

 

 

Bela's Dancing Hall 

De a nem éppen előkelő gyöngyösi fakereskedő fiát sem kellett azért félteni a barakkok depresszív hangulata és később az orosz polgárháború vérengzései közepette! Hermann Bélán nem fogtak ki a sokakat lelkileg megviselő láger-mindennapok. Ahogyan az általánosan elterjedt volt a táborokban, a bezárt katonák fizikai és szellemi frissességük megőrzése érdekében – és persze hasznos elfoglaltságot keresve – a sport mellett zenei, irodalmi, színházi köröket alapítottak. Egy ilyen színtársulat előadásával indította Hermann is „karrierjét”. Először a Leányvásárban (Jacobi Viktor, 1911), majd Trabukó hercegében (Baghy Gyula, 1917) szerepelt mint statiszta, illetve karénekes. Később mint „kabaré-conférancier” lépett fel. Sajnos mindezek a szerepek nem hoztak sokat a konyhára, s a mostoha körülmények között nemcsak a legénység és az önkéntesek, hanem a tisztek is éheztek és fáztak. Hermann ezért fogsága második évében úgy döntött, szerencsét próbál, és egyszerűen begyalogolt a közeli városkába, ahol a leánygimnázium ajtaján kopogtatott állásért.

„Őszintén elmondtam az igazgató úrnak, hogy áll a dolog – folytatta Hermann. – Bizony az éhhalál fenyeget, és szeretnék valami rendes álláshoz jutni. Úgy érzem, hogy elég tehetségem van a tánctanításhoz. Szeretném az igazgató úr növendékeit táncra tanítani.” (Hadifogoly magyarok története. 2. kötet. Budapest, 1930. p. 471.)

Az eldugott verhné-ugyinszki (ma: Ulan-Ude, Burjátföld, Oroszország) gimnázium direktora úgy döntött végül, hogy ráfér a „vad vidék” gyermekeire egy kis tánc ebben a „felfordult világban”. Hermann tehát egy kiöregedett moszkvai balerina segítségével elsajátította, majd továbbadta diákjainak az orosz táncokat, és hírnevet szerzett a városban.

A forradalmi események és a polgárháború miatt az összes hadifoglyot kelet felé induló vonatokra vagonírozták be, így az újdonsült tanár úrnak is el kellett hagynia a városkát. A szerelvény azonban Vlagyivosztok helyett már Nyikolszk-Usszurijszkban „kipakolt”, és az immáron referenciával is rendelkező táncmester itt is megpróbálkozott a helyi reálgimnáziumban. Sikerrel, olyannyira, hogy 1919-ben, egy évre a berezovkai indulásra már saját balettjával ('Kukuska' azaz „Kakukk”) debütált közönsége előtt.

 

Hadifoglyok Usszurijszkban4

 

„Hermann tanítani kezdte az oroszokat a saját nemzeti táncaikra egy távoli eldugott kis helyen, amely nemsokára virágzó központja lett a színházi életnek. A tábor tisztjei 30 egymást követő előadást adtak a Csárdás királynőből, míg a közlegények a Leányvásár c. darabot adták elő a saját színpadukon.” (Prisoner Who Became Ballet-Master. Asbury Park Press, August 7, 1926. p. 10.)

Sikerei ellenére a városban egyre inkább megromló közbiztonság miatt (egy este, szokásos táncórája alatt teljesen kirabolták a lakását) úgy döntött, hogy az amúgy is egyre inkább a vörösök és fehérek harcainak kereszttüzébe kerülő várost elhagyja, és máshol próbál szerencsét. Az épp japán intervenciósok által megszállt Usszurijszkből tehát 30 jennel a zsebében Harbinnak vette az irányt.

Orosz-Mandzsúria pezsgő és csillogó metropolisza a '20-as években élte virágkorát, az elmenekült orosz burzsoázia és az előkelő helyi kínai réteg a kortársakat Amerikára emlékeztető világpolgársággal élte mindennapjait a Távol-Kelet ezen zűrzavaros részén.

 

Kínai utca Harbin városában5

 

Nagy nehézségek és sok csalódás után végül ismét rámosolygott a szerencse Hermannra, aki újra állást kapott egy gimnáziumban mint „balettmeiszter”, és hamarosan elindult, hogy meghódítsa a büszke és előkelő harbini közönséget. 1921-ben már a helyi Novosztyi Zsizny c. lap méltatja „Indiai balett” és „Chopin fantázia” c. koreográfiai szerzeményeit, majd nemsokára modern táncokat tanító klubjával lesz híres „Bela's dancing hall” a Kisenev étteremben. A párizsi „tangomilong” és a „valódi kínai foxtrott” nemcsak a mulató ifjúságot hódítja meg: Hermann a kereskedelmi kamarában bálokat rendez, és jótékonysági estjeiről cikkeznek az újságok (pl. Russian Daily News, March 25, 1923).

Könyvet ír a táncról és a társasági illemről „A tánc-művészet” címen, amely orosz nyelven jelenik meg, és állítólagos óriási sikere nyomán japánra is lefordítják. Az orosz lapok interjúkat közölnek vele, és „a foxtrott királyának” hívják csak „Bela German”-t.

 

Hermann Béla min előkelő balettmester Japánban6

 

„1922-ben elhagyja Északkelet – Kínát, és délre utazik, az egykor német befolyási övezet kikötővárosába Csingtauba (Qingdao), tánckurzusokatt tartson. Itt nagy sikert arat mint „Hungarian Dancer” egy olasz baritonista, Gulio Ronconi oldalán a Garrison Hall klasszikus estjén.” Szinte meg sem melegedik talpa alatt a parkett, amikor a Japán Vöröskereszttől és a japán konzultól kapott ajánlóleveleivel a Sárga-tenger túlpartjára, Kobe városába hajózik át. A helyi angol és japán lapok nagy érdeklődéssel kísérik Mrs. Jevnyikova tánctanárnővel közösen megnyitott tánciskolája, a „Kobe First Dancing Academy” indulását. Illemkönyve mellett balettkompozíciói és estélyei is rendkívül sikeresek, ahol a volt cári balett balerináival lép fel.

Az események pörgése közben azonban nem várt fordulatot vesz Hermann sorsa, ami örökre megváltoztatja a közel egy évtizedes távol-keleti karriert befutó volt hadifogoly életét. Az első világháborúból és az azt követő véres forradalmakból felocsúdó Nyugat új táncokat és új ízlést preferál már, és ezek híre elér Japánba is. A dzsessz, a shimmy és a charleston felváltja a boston és a tango egyeduralmát, a „tango-milong” és a „kínai foxtrott” többé már nem elég. 1926-ban Hermann úgy dönt, Párizsba megy, hogy elhozza a „legújabb divatot” Kobéba! Az öreg kontinens felé vezető úton folyamatosan fellép, és szórakoztatja a francia luxushajó közönségét. Európába érkezésekor az az ötlete támad, hogy ha már itt van, először hazalátogat rég nem látott hazájába...

Hogy mi történt pontosan, nem tudni, talán honvágya fogta meg, talán a szerelem. „Professzor Béla” mindenesetre megházasodott, távol-keleti bizonyítványait, hírnevét szögre akasztva átvette édesapja üzletét, és mint fakereskedő telepedett le Gyöngyösön.

„Ott messze Japánban pedig talán még mindig várják, hogy mikor érkezik meg Professzor Béla a legújabb párizsi táncokkal.” (Hogyan lett szegény hadifogolyból előkelő tánctanár Kínában és Japánban? in: Baja Benedek, Pilch Jenő et al. /szerk./; Hadifogoly magyarok története. Budapest, Athenaeum, 1930. II. kötet, p. 475.)

 

 

A felvidéki építész, aki elvitte a felhőkarcolót a Távol-Keletre 

Érdekes felfedezésre bukkanhat az, aki a 20. század eleji Kína külföldi kolóniáját vizsgálja. A virágzó üzleti életnek köszönhető fizetőképes kereslet több olyan építésznek adott munkalehetőséget, akik egykor az Osztrák–Magyar Monarchia egyetemein szereztek diplomát. Ami még érdekesebb, hogy a legtöbben mint egykori szibériai hadifogoly-szökevények találtak menedékre a Sárga-tenger partján. Rolf Geyling7 például Bécsben született, majd tanulmányai után egy brassói lányt vett feleségül, és Bukarestben telepedett le. Akárcsak legtöbb sortársa, ő is a Bruszilov-offenzíva elsöprő rohamában került orosz kézre, és évekig tartó odüsszeiát járt be a birodalom különböző lágereiben, míg végül Vlagyivosztokban, egy barátságos japán tiszt segítségével hamis olasz papírokkal eljutott a pekingi külföldiek kedvelt nyaralóhelyére, Beidaihe városába, ahol beindította távol-keleti karrierjét. Később családja is utánajött, Tiencsin brit koncessziójában telepedett le, és itt is hunyt el, már Mao hatalomátvétele után. Gyermekei nagyrészt Amerikába emigráltak, de a Geyling által épített villák máig  állnak a turistautcákká avanzsált városrészben.

 

Rolf Geyling néhány munkája Tiencsin városában8

 

Volt azonban egy besztercebányai fiatalember, aki még osztrák kollégájánál is nagyobb hírnévre tett szert. Pedig az ifjú mérnök a Műszaki Egyetem friss diplomásaként viszonylag kevés munkatapasztalattal a háta mögött került ki a frontra, ahol a már jól ismert módon ő is Eurázsia másik oldalán kényszerült boldogulni. Hugyecz/Hudec László/Ladislav 1893-ban Hudec György és Skultéty Paula gyermekeként látta meg a napvilágot.

Az egyetem után tehetsége elismerésének tarthatjuk a tényt, hogy fiatal kora ellenére részt vett a mai M1-es metró (kisföldalatti) építési munkálataiban, ami, mint ismeretes a kontinens első kéregvasútja volt. Hadifogolyként Szibériában is hasznát vették szaktudásának. Hudec azonban érthető módon nem tekintette karriernek a polgárháborúba süllyedő ország viszonyai közötti bizonytalanságot. A semleges Dánia diplomatáinak segítségével már úgy tűnt, hogy elindulhat hazafelé, de a kaotikus állapotok közbeszóltak. A közelben megerősödő, egykori sortárs csehszlovák légionisták által kínált alternatíva sem volt túl kecsegtető: vagy közéjük áll mint „szlovák”, vagy agyonlövik mint árulót. Szerencsére dán segítséggel Harbinon át sikerült Sanghajba jutnia, ahol eleinte mint nincstelen menekült kényszerült boldogulni. Hamarosan azonban állást talált egy amerikai építészirodánál, ahonnan 1925-ben függetlenedett, és az időközben feleségül vett Gisela Meyer tehetős német kereskedő édesapjának anyagi támogatásával saját építészirodát nyitott.

Hudec nemcsak nyugati megrendelésekre dolgozott (American Club vagy a China Baptist Publication Building és a Christian Literature Society ikerépületek), hanem állami felkéréseket is elfogadott (Chapei Erőmű, Chiao Tung Egyetem egyes épületei). 1929-ben az Egyesült Államokba utazott, hogy New York, Chicago és San Francisco legújabb építészeti trendjeit tanulmányozhassa.

Ekkoriban ötlött fel a később világhíressé vált Park Hotel tervezésének gondolata is. A Hudec érett korszakát képviselő art deco stílusú toronyház évtizedekig a Távol-Kelet legmagasabb épületeként volt számon tartva, de Kínán belül egészen a legújabb gazdasági fellendülést követő óriási építkezésekig megőrizte patinás hírnevét. Hudec később még a Grand Theatre és más emblematikus munkáival gazdagította Sanghaj városképét, de a '40-es évek már a változás szelét hozták. Kína japán megszállása idején mint időközben (1942) kinevezett tiszteletbeli magyar konzul részt vállalt a város zsidó kolóniájának pártfogásában, és hangot adott nemtetszésének a hódító hatalom pusztítása miatt.

 

A Hudec László által tervezett Park Hotel és Grand Theatre épületei a mai Sanghajban9

 

Kína viharos éveiben csak a frontvonalak változtak: a harcok véresnek, a következmények pedig véresen komolyaknak bizonyultak. 1947-ben, a polgárháború idején világossá vált Hudec számára, hogy a Kuomintang elveszti a hatalmat Kína felett, ezért nehéz döntésre szánta el magát. Feladva három évtizedes karrierjét úgy döntött, elhagyja Sanghajt, és családjával együtt az Egyesült Államokba költözött. Élete utolsó éveit régészeti kutatásoknak szentelte, részt vett például Szent Péter sírjának feltárásában Rómában, végül 1958-ban Berkeley-ben hunyt el.

Rolf Geyling és Hudec László mellett még ismert a szintén kalandos életű festő, Holesch Dénes ugyancsak besztercebányai származású testvérének, Zoltánnak sanghaji építészi karrierje (ő ugyan nem volt szibériai menekült), illetve egy bizonyos „Ferry Schafer” nevű magyaré, akiről így emlékszik vissza az egykor a sanghaji YMCA Building Bureau-nál dolgozó amerikai kolléga egy interjúban:

„(...)[A YMCA-nél] szintén alkalmazásban állt egy Shafer nevű magyar építész, akit a szüleim jól ismertek. Menekült volt. Katona volt az osztrák–magyar hadseregben az első világháború idején. Az Orosz Forradalom alatt kitörtek a táborokból, vagy senki nem őrizte őket már a táborokban. Ő és sok más cseh, stb. küzdötte keresztül magát Szibérián és kötött ki végül Kínában.” (Oral History Interview with John S. Service. 1977. Around The World In Eight Years: Shanghai To Shanghai, 1925–1933. https://www.trumanlibrary.org/oralhist/ service. htm) 

 

Habár a fent elmesélt történetek szereplőiről a korabeli híradásoknak, visszaemlékezéseknek köszönhetően tudunk egyet-mást, mégis meglévő ismereteink elmélyítése és a további hasonló sorsok felkutatásának érdekében az erre vállalkozónak jobbára a levéltárak anyagaiba kell beleásnia magát. A soknemzetiségű Habsburg Monarchia különféle etnikai hovatartozású világjáróinak több országot is érintő kalandjait sok apró részletből rekonstruálhatjuk csak, és ezzel egy olyan jelenséget mutathatunk fel, amely eddig nagyrészt rejtve maradt az első világháború hadifogolysorsait kutatók szeme előtt is. 

 

 

A cikk szerzője alapító tagja az Osztrák–Magyar Monarchia és Kína kapcsolatait vizsgáló nemzetközi és interdiszciplináris kutatócsoportnak, a The Double Monarchy and the Middle Kingdom nevű egyesületnek. 2012 óta Kínában él, ahol jelenleg a tiencsini Nankai Egyetem új- és legújabbkori kínai történelem mester szakos végzős diákja. A Kínába menekült, ill. ott fogva tartott osztrák–magyar hadifoglyok kérdését tárgyaló cikke hamarosan megjelenik kínai nyelven egy neves történelmi folyóiratban; szakdolgozati témája ugyanennek a problémának a mélyebb vizsgálata, különös tekintettel a kínai hatóságok bánásmódjára és a segélyszervezetek működésére.

 


 

¹ Gerő László, A nagy járványgócok és a Vöröskereszt-segélyállomások. in: Hadifogoly magyarok története, 2. kötet. Budapest, 1930. p. 504.
² Dr. Bokor Ervin, Menekülés a szibériai fogságból Japánon és Anglián keresztül. Két magyar tiszt viszontagságai.1919
³ A szerző felvétele, illusztráció: Szuk Géza, „A mi kis Khinánk. A tientsini osztrák–magyar telepítvény” Vasárnapi Újság, Május 1, 1904, pp. 292–295.
4 Ballágh Rózsa, „Szemelvények egy szibériai hadifogoly életéből” Széphalom 24. pp. 66–73.
5 „Chinese Street in Harbin” http://sergeilemeshev.blogspot.jp/ utolsó elérés: 2016–11–23
6 In: Hadifogoly magyarok története 2. kötet (Budapest, 1930) p. 473.
7 Rolf Geyling életéről és munkájáról többet lásd: Scheidl, Inge, Rolf Geyling (1884–1952). Der Architekt zwischen Kriegen und Kontinenten (Wien–Köln–Weimar, Böhlau Verlag, 2014); ill. Geyling, Franz, Family History and Personal Memoirs. Early History Through the China Years. ( Marston Gate: Amazon.co.uk., Ltd., 2011)
8 Képmelléklet a Scheidl, Inge, Rolf Geyling (1884–1952). Der Architekt zwischen Kriegen und Kontinenten (Wien–Köln–Weimar. Böhlau Verlag, 2014) c. könyben.
9 Mervay Mátyás felvételei. Forrás: Mervay Mátyás, „Hudec László Sanghaj szlovák–magyar építésze 2. rész”
mennyeiatjaro.blog.hu 2014–01–14 ill. Flickr.com pontos link#1ill. link#2
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.