Az Irodalmi Jelen rendhagyó verskarácsonya
Az Irodalmi Jelen rendhagyó verskarácsonya
Az Irodalmi Jelen néhány szerzőjét arra kértük föl, írjanak karácsony apropóján ajándékverset. A fölkérés végeredményeként szerelmes verstől az elhunyt hozzátartozókhoz címzett költeményig, a szakrális témákig és az aleppói menekültekhez írt corpusokig rendhagyó versek születtek.
Böszörményi Zoltán
Karácsony
Még nem alszol, gyertya serceg,
a fény sem henyél.
Kiment a házból,
bezárta maga mögött az ajtót
a remény.
Amerre jár,
szétszórt titkokat takar az avar.
Mint apád egykor,
súlyos szavakat cipel
erős vállán az idő.
Halkul a táj,
csak lépteid visszhangzanak.
Kondul a harang,
fejvesztve rohannak feletted a hívő
fellegek.
Selymes hamu száll
mélázó szelek hátán,
árnyadba kapaszkodnak
csupasz karjaikkal a fák.
Fenn lehullott a hó.
Fehér papíritatós a hegygerincen.
Lépteidre felrezzen egy bokor,
égi látomás remeg szemében.
Szilágyi Kinga Magdolna
zárójeles ünnep
zárójeles ünnep
Minden ünnep
a múlt
jelen idejű ajándéka.
Az van benne, tedd csak el.
Áttetsző csomagolás. Semmi dísz.
Zsebre vágott kacatjaimból
kimarkolt rádgondolás. Mondanám,
Zsebre vágott kacatjaimból
kimarkolt rádgondolás. Mondanám,
hogy csak most, csak neked,
de a hazugságok is öregszenek.
Az van benne, tedd csak el.
Kristálypoharam alján salak,
a felszín alatt arcod most is a régi.
A felszín alatt ugye jó? Ugye jó élni?
a felszín alatt arcod most is a régi.
A felszín alatt ugye jó? Ugye jó élni?
Én már nem számolom az idő
naptári alakjait, csak ezt a mait még,
holnapra várva
naptári alakjait, csak ezt a mait még,
holnapra várva
– cheers darlin’! –
és zárójel bezárva.
Vörös István
Szent Ferenc karácsonyi üzenete Aleppóba
Egy lerombolt városban
egy vérfolt mellett
egy kutya ül.
Két napja volt bombázás.
Egy lerombolt városban
egy vérfolt mellett
egy kutya ül.
Két napja volt bombázás.
Mi jót kívánhatnánk
annak a kutyának?
A világ összes többi
kutyájának kívánom,
hogy egyikük se veszítsen
el így mindent,
mint ez az
egy.
Laczkó Vass Róbert
karácsony Aleppóban
nem égi bárkán csak gyalog
tántorognak az angyalok
szárnyuk szegetten félszegen
jászlad körül hogy fény legyen
földig lerombolt házsorok
helyén egy szellemkép lobog
vérrel patakzó pirkadat
visel most ellenük hadat
kivédhetetlen ünnep ez
aknagránátba zárt repesz
fejükre gyakran hullatott
adventi csillagharmatot
alig maradtak pásztorok
az ünnepségek gyász-torok
s a titkon hordott szeretet
mint egy üvegdísz megrepedt
nincs már tovább és nincs hova
így lett a sorsok városa
múlttá ragozott létigék
sivatagává tett vidék
bűnszövetségbe szervezett
kényszerből béketervezet
bölcsen vezérelt fegyverek
útjába tévedő gyerek
jaj te megsebzett vérszegény
földönfutóvá tett remény
minden dicsőség elapad
vilgára jönnöd nem szabad
Lennert-Móger Tímea
Az éhes emberek
Hal kell. Ami fényes. Sikamlós. Szárnyak. Földhöz ragaszkodó madártól. Hinnie kell. Hogy a távoli nincs is. Ha nem látszik. Az éhessel bármit megetetsz. Kannibál is. Nyúzott fák alatt dicsér tavaszt. Eszik. Tücsköt. Bogarat. Éber vadász. Foga záp. Mindenhatónak hiszi magát. Amikor fal. Amikor nyal. Amikor kétkedik. Amikor képes. Éhesen elaludni. Istentől kér enni. Akit ismer eléggé. Hogy kolduljon tőle. Akit nem ismer annyira. Hogy hálás legyen neki. A (meg) hallgatásért. Halért. Madárért. Kannibálért. Tücsökért. Bogárért. Vadászért. Zápfogáért. Húsért. Vérért. Amit érez. Amit nem. A kettő egyensúlyától önhitten. Meghal egyaránt. Nem mindegy. Hogyan. Felfal. Vagy felfalva van. Ezért nyal. Fal. Kétkedik. Képes. Elölről kezdeni mindig az egészet.
Tamás Dorka
Anya, Lány, Szentlélek
A Bibliából kitépték születésem lapját
Évánál és Máriánál keresek megnyugvást
Ők tudják, pontosan tudják, milyen érzés
A kitaszított női létezés
Ma nem akarok szembenézni az emberiséggel
Csak egy utolsó gyertyát gyújtani
Szorongok, még kellene egy felnőtt érintés
Mária keze nyugszik vállamon
A négyéves hangja elakad bennem
Keresek valakit, akinek én leszek a próféta
Felemelkedik velem a repülőgép
Anyáktól zajos a csendes éj
Szentségre vágyom, misztikumra
Rózsaablakokon beszűrődő megbocsátásra
Éva sikít, sír bennem egy gyerek
Tisztára fürdetnek, Jézusnak hisznek
De lány vagyok, így nem lehetek
A Messiás, megmondója életemnek
Az, hogy szeretsz, s szeretnek fontosabb
Súgja Mária, miközben Évát betakarja
Elvégre, ez az ő napja is
Megtanulom, a szeretete a megváltás
Nem pedig holmi félnivaló Messiás
Átkarolja testemet egy szent lélek
Kemény Gabriella
A sznob Grinch
Kilencvenhat tizenkettedikhó huszadikán
születtem. Anya a kórházban töltötte velem
a karácsonyt, és boldog, steril ünnepeket hoztak
a nővérek. A kilencvenes években még
esett a hó decemberben; ha az emlékei
nem hazudnak, tágra nyílt szemmel néztem
az ablakon túl fehéredő világot. Kétlem,
hogy közben bármire is gondoltam volna.
Eltelt húsz év, és karácsony-sznob lettem.
Pontozás alapján választom ki az adventi vásárt,
csak ikeás gyömbér-kekszet eszem, és csak
minőségi forralt bort iszom. Nézem az ünnepet,
ablak van előttem: az érzékszerveimet
köti le csupán. Ma sem gondolok semmit. Érzem
a meleget és sajnálom, ha lemaradok a Grinchről.
Azt hiszem, ennyi az egész, nem várok se havat,
se csodát. Próbálj csak meg a kézműves sör
meg a kolbász mellé emlékeket kérni, és
kesztyű nélkül nyúlni érte. Lefagynak az ujjaid.
Kilencvenhat tizenkettedikhó huszadikán
születtem. Anya a kórházban töltötte velem
a karácsonyt, és boldog, steril ünnepeket hoztak
a nővérek. A kilencvenes években még
esett a hó decemberben; ha az emlékei
nem hazudnak, tágra nyílt szemmel néztem
az ablakon túl fehéredő világot. Kétlem,
hogy közben bármire is gondoltam volna.
Eltelt húsz év, és karácsony-sznob lettem.
Pontozás alapján választom ki az adventi vásárt,
csak ikeás gyömbér-kekszet eszem, és csak
minőségi forralt bort iszom. Nézem az ünnepet,
ablak van előttem: az érzékszerveimet
köti le csupán. Ma sem gondolok semmit. Érzem
a meleget és sajnálom, ha lemaradok a Grinchről.
Azt hiszem, ennyi az egész, nem várok se havat,
se csodát. Próbálj csak meg a kézműves sör
meg a kolbász mellé emlékeket kérni, és
kesztyű nélkül nyúlni érte. Lefagynak az ujjaid.
Noszlopi Botond
A reményhez
Három gyertya is kigyúlt a koszorún,
tucatszor belefogtam,
majd tettem félre e levelet,
mindig az alkalmasabb pillanatra várva.
Időt kell hagyni, gondoltam,
míg az új jelenségek kitermelik
maguktól a fogalmakat.
Azt hiszem, hazudtam magamnak,
rettegve, hogy elfogy az idő,
s én mint percvesztes állok
félkész mondataimmal.
A halvány láng mögül kilesve
látszólag nem akartam semmit,
közben mégis szavakat hadartam,
kirakva belőlük keresetlenül, hogy
„miként a folyók dagadnak ősszel,
ahogy a porból születnek szelek,
megyek utánad hálával telve,
hogy megláttalak, hogy megismertelek.”
Nem is vettem észre,
hogy már nem emlékszem,
milyen őszintének lenni.
E pillanat, mi bármire fogható,
ugyanúgy téveszt meg, ahogy a korábbi.
Talán, ha ismerném a jövőt
s nemcsak féktelen rémek
kivetülését látnám játszani benne,
miképp megszelídültekét a múltban,
talán, ha volna erőm a tolvajok szemébe nézni,
hogy ismét magam is ne válhassak azzá –
minden másképp lehetne.
Egymást követik a telek, ahogy ülve itt
várok egy jelre, melytől
kigyullad a negyedik gyertya,
és elveszi a világ bűneit.
Hevesi Judit
Decemberi ígéretek
Szerinted mit kellene kérnem tőled?
Türelmet egy képmutató ünnephez,
ami veled kezdődik, és új a vége;
a sok új nyitott ablak alatt
úgy suhanok jövőre el,
hogy észre sem veszem.
Mert minden örökzöld hazugság,
az ígéretek tavalyról,
mint régi bundák,
poros dobozokban
hevernek a januári padláson.
Félre ne értsd, nem vagyok különb nálad,
a szavam sem adom már semmire,
de ha kérhetek így is,
azt a látványt szeretném:
felülről nézni meg a rozsdaeget az épp
befagyó víztükörben,
a pusztulást követő harmadik napot.
Így hagyni el a várost, ahol mindig ősz van,
belekényelmesedni az újfajta tájba,
amibe beköltözött a nyugalom,
csak még otthona nincsen,
elképzelni árulás nélküli végeket,
cserébe nem adhatok semmit,
(kaptál már eleget),
de ha veled álmodom majd magam
egy tavaszi reggelbe, megígérem,
hogy kettőnk közül
először nem téged felejtelek el.
Fövényi Sándor
Várakozás
Lassan fakulnak a karácsonyi fények,
a Kisjézus ma már négynapos,
a konyhában mosatlan edények,
újra menetrend szerint jár a villamos.
a Kisjézus ma már négynapos,
a konyhában mosatlan edények,
újra menetrend szerint jár a villamos.
Az aluljáróban használt vonaljegyek,
metróhuzat köhög ki pár járókelőt,
a nagyihoz mennek, mert
évente egyszer meg kell látogatni őt.
Vannak, akik sötét szobában ülnek,
és valami sajog ott a baloldalon,
de legszebb csészéjükbe szűrik a teát,
várva, hogy Isten kopogjon az ablakon.
Csepcsányi Éva
Betlehemi beszéd
T-nek
A mozdulatlan,
korai térben
idő a tekintet,
az anyag tompa,
otromba szörnye
beletapos a fehérbe,
ki angyali karban
nem viseli, elbukott.
Elfödik tűzarcukat
fejedelmi kerubok,
s íme, az Ige testté
lesz.
Szokolay Zoltán
Csendes éj
(egy költő emlékének ajánlva)
A betlehemi gyermekgyilkosságok
jelentőségét kisebbíti a média minden évben.
„Ki tudja, úgy történt-e – kérdezik.
Az sem tisztázott, először ki lőtt,
ki szúrt, ki taposott.
Ki ölt?
Mindenre elszánt, síró kisdedek
megtámadták a rendelt hitedet.
A szabadságot veszélyeztetik
az elvetemült, cseppnyi csecsemők.
Falhoz kell vágni mindet mielőbb.”
Mélységes mély a történelem verme.
Jóvátételre nem marad esély.
Az áldozatok földdel elkeverve.
Nő belőlük birodalmi dudva,
indázó reklám, égi fényfüzér.
Az hirdeti, hogy egy még mindig él.
S a születésnap idén is letudva,
visszafekszünk a langymeleg alomba,
ó csendes éj, szentséges, véres éj.
Vesztergom Andrea
A nyugvó nyughatatlanoknak
Kíváncsian, de félve integetnek
– a máz az arcra már régen ráfagyott –
az eléjük vetített ingereknek:
az örökre nyugvó nyughatatlanok.
Csendekben élnek, átalvó burokban,
mint megannyi zárvány és ritka lárva,
a fényük elfogyón, feszülve lobban
a folyékony, lecsorgó fénykosárba.
Kint hideg, csalóka színekkel játszanak
a házak, de mégis, belül színmeleg,
mert nincsen füzér s a csillogó szalag,
amellyel legvégül megfeszítsenek.
Bőrömre olvadt a barna méhviasz,
színe, mint a földnek: megfagy és ragyog,
oly tiszta lett az éj, mint az egy igaz
karácsonyra nyugvó nyughatatlanok.
Magyar Eszter Csenge
határ-képző
Karácsonyra azoknak, akiket sérelem-gyűjtögető életmódra programozott az idő
„a leomló homlokzat a régi iskolán” –
azt mondod, ennyi rémlik,
majd lesütöd a szemed,
nem veszed kezedbe az irányítást.
egyre nehezebben kitapintható
a rozsda mögött rejtőzködő korlát, miként az is,
aki akkor voltál, amikor
a csigalépcsőn az alagsorból
a földszintre pörögtél a szakkörök után,
szédültél a lámpaláztól
minden felelet előtt,
akár egy nyaktól felfelé
túl magas wattszámon izzó
villanykörte.
most még esélyesebbnek érzed magad a kiégésre,
összeszorított tenyered
a fizikateremből eltulajdonított kísérleti eszköz,
hiába markolod egyre növekvő számban
az élet mértékegységeit,
kívánságaiddal mintha még mindig
egykori példaképeidnek és vetélytársaidnak bizonyítanál,
ráadásként szemeidre rakódik az offline közösségben is
az online lájkhomály.
„miért csodálkozol gyűjteményeden?” –
kérdezem, hisz kimondott szó nélkül is
engedelmeskedsz az önmagát
konvexnek álcázó tér törvényszerűségeinek,
egyetlen gyanús tekintet,
félreértett kattintás is
napokig dörömböl képzeletedben.
egyre többféle alakzatba rendeződik
körülötted a társas érintkezés, s te
titokban mégis egyre magányosabban
követed a látszólag küzdelem nélkül
elért happy endeket.
mindenki úgy mutatkozik a nyilvánosság előtt,
mint egy önjelölt porondmester,
aki kiábrándult a szürkeségből,
nap mint nap nyugodt szívvel színre lép,
suttyomban azonban szivárványokra tapos,
és ebben a környezetben számodra a ködhályog
már nem is kényelmetlen, inkább praktikus,
ha tagadni kell félelmeidet.
Korszakolható vagy,
ám határaid hol összeérnek,
hol új repedések mentén
szakítanak el az időtől,
az emlékezet epizódjai felett is
csak korlátozott hatalommal bírsz.
Ne feledd, aki
változó intenzitással mozgó kőzetlemezeken
egyensúlyozik,
gyakran úgy érezheti,
önként vállalt vallatófényben arcát
örökké dagadó tolvajholdak sugarai pásztázzák,
mintha arra biztatnák, saját tükörképének is
hazudja azt, minden félelme álságos.
Ilyenkor egy pillanatra csukott szemmel,
lábujjhegyről ereszkedj
a földön heverő törmelékdarabokra,
ne gyűjts magad köré semmi mást,
csak olyan embereket, akikkel
a csönd nem kényszeredett, néma cselekedet.
Horváth Veronika
krémes
a folyosón egy kancsal műfenyő kacsingatott,
mikor a műtősfiú neogranormont adott,
hogy azzal kenjem az operáció alatt véletlenül
hólyagosra égetett térdem.
ezt a mosolyt neki küldöm:
kisült a kalácsom, két kör alakú heggel.
alájuk krémmel rajzoltam görbe vonalat.
gondoltam további testképekre:
vágásomat a hasamon filctollal folytattam,
festettem egy hiányjelet a kivett szerv fölötti bőrre,
ám ezt a lapot végül nem adtam postára,
a karácsony szellemében.
helyette neogranormont vásárolok,
mindennap több tubussal, a legkisebb kiszerelésben.
a kupak alatt gézcsíkokkal közözöm át őket:
felöltöztetem rendesen az örökzöld műanyagcsodát.
Ilyés Zsolt
napkitörés
ilyés mariannenek (tel szám: 074-457-4861)
és
oltean matildanak (Pagini Aurii, 2011-2012, 58 o.; tel. szám 0266-339-757)
ki-
kimarad
az ébresztő nyálelválasztása
kattog kattog
az élesztő sűrűsödik
s megköt
időközönyként a térrög
nyíló görcsből
szünnek
illó égők özönyében
fel-
feltűnnek
a kontűrbe
tűrt testek
cserepek esnek
enged a szelep
gázszirom sivárog
temet nem temet
magára zárja a világot
tátva ragadt szája
egy sovány porcelánnak
hűs
porcellákból
hús
csorog
gyolcsba fojt holnapok
le-
vált porc
tikkadt kvarc
sercenő számlap
s egy mutatószár
el
-percen
tak - tik
a csendóra visszafele jár
Nagypál István
Fjord
a tükörbeliekhez
tudjátok, a Föld egy idősödő bácsi
— lehetne a Télapó is egyúttal —
az Arktisz meglehet, nem más, mint
őszülő fején a be nem nőtt kutacs,
gubancos hajában jégcsapok lógnak,
ruháját a zsákhordóktól kapta,
és az idő szabta barna rongyokká,
huzatos, szakadt kabátvállán,
meredek hegyráncok között folynak
hideg izzadságcseppjei, a fjordok.
Sohár Pál
A láthatatlan fény
A fény, a fény, amit sokan,
mindenhol keresnek,
rohanva nyugatnak,
messze távol keletnek.
De van-e ilyen igaz fény,
ami jó utat keresne,
ami végre haza fele tart,
vagy biztosabb helyekre?
Ezt a fényt keressük mindnyájan,
az igaz fénycsodát,
pedig ott van, reményét villantja
minden szép karácsonyfán.
Hidasi Hegedűs Gyöngyi
régi_mozgó_világ
„Mint a hidra undok kiborulása, mikor meghallotta hajdan az angyalt,
Tisztább értelmet adni a törzs szavainak.”
(Mallarmé Szávai János értésében)
Mányoki Endrének
egy köldök camera obscurája
vetíti őket a falra.
még senkinek sincs
túlhordott arca.
köröttük aszúsodik
a vadszőlő is.
rózsába nincs más oltva
csak tövis.
rózsába nincs más oltva
csak tövis.
még közös a kehely,
boroknál nehezebb.
még körbeadják:
a test neheze!
a test neheze!
mintha bárki szenteletlen
tiltott könyvből misézhetne.
hogy lehet már maga az eredet
a test túlsarjadt hegszövete?
jobban sajgó, mint időben-térben,
említésre szétnyíló sebszélek.
*
bár ha sírjukon,
még ádvent a koszorú.
még lucsokban-sárban
együtt fáznak a meztelen
együtt fáznak a meztelen
téli menyasszony-vállal.
még épül szavaikban
a képrombolás ikonosztáza.
Laboda Róbert
külhoni fojtogató
André Ferinek
André Ferinek
hogy akkor a csodát
miért újra Budapesten
a Japán Nagykövetséggel
szembeni
padon kerestem
miért újra Budapesten
a Japán Nagykövetséggel
szembeni
padon kerestem
nem tudom
csak vártam a bágyadt fehéret
hogy meglepjen végre
rikító nagykabátban
akartam
világpolgárnak álmodni magam
akartam
világpolgárnak álmodni magam
de ki tudja miért
most is csak
arra éreztem késztetést
hogy ünnepélyesen elbúcsúztassam
az őszt
egyáltalán nem könnyű így
miközben békésen
sejtelmes részegre
iszom az életem
miközben békésen
sejtelmes részegre
iszom az életem
a háttérben meg minden levél
az égbe esik
ezek engedelmeskednek
most is
csak kérnék kérdeznék
minek van ez
ez a nincs rá idő
aztán magam mellé
a padra nézek
hol egy szépasszony bűvöl
szőke és sápadt
feltűnően kimerült
mint az a norvég sífutónő
aki 1994-ben Lillehammerban a célegyenesben
lábszárgörccsel volt képes olimpiát nyerni
mint az a norvég sífutónő
aki 1994-ben Lillehammerban a célegyenesben
lábszárgörccsel volt képes olimpiát nyerni
annak azért örültem
hogy ez itt nem görcsöl
és elmegy a metró felé
a fagy most is magányos
mindenki arcára körszakállat
rajzolna
aztán mielőtt
megint mindennek vége lenne
ugyanaz a hazamenős sötét jön
ami mindig is szokott
s én a világpolgár
újra ugyanazokkal a fényekkel álmodom
betonnal meg alagúttal mint eddig
és ez már soha nem lesz másképp
és ez már soha nem lesz másképp
Dimény H. Árpád
Ajándék
Orsolyának
újabb tél, újabb év,
mintha csak, ami még
nem volt, az maradna,
az élet malasztja.
ne bújj el, meglátlak,
ne csukd rám pilládat,
mint lepkeszárnyakat.
mind egyet játszanak…
mintha csak, amíg én,
új a tél, új az év,
csontba fagy a velő,
szívverés-telelő.
újabb év, régiség,
havat szór ránk az ég,
karácsony, az se új,
üzeni: boldogulj!
éppen az úristen,
éppen ma ő nincsen.
de jó, hogy meleg van,
de jó, hogy velem vagy.
kint hideg, bent meleg,
bőrömhöz tenyered,
öledbe belenőtt,
mint régi szeretők
sóhajoz, énekel,
nappal és éjjel el,
kis rezgések, így élsz,
elmész és visszatérsz,
és hogyha, ha nem én,
újabb tél, újabb év,
szél gyalul merevre,
ég foglal keretbe,
mindenhol megtalál,
megmarkol, meghalál.
mondhatnám, vége lesz,
szeretlek, s mégsem ez.
Acsai Roland
Minden törvény
ajándék Kása Tímeának
Összetett kezek között
A decemberi ködök.
A gyertya újra lángol,
A szem olvas a szájról,
A test olvas a testből,
Ítélj el, aztán ments föl,
A bűnömet találd ki,
Tudunk a vízen járni,
Ma minden törvény megdől.
Bék Timur
Képzet
Dzs.-nek
A gangon – egymagam – belehűltem a székbe,
szélmarta ujjaim közt sodródott a dohány,
a házakkal leheltem foltokat az égre,
s a diófa csonthalmára szállt egy csalogány.
Egy csalogány ácsorgott az ágcsonkok között,
s mintha szél didergetne repedt rézharangot,
ködszólamban énekelt, és belém költözött
a toroktépő vágy, hogy hallhassam a hangod.
A hangod képzeltem el, s kezed, ahogy tapint
– az ábrándok, mint az űr, nem sejtenek falat
megidéztelek,és (mert hideg volt odakint)
egymáshoz dörgölőztünk, mint zsenge sejtfalak.
Egy sejtfal, ahogy bomlik, foszlott szét képzetem.
Eltűntél, mint az égbolt, s elakadó szavam
volt az utolsó hang, mi maradt, és a tetem
múltba fagyva: én voltam, a gangon egymagam.
Izsó Zita
Kibírni harmadnapig
Ayhan Gökhannak
Ayhan Gökhannak
Azt mondta nekik, ha eljön az idő,
hagyják el a hegyet,
fussák körbe háromszor a tavat,
és közben mondják el magukban az imát,
amit tanított nekik,
szedjék össze és hordják egy kupacba
az összes elvesztett reményt,
a legutóbbi vihar által letört,
rügyekkel teli gallyakat,
de azt nem tudták, hogy azért,
hogy nap végére fáradtan csukoljanak össze,
és ne legyen erejük sírni,
vagy okolni magukat azért,
amiért látszólag elhagyta őket,
mert aznap még túl korán lesz ahhoz,
hogy rájöjjenek,
valójában minden korábbinál jobban nekik adta magát.
Úgy ment el, hogy égve hagyta a villanyt,
hogy visszataláljanak,
ha már feladták, és nem keresik tovább.
Pethő Lóránd
H-nak karácsonyra
"Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."
(Ady Endre)
búcsú az Adriától
nem hittem volna hogy fájni fog
ha az Adria partján megébredek
és a galambvérű naplemente alatt
mint kisgyerek
elcsodálkozom a kavicsok és a
kezek közötti terek
morzsoló zaján
mint a tenyerekből kipereg neved
és sós testemre rátapadsz
és a vitorlák csak tovább lengenek
ha az Adria partján megébredek
és a galambvérű naplemente alatt
mint kisgyerek
elcsodálkozom a kavicsok és a
kezek közötti terek
morzsoló zaján
mint a tenyerekből kipereg neved
és sós testemre rátapadsz
és a vitorlák csak tovább lengenek
nem hittem volna fájni fog
ha megébredek
ha megébredek
hogy az Adria ráncain
szemem csak téged keres
mint darabokra bomlasz és a
sápadt vitorlákon tovább lebegsz
szemem csak téged keres
mint darabokra bomlasz és a
sápadt vitorlákon tovább lebegsz
küszöböd előtt...
ha város lennél lenne otthonom
elüldögélnék küszöböd előtt
s hallgatnám ahogy a vágy
berepesztené háztetőd
elüldögélnék küszöböd előtt
s hallgatnám ahogy a vágy
berepesztené háztetőd
ha könnycsepp lennél adnám arcomat
vigyáznék le ne peregj
s ha mégis indulni akarsz
nyelvem alá rejtelek
vigyáznék le ne peregj
s ha mégis indulni akarsz
nyelvem alá rejtelek
mi is voltunk...
ha megkérdik mondd hogy mi is voltunk
papírhajók mit az árok hordott
dohányszag kabátokba rejtve
papírhajók mit az árok hordott
dohányszag kabátokba rejtve
ajtók voltunk zártak és nyitottak
pitypang mit gyermekszájak fújtak
ócska érmék a Trevi-kútba ejtve
pitypang mit gyermekszájak fújtak
ócska érmék a Trevi-kútba ejtve
Rónai-Balázs Zoltán
Asszonáncok
feleségemnek
Nézd, micsoda párhuzamok
vetülnek itt, mint a lézerfények
jól őrzött termek bejáratánál:
állapotos az év egy újabb évvel,
előtte még egy Kisjézussal,
és te is gyereket vársz.
Íme, távoli asszonáncokba
foglalt hasonlatom, mint egy
színes féldrágakő medál,
az ajándékom. Mint más aprócska kincsek,
elvan szépen szekrénybe zárva
és a szív fölött egyaránt.
Bak Rita
Karácsony előtt
Payer Imrének
Harangszó messze,
a harang két nyelve,
a szó és a tett halott.
Szürke advent,
az ágakat szél
tépázza,
deresek, őszek,
hajléktalanok.
Szeretet után
sóvárognak,
alvó kincsük
a fény.
Payer Imre
Karácsonyi dal Ritának
Sikátor-sötét feldereng.
Irgalomcsóva fényt derít.
Jézusom, segíts, légy velem!
Fény jöjjön, és ne jégverem!
Itt az idő, most összecsap.
Démonok jönnek egyre fel.
Angyal-kiáltás ráfelel.
Megváltó újjászületés.
Kenyér és Bor és Szeretet.
Utcán téren a kegyelem.
Panellakás vagy villasor.
Ne veszejts, gőgös értelem!
Induljuk együtt most, Rita!
Párosunk együtt érjen el,
csendes derűvel szolid a
rév, hol a békénk fényre lel.
Barna T. Attila
Megszabadítottál
Irénnek, első közös karácsonyunkra
Botorkáltam a magány aknamezején.
Homlokom mögött fekete hó hullt.
Rikácsolt a menny.
Veszekedett velem.
Halk zúgással hívott a Léthé;
Tiszta, hűs vizét úgy
Megáhítottam!
Már-már elindultam,
De te mellém léptél,
Karon fogtál,
Küszöbétől elvezettél,
És bevágtad az értem rimánkodó,
Bömbölő,
Engem követelő,
Nyerítő, röhögő, sivalkodó
Zárt osztály,
Az alvilág rozsdás vasajtaját.
Kovács Emőke
A negyedik gyertya
Átlagos hétfő és mindjárt karácsony.
Angyalhaj a szőnyegen és nedves,
törülköző a vállamon.
Az emlékezés ma is csendes.
Szerény, mint egy kölcsönkért
buszjegy az újnegyedből
az állomásig.
Nem ünnepeltél karácsonyt,
csak egyszer, a kedvemért,
azon a szombaton, amikor
meglátogattalak.
Tizenkettő voltam, és szaloncukrot
raktunk egy fenyőágra.
Tata már rákos volt, és nehezen
beszélt. Nem szólt, hogy mit
csináltunk. Feszültek voltunk,
idegenek a családi sakktáblán.
Aztán bementünk a konyhába.
Megöleltem egy nő csontvázát,
szerettem volna megmenteni.
Mielőtt megszólaltam volna,
felébresztettél, hogy december
van, és mínusz tíz fok.
Ez a pár száz kilométer köztünk
tűlevél és sebtapasz.
Meggyújtom a negyedik adventi
gyertyát, körém ülnek a szeráfok:
te az új élettársaddal gyászolsz,
én a férjemmel mindjárt felrakom
a karácsonyi gömböket.
Féltelek, anyám, mert ma is
éppen úgy szeretném, mint mindig,
azt a másmilyen karácsonyt.
Lőrincz P. Gabriella
Ajándéktalan
Anyák halnak meg naponta
Egy ember elvisel
Egy anyahalált
Nekem már kettő jutott
Anya maradtam magam
Amikor meghalok
Talán más lesz
Én nem hagyok magam után anyát
Igyekszem majd nem zavarni
Nem fájni senkinek
Elfogadom az ajándékot
És az egy Istenben hiszek
Az anyák anyák mindegy hogy milyenek
Jók rosszak önfeláldozóak vagy átkoznak
Húsukból való kiszakadások vagyunk
Ha lennétek még anyáim
Elmondanám nektek
Neked aki sok éve halott vagy
És neked kit ma eltemetnek
Hogy közétek halni nem könnyű
Karácsonyra már nem adhatok semmit
Papp-Für János
valami után
nagymamámnak Karácsonyra
nagymama fekete kendője napok óta
elő van készítve a régi varrógépre,
aminél üldögélve meghajlott a háta.
minden ruhámat megvarrja vele,
pedig némelyiken már több a folt,
mint az eredeti anyag.
sír, ha rózsafüzért vesz a kezébe,
ha bibliát, akkor megölel.
egész életében szüntelenül imádkozott,
és ettől egyre szebb az arca.
aznap korán kelünk, a kendő már
nincs a helyén, fekete nadrágot
vasal nekem, és egy kis mellénykét
tesz nagyapa kedvenc székének karfájára.
ő már évek óta nem ül rajta, és azt hiszem,
most épp oda megyünk, ahol azóta fekszik.
ahogy megszólal a harang, kézen fog.
mintha langyos tej ömlene a kezemre.
a nehéz kaput bezárja mögöttünk,
de az arcát mindig nyitva felejti.
az én angyalaim ott járnak ki-be,
s ettől olyan lett a szeme,
mint egy nyitva felejtett templomajtó.
mire az utcasarokra érünk,
már annyi feketeruhás néni gyűlik össze,
hogy még a legöregebbek sem láttak ilyet.
éppen olyanok, akár télen egy varjúcsapat
a hófödte szántás közepén. csak ők
innen már soha nem tudnak elrepülni.
most járok először temetőben.
nagy, hideg márványhátak roskadnak előre,
s mindegyiken két bevésett évszám.
nagymama márványán csak egy szám áll.
ettől napokig nagyon boldog vagyok.
mi még valahol a közte lévő bevésetlen
hézagokban sétálgatunk. odaérünk egy sírhoz,
amit szorosan körbeállnak az emberek.
felismerhetetlenre torzulnak a könnyezéstől.
nem tudom, mi történik, tanácstalanul felnézek
nagymamára, s azonnal megengedi,
hogy átrepüljek az arcán,
vissza a varrógép mellé.
színes foltokkal takarja el a szememet,
és egy pohár langyos kakaó
megszépít mindent. majd felröppen
a legutolsó varjú is a szántásról.
a kaput kétszer kulcsra zárja, meleg pogácsát eszünk
az angyaloktól roskadozó falak takarásában.
mesélő hangja forró lüktetés csuklóimon.
azóta is csak az első dátumot nézem meg
nagymama görnyedt márványhátán,
de tudom, hogy ott van az a bizonyos
másik is, ahová végül minden séta vezet.
erősen összeszorítom a szemem,
véletlenül se lássam meg,
mert nincs az a folt, ami ezt eltakarhatná.
Varga Melinda
mancsos angyalok
néhai kiskutyámnak és minden kutyás költőnek
a kutyák mancsos angyalok,
naponta a földre lopják
a szeretet ünnepét,
megannyi vékony függőhídon
sétálnak át velünk,
a póráz az ők kezükben van,
a gazda nem mi vagyunk,
opálszemük a szeretet maga,
és a bejgli illattal nem illan el,
a hétköznapokkal
nem zsugorodik össze,
nem hunyorít hamiskásan,
mint a decemberi késődélután.
a kutyák a magányosok védőszentjei,
akkor sem hagynak magadra,
amikor már minden barátod
megfeledkezett rólad,
nem ítélkeznek feletted,
és az sem baj,
ha vörösre sírod előttük a szemed,
olyankor lenyalják a kézfejed
sótól ragacsos bőrét,
vagy csak néznek mozdulatlan,
majd ráteszik körte buksijuk a combodra,
ha érzed testük melegét,
tudod, nincs az a mélység,
amelyből ne tudnál pimaszul felnevetni.
a kutyák nem várják el,
hogy boldog légy
csak azért, mert karácsony van,
a téli friss hónak
nem a közös hegyiszelfi miatt örülnek,
a kutyák a barátságot
csak offline élik meg,
veled, bent a szobában
vagy kint a vacogó mínuszokban,
és hálásak, ha lemosod talpukról
langyos vízzel a sót.
A kutyák a szeretet ünnepén lelopják
a karácsonyfacukrot a fáról,
megeszik,
majd hasmenésük lesz a kakaótól,
összepiszkolják a gondosan
kipucolt nagyszőnyeget,
és tesznek rá az ünnepi nagytakarításra,
az egész cécóból esetleg
csak a töltött káposzta illata izgatja őket,
az italszagot ellenben nem bírják elviselni,
olyankor megvetően néznek a pityókás egyénre.
Tudják, hová rejtetted el ünnep után
az ajándék csokit,
tulajdonképpen csak megvédenének
a fölösleges fogyókúrától,
ezért mutatják meg mancsukkal
a cukorbűnbarlangot
lekarcolva a szekrényajtó
féltett tölgyburkolatát,
ismerik a mulandóság törvényeit,
éppen ezért nem érdekli őket
a tárgyi valóság,
előszeretettel esznek cipőt,
rágnak zoknit és könyveket.
A kutyák mancsos angyalok,
az Isten jóságos angyalai,
négylábú, bundás ajándékok,
azért vannak közöttünk,
megtanítsák, nemcsak
karácsony lehet
a szeretet ünnepe.
