Az első – Fecske Csaba novellája

„Álltunk dideregve a tél kellős közepén, méregettük egymást, orrunk csaknem összeért. Hogy volt, hogy nem, elveszítve türelmét ő vont magához, vagy minden bátorságomat összeszedve én öleltem át, nem tudom, de megtörtént…”

Nagyon ideges voltam már, elfüstöltem néhány cigarettát, mire felbukkant az utcasarkon. Több mint tíz percet késett. Biztos volt abban, hogy megvárom. Vártam volna akármeddig, borjúnyúzó kiskeddig. Úgy be voltam oltva Krisztivel, hogy nem igaz – az első csajom volt, ha nem is egy Lollobrigida, de csaj. Új, bordó pulcsi volt rajta, születésnapjára, a tizenötödikre kapta a szüleitől. Tőlem egy törött szárú szegfűt kapott, a villamoson egy részeg rám esett. Kétnapi cigarettám ára volt szerencsétlen virágban… Életem első virága – nem tudom, az igazat mondta-e, mivel korábban már megtapasztaltam, hogy néha eltévedt az igazság tekervényes útján.

A haja be volt sütve, úgy látszik, tetszeni akart nekem. Nekem, és nem valaki másnak?

Kitettem ám magamért én is. Minden ruhadarab rajtam a másé volt, egyedül a zokni volt a sajátom, de az meg lyukas, szerencsére a talpán, ahol nem látszott.  De sose tudhatja az ember. Nemrégiben egy házibuliban voltam, ahol le kellett venni a cipőt. Úgy oldottam meg a problémát, hogy levettem a zoknit is, és belegyűrtem a cipőbe, így senki se látta, hogy a zokninak nincsen talpa. Szobatársaim úgy öltöztettek föl, mint egy taknyos kisgyereket. A finom kis punciért áldozatot kell hozni, mondta Attila, övé volt a kockás nadrág, amelynek minden kockája más színű volt, a bikavadító vörös inget Döme szolgáltatta, te kis paradicsommadár, simogatott gunyorosan Laci, amint kinyúlt sárga pulcsiját a kezembe nyomta. Állandelon elbújhatna mögötted, a csajod tüzet fog majd, hívhatod a tűzoltókat, apuskám. Elláttak mindenféle jó tanáccsal, még egy kotont is kaptam, mintha kupiba készültem volna, nem egy tini diáklányhoz. Szűz?! Tudod, mikor volt az, óvodáskorában. Én, bevallom csak úgy magamnak szégyenkezve, szűz voltam, nemhogy nem dugtam meg Krisztit, de még csak meg sem csókoltam, persze mást se. Röstelltem volna, ha kiderül rólam, hogy olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. Nem is bárány, inkább birka, egyenesen címeres ökör.

Amikor évekkel korábban Orsi megpillantotta rövidnadrágomból kikukucskáló kemény kis vesszőmet, gyorsan hanyatt vágta magát a konyha kövén, szoknyáját a nyakáig rántotta, tégy velem, amit akarsz, mondta. Feltárulkozó piros szemérme  olyan volt, mint egy vörösen izzó seb, taszított meg csábított  is,  de féltem, hogy édesanyám rajtakap minket, mint Orsi édesanyja az Orsi bátyját a szomszéd Gizivel a padláson. Rajta is kapott volna, két perc múlva már ott volt az ajtóban. De azért sajnáltam, hogy kihagytam a lehetőséget.

Persze lehet, hogy a többiek is csak a szájukat jártatták. Döme állítólag  megkakasolta a szép szomszédasszonyt, áradozva mesélt a különös kalandról, hogyan is történt. Irigykedve és persze hitetlenkedve hallgattuk a fantasztikus beszámolót, mígnem Balog Pityu beköpte, akkor láttál te pinát, amikor nagyanyádat fellökte a disznó, és nem volt rajta bugyogó. Ez is hihető volt, meg az is. Egy férjes asszonnyal szeretkezni? Hát, nem tudom. Lali barátomnak is volt egy ilyen baszós kalandja általánosból, amit egyszer cigizés közben mesélt el. Az elbeszélést még pikánsabbá tette, hogy a lány az unokatestvére volt. Nem tudtam elhinni persze, de ha mégis igaz, hát belesárgulok az irigységbe. Puncik, hőn áhított sejtelmes barlangocskák, észvesztő labirintusok. Könnyező kemény dákók kegyhelyei.

Alig néhányan lézengtek a fapados kupéban, amelynek légyszaros, homályos ablaka mögött szállingózni kezdett a hó. Az ismerős kis kalauznő hangos csattintással nyomott lyukat a jegyeinkre, s csodálkozva nézett rám, hiszen mindig bérlettel utaztam. Hamis bérlettel, amiről a kis bögyös persze nem tudott. De most nem kockáztathattam, nem akartam leégni Kriszti előtt, akinek zölden csillogó szeme mélyén jégszilánkok úszkáltak, szemhéja riadtan verdesett, olyan hangot hallatva, mint a meztelen lábak a lucskos hajnali fűben.

Kezem a csípőjére tettem, izzadt a tenyerem, bőre a ruhán keresztül is szinte égetett. Tenyeremet kissé följebb csúsztattam, egészen a melltartó csatjáig, amitől kissé megrezzent, talán megijedt, hogy kikapcsolódik a melltartó, aztán lejjebb kúszott a kezem egészen addig, ahol a feneke két félgömbje egymáshoz koccan, mint dinnyék a piacon. A bolhát el lehetne nyomni ezen a kemény popsin, piszok jó alakja van, állapítottam meg. Ezt a csajt gondosan csomagolta be a Teremtő, ügyelt a dizájnra. Ahogy azokba a zöld szemekbe néztem, egy másik zöld szem nézett vissza rám szibériai messzeségből. 

*

Szeptember eleje volt, az agonizáló nyár még nem adta meg magát, de a levélszárak halk roppanásai, egy-egy alálibbenő levél már elárult valamit a harc végkimeneteléről. A lépcsőn ült Anna nénivel, vörösesszőke haját minduntalan homlokába fújta a szél. Magas homloka volt, gödrös arca. Ki gondolta volna, hogy ilyen szép, fiatal lány lesz az új tanítónő, és hogy éppen itt, a szomszédban fog lakni. Anna néni Klárikámnak szólította. Milyen szép név, gondoltam, sőt egyből ez lett a világ legszebb női neve számomra. Bolondul klárikázni kezdett az agyam.

A kertben tébláboltam, csak jó sokára merészkedtem elő a szőlőlugas rejtekéből, amelyen már kékleni kezdtek az Izabella fürtjei. Ahogy kíváncsian, hosszasan végigmért, zavarba jöttem, azt se tudtam, hogy köszönjek neki, dünnyögtem valamit az orrom alatt, s elporzottam  szélsebesen, mint akinek főzik a kapcáját.

Esténként a lépcsőn üldögéltek, Anna néni kötögetett, Klárika felolvasott neki, Jókait, Gárdonyit, Mikszáthot, akiket én is nagyon szerettem, s ez ok volt arra, hogy a közelükben tátsam a számat. Hangja  kislányos volt, simogató, ezen a hangon még a fizika és a kémia is kész gyönyörűség. Mindig akadt valami tennivalóm a kertben, lopva nézegettem, milyen szép, amilyen szép csak lehet egy tanítónő hét-nyolc évvel fiatalabb tanítványa szemében. Mit nem adtam volna azért, hogy pár évvel idősebb legyek, vagy legalább idősebbnek látsszam. De még annyinak sem néztem ki, mint amennyi valóban voltam.

Fehérneműjét, szebbnél szebb bugyijait a ház előtti fregolin szárította: volt köztük fehér, fekete, kék, és volt egy pöttyös is, ez volt a kedvencem. Abból, hogy melyik hiányzik a szárítóról, tudhattam, hogy melyiket viseli éppen. Megmondjam, milyen színű bugyi van rajta?, és én kérdés nélkül is megmondtam, Misi pedig a pad alatt kúszva utánajárt a dolognak. Dagadt a májam a büszkeségtől, a többiek irigykedve néztek rám, igaz, nem nagyon nézték ki belőlem, ami nem is volt meg bennem.

Eltűnik a nap a hegy mögött, a két alak beleolvad a homályba, csönd van, lustálkodó nyári csönd. Behúzzák maguk mögött az ajtót. Téblábolok még egy ideig a boglya körül, hátha kijön a csillagos eget bámulni. Mintha kukoricaszemekkel szórták volna tele az eget. De nem jött. Egy férfit látok bemenni a házba, összerándul a gyomrom. Átmászok a rozoga kerítésen, az ablakhoz lopakodok, lábujjhegyre ágaskodva kukucskálok, visszafojtom a lélegzetemet. Balsejtelem gyötör. Látom, Klárika ül a széken, háttal az ablaknak, a férfi, aki nem más, mint az osztályfőnök, föléje hajol, na most, most fogja megcsókolni, legszívesebben ordítanék egy nagyot. De nem, nincsen csók. Én ostoba, gondolhattam volna, hogy ő nem olyan, akit csak úgy meg lehet csókolni. Föllélegeztem, malomkőnyi súllyal lett könnyebb a szívem.

Anna néninek volt egy meggyfája a kerítés mellett. Minden évben engem kért meg, hogy szedjem le a meggyet, fizetségül egy üveg hecsedlit kaptam tőle. Imádtam a csipkelekvárt, de most nem szólt, hogy szedjem le a termést. Valaki mégis segített neki, nyilván Klárika. Pedig milyen jó lett volna megmutatni, milyen ügyes fáramászó vagyok, a kutyát se érdekelte a hecsedli, az öregasszonynak ezt sose bocsátottam meg. Anna néni nemsokára meghalt, a meggyfa elszáradt.

Elszaladt az év, ez az utolsó, a nyolcadik volt a legrövidebb, pedig szerettem volna, ha sohasem szakad vége. Elszakadt pedig, mint a cérnaszál.

A ballagási bálon Misi kezelte a lemezjátszót, és csak egy húszasért volt hajlandó lassú, gyerekcsinálós számot föltenni. A gyors számokra nem tudtam táncolni, a kedvencem a keringő volt. Leszurkoltam Misinek a pénzt, de hiába volt lassú szám, ha bátorság nem volt. Éjfél is elmúlt, mire föl mertem kérni Klárikát. Arca kipirult a sok tánctól, minden fiú vele akart rázni, kézről kézre adták. Izzadtam az izgalomtól. Tánc közben a melle véletlenül hozzám ért, hirtelen mintha az áram rázott volna meg, egy pillanatra meg is szédültem.

Akkor láttam utoljára.

*

Leugrottunk a villamosról, Kriszti halkan sikkantott egyet, bokája csaknem kibicsaklott a magas sarkúban. Egyre sűrűbb pelyhekben hullott a hó, kivattázta a várost. A csöndet csupán a toronyóra hangja kavarta föl negyedóránként. Fehér volt minden, mint a karácsonyi képeslapokon, amiket úgy szerettem nézegetni gyerekkoromban. Kézen fogva, szuszogva szedtük a lépcsőket, néha megálltunk, hogy kifújjuk az orrunkat.

Szép lassan a kilátóhoz értünk, amely sötéten és komoran fúródott a bizonytalan állagú téli égbe. Fölcaplattunk az első szintre, szemünk előtt terült el a város, a házak apró dobozokként sorakoztak a behavazott utcák mentén. Találgattuk az épületeket meg az utcákat, néztük a füstöt eregető gyárkéményeket. Kilencet számoltam meg. Kriszti többet. Kilenc vagy tíz, secko jedno. Vártam, hogy végre magunkra maradjunk, vagy éppen attól féltem, hogy senki se jön, megkönnyebbültem, amikor közeledő alakokat láttam a sűrűsödő ködben. A közelben varjak károgtak csúfondárosan, mintha azt kiáltozták volna, mit akarrsz, te beszarrri, mit akarrrsz?

Álltunk dideregve a tél kellős közepén, méregettük egymást, orrunk csaknem összeért. Hogy volt, hogy nem, elveszítve türelmét ő vont magához, vagy minden bátorságomat összeszedve én öleltem át, nem tudom, de megtörtént, annyi biztos, kiszáradt ajkam cserepes szájához ért, és mint kútba bocsátott vödör a vizet, kereste nyelvünk a másikat az odaadó száj sötét és forró üregében.