Hidas Judit: Óriáskerék

Hidas Judit

Óriáskerék

(Részlet a Seb című, készülő regényből)

Múlt hétfőn szerencsés napja volt. Egy új ötlettel próbálkozott, kétoldalt öntapadós lapot ragasztott fel három kisvárosi bankautomata pénzkiadó nyílására. Jött az ügyfél felvenni a pénzt, az első bankjegy felragadt a lapra, és hiába kereste, csak a többi bankó esett ki. Éjjel Flóri végigjárta a gépeket, egyetlen gyors mozdulattal benyúlt a résen, és mint a kozmetikus a gyantapapírt, letépte a pénzzel együtt a csíkot. Harmincezer néhány mozdulatért, fogdosta, szaglászta a bankókat, amikor visszaült az autóba. Eszébe jutott Szandra, pedig már nem gondolt rá napok óta. Elképzelte a friss, barna bőrt, amely selymes volt, mint a vizes homok, hallani vélte a lány halk nyöszörgését, ahogy hátrahajtotta a fejét, amíg Flóri fel-le mozgott rajta. Világított Szandra kávébarna nyaka, amelytől a test olyan látványt nyújtott, mint egy leterített gazella. Flóri a pénzt ismét az orrához emelte, az illatát jó mélyen leszívta, egye fene, mi bajom lehet belőle, gondolta, legfeljebb elküld a rákba, és már hívta is Szandrát.

A szám kicsöngött, de senki sem vette fel. Fél óra múlva ismét megpróbálta, hosszan, kitartóan várt, míg végül egy kattanást hallott. Valaki ott volt a vonal túlsó végén, de hallgatott. „Te vagy?”, kérdezte a férfi, de nem jött rá felelet. „Figyelj, csak arra gondoltam, lenne-e kedved…”, ám a némaság beléfojtotta a szót. „Nehéz hetek voltak, ne haragudj”, kezdte újra, de továbbra sem jött válasz. „Szandi, ott vagy?”, kérdezte. „Mit akarsz?”, érkezett kurtán a felelet. Flóri elmosolyodott, és olyan diadalként élte meg ezt a két szót, mintha puszta kézzel elvontatott volna egy teherautót. „Hiányoztál, tudod, de nem lehetett, sajnálom”, tette hozzá, hogy a hatást tovább fokozza. „Három hét”, csuklott el a lány hangja. Flóri igyekezett szomorú képet vágni a vonal túlsó végén. „Ne haragudj”, mondta fátyolos hangon. „Még egy üzenetet sem küldtél”, folytatta a lány rekedten. „Ildit kirúgták, folyton otthon ül”, magyarázott a férfi, ám hirtelen olyan dolog történt, amire nem számított. „Sajnálom, na, szia”, búcsúzott Szandi, de Flóri könyörögni kezdett neki. „Kérlek, ne tedd le, tudod, hol vagyok?”, kérdezte, de a lány hallgatott. „Itt állok a helyünkön”. A másik oldalon egy sóhajt vélt hallani, „hiányzol, tényleg”, folytatta, „azért jöttem ide, hogy emlékezzek”, lovallta bele magát egyre jobban a szerepébe. „Nem lehetne, hogy lássalak?”, kérdezte Flóri remegő hangon. A lány még hallgatott, de már csorogtak az arcán a könnyek, tudta, nem szabad azonnal, hogy csak annyit kéne mondania, fussanak össze a jövő héten, de félt, hogy addigra Flóri meggondolja magát, talán már el is felejti az egészet, és akkor soha többé nem látja, nem tudja megérinteni a vastag kék erekkel felszántott kezet, a durva borostát az arcán, nem hallja már a cigarettától megfakult hangját. „Fél órám van, több egy perccel sem”, közölte a lehető legridegebben. A férfi bólintott. „Rendben, akkor holnap reggel a szokásos helyen”, mondta, és letette a telefont.

A lány forgolódott az ágyban. Újra a készülékért nyúlt, tárcsázni akarta Flóri számát, hogy lemondja az egészet, mégis mit képzel ez az ember, hogy csak így rángathat, dohogott, de képtelen volt megnyomni a gombot, csak nézte a telefonja kijelzőjét. Őszi levelek úszkáltak a víz tetején, néha megremegett a felület, mintha újabb halott levél esett volna rá, vagy talán egy esőcsepp hullott bele, gondolta Szandi, a levelek arrébb úsztak, vagy lassan lesüllyedtek a mélybe. Szandi leejtette a készüléket maga mellé, behunyta a szemét, és Mári mama egyenletes szuszogását hallgatta a másik sarokból.

Másnap lefékezett mellette a tizenöt éves, kopott, fehér Suzuki, és úgy ült be az autóba, hogy rá sem mert a férfira pillantani. Amikor végül lopva odanézett, öregnek látta Flórit, mély barázdák szántottak végig az arcán, észrevette a füléből kikandikáló szőrcsomót, amelyen megült egy kis piszok is. Savanyú szag terjengett az autóban, ahol most valahogy nagyobbnak tűnt a mocsok, mint amire emlékezett. Papírzacskók, műanyag üvegek, nejlonok hevertek mindenütt.

Szandi két kezét a combja közé szorítva bámult ki az ablakon, nem vett fel harisnyát a miniszoknya alá, borzongott a reggeli hidegtől. Flóri néha rápillantott, de nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy a lány elhelyezkedjen, és csak akkor tette rá a kezét a szoknyából kilógó, meztelen lábra, amikor a másik már hátradőlt, leeresztette a vállát, kezét kivette a combja közül. Szandi az érintéstől mégis összerezzent, de nem tolta el a forró markot, amely kellemesen átmelegítette. Talán tényleg csak rosszul jött ki a lépés, félreértés volt az elmúlt három hét, amikor Flóri nem jelentkezett, győzködte magát, biztos a felesége keményen fogja szegényt, minden mozdulatát ellenőrzi.

Az autó lefékezett a kiserdei tisztáson. Flóri leállította a motort, némán ültek egymás mellett. „Kiszállunk?”, kérdezte végül a férfi, a lány megvonta a vállát, de nem mozdult. Ültek még így pár percig. „Meleg van, legalább az ablakot letekerem”, mondta Flóri, áthajolt a lány előtt a másik ajtóhoz, a testük egymáshoz súrlódott. A férfit megcsapta a Szandra melléből és hajából áradó illat, amely olyan volt, mint a frissen vágott széna, nem bírta tovább, odafordult hozzá, csókolni kezdte az üde szájat, a puha nyakat, beletúrt a dús, fekete hajba, beleharapott az aranyozott karikával díszített fülcimpába. Szandra csak ült, mint egy bábu, ő, aki az iskolában minden fiút szívesen kiosztott, válogatott, visszautasított, és ha kellett, pénzért is sok mindenre hajlandó volt, most mégis úgy érezte magát, mint egy tehetetlen gyerek, aki még járni sem tanult meg.

Flóri kiszállt a kocsiból, kinyitotta a lány oldalán az ajtót, Szandi a nyakába csimpaszkodott, a lábát a dereka köré fonta, a fejét ráfektette a lyukas pólóra, ekkor megcsapta az orrát a férfi keserű testszaga, igen, ez nem változott, mosolyodott el, miközben érezte, hogy Flóri a fenekét markolja, erősen magához szorítja, nekinyomja az öv kemény csatjának, égette a hideg fém a forró testet. Szandi a két kezébe fogta a férfi fejét, csókolni kezdte a száját, először gyengéden, majd egyre hevesebben, leszállt az öléből, benyúlt pólója alá, simogatta a bőrét, ahol csak érte. Flóri levette a felsőt a lányról, kávébarna bőre világított, friss, fiatal melle hegyesen meredt előre, megmarkolta, a szájába vette, szívta, mint egy kisgyerek. A lány hangosan felsóhajtott, és a férfi öve után tapogatózott, majd egy gyors mozdulattal kinyitotta a csatot.

Flóri zihálva heveredett a lány mellé, amikor végeztek. Szandra ráfeküdt a férfi karjára, nézte a lapos orrot, odadörgölte magát a borostás archoz, beleharapott a fülcimpába, „gyakrabban is moshatnád”, jegyezte meg nevetve. „Miért, mi van ott”, kapott oda a másik, és tisztogatni kezdte. A lány mosolyogva figyelte, megsimogatta Flóri karját, hosszan a szemébe nézett, megcsókolta, az orrával bökdöste. „Szeretlek”, súgta hirtelen a fülébe. A férfi rápillantott a lányra, megérintette az arcát, de nem válaszolt semmit. Szandra várt egy darabig, majd sóhajtott egyet. „Baj van?”, kérdezte Flóri, de Szandi csak megrántotta a vállát, majd hirtelen felpattant, rohanni kezdett. „Hová mész?”, könyökölt fel a fűben a férfi. A lány futott át a tisztáson, „van ott valami”, kiabált vissza, az élénkzöld fű a combját csiklandozta, a föld még nedves volt az előző napi esőtől, a tornacipőjét eláztatta, de ő csak ment előre, eltűnt a sűrűben, „állj már meg”, kiabált Flóri utána.

Szandi megpillantott az erdőben egy hatalmas, indákkal benőtt szerkezetet, egészen megszédült, ahogy felnézett, borostyán futotta be az óriáskereket. A lány közelebb lépett, a tenyerével megérintette, majd gondolt egyet, és mászni kezdett fölfele. Egyre feljebb kúszott, jobb kéz, jobb láb, bal kéz, bal láb, elért az óriáskerék közepéig, onnan kimászott oldalra. „Megőrültél?!”, üvöltött lentről a férfi, aki addigra szintén odaért. „Betojtál, mi?”, nevetett a lány, és még kijjebb csúszott a vason. Flóri nem mozdult, csak köpött egyet. „Gyere le, míg szépen mondom”, szólt keményen, de a lány tovább mászott, már majdnem elérte a vas végén lógó kabint, amikor a kerék hirtelen megmozdult. „Szüzanyám!”, sikoltott fel Szandi, „hogy a rák enné szét a beled!”, őrjöngött a férfi. A kerék először elindult lefelé, aztán nyikorogva lendült az ellenkező irányba. Szandi elfehéredő ujjakkal markolta az acélrudat, a kerék most ismét lefelé mozgott, de már sokkal lassabban. A lány nevetni kezdett, rázkódott az egész teste, zengett tőle a környék. „Hagyd már abba!”, kiabált lentről Flóri. Szandra elhallgatott, rájuk szakadt a néma csend, lóbálta a lábát a magasban, majd megszólalt. „És akkor most mi lesz?”, kérdezte, „mi lenne”, értetlenkedett a másik. „Eltűnsz megint hetekre?”, folytatta Szandi. „Dehogyis, majd megbeszéljük, csak gyere már le”, kérlelte Flóri. „Itt ellehetnénk, építenénk egy házat, vagy lakhatnánk sátorban is”, nézett körül a lány. „Beszélsz már hülyeségeket”, legyintett Flóri, „miért ne?”, kérdezte Szandi. A férfi a homlokát dörzsölte. „Te nem akarod, ugye?”, tette hozzá Szandi, „nem az, csak…”, kezdte Flóri, de a lány nem hallgatta végig, „úgyis tudom, nem kell magyarázni”, mondta, „nem erről van szó, csak…”, válaszolta a férfi. „Csak, csak, csak”, üvöltötte a lány, és felállt a vasrúdon. „Ne csináld, kérlek”, remegett Flóri hangja, „neked úgyis mindegy”, zokogott fel a lány, „te is csak egy rohadt szemét vagy!”, kiáltotta. Fekete csíkot húzott az arcán a könny, hosszú haja kócosan hullott a vállára, „nagyon kérlek, üljél le”, könyörgött Flóri. Szandra felnevetett, „na, mi az, összeszartad magad?”, kérdezte, és az egyik lábát a magasba emelte, karjával két oldalt egyensúlyozott, olyan volt, mint egy madár, amely el akar rugaszkodni a magasba. Szandra billegett egy kicsit fél lábon odafenn, várta, hogy a férfi mondjon valamit, de az többet nem szólalt meg. A lány visszahúzta a lábát, leengedte a kezét, majd leült a vasra, karjával megtörölte az arcát, de csak még jobban szétkente a festéket. „Tudni szeretném az igazat”, szólalt meg. Flóri nem felelt, rágyújtott egy cigarettára. „Kérdeztelek, nem hallod?”, emelte fel a hangját a másik, de nem kapott választ. „Miért nem felelsz?”, remegett Szandra hangja, „most mit akarsz, mit mondjak?”, morogta Flóri halkan. A lánynak csorogni kezdtek az arcán a könnyek, „az igazat, hogy csak dugni akartál egy jót, mert a feleséged ronda és öreg, nyugodtan mondd a szemembe, hogy csak a pinám kellett neked”, kiabálta.

A férfi elindult vissza az autóhoz. Fújt a szél, zörgött a fű a lába alatt, de még így is hallotta a lány sírását a távolból. Állt még pár percig az autó mellett, visszanézett a tisztás másik végébe, de semmi mozgást nem látott. Magának kereste a bajt, vonta meg a vállát, miközben beszállt az autóba, de nem tudott szabadulni a képtől, ahogy a lány kócosan, taknyosan, gyűrött ruhával lemászik az óriáskerékről, és botladozva indul vissza az út szélén a városba.