Döme Barbara: Egyirány

1973-ban születettem Debrecenben, jelenleg Budapesten élek. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanultam. Diplomamunkámat szociológiából írtam. Újságíróként és szerkesztőként dolgozom. Novelláimat a Magyar Naplóban, az Agria, a Napút, a Képírás, az Ambroozia és a Holdkatlan folyóiratokban publikáltam. Kreatív írást tanultam a Magyar Írószövetség Íróiskolájában.

Döme Barbara

Egyirány

Neonruhás alak imbolyog, először a vágányok közé, majd a mellette álló kukába köpi keserűségét. Kezében krampács, üti a követ a talpfák alá. Egy férfi sörösdobozzal a kezében bámulja, majd belenéz a szemetesbe, és beledobja az üres dobozt. Arra gondol, visszamegy a feleségéhez és bevállalja az elvonót. Megkönnyebbül, akár a csákányos.

Hömpölyög a váróteremben a dohányfüst, ahogy kinyílik az ajtó, huzat söpri ki az eldobált szemetet. Különféle emberek támasztják a falat, de mind ugyanarra a vonatra várnak. Ha megérkezik, felszállnak majd, és egy ideig egy irányba tartanak.

A padon egy nő és egy férfi ül. Csak oda útraszóló jegyet vettek, fehéret, fekete betűkkel. Ötszáz forintot fizettek. Várakozás közben az asszony püffedt hasára teszi kezét, mellette gurulós kockás szatyor. Húzhatja, ha nem segítenek neki cipekedni. A férfi szakállas, ballonkabátos, kalapos. Mindene ódivatú, kockás szatyros, puffadt hasú nője is. Kabátzsebéből előveszi a jegyet, és alaposan megnézi. Plusz ötszáz forintért visszajöhetnének.

Halványzöld cédulát ragasztott valaki a váróterem falára. Próbálkozik vele a huzat, de az nem hagyja magát. Letéphetsz belőle, ha házat vennél. Áron alul, kétmillióért adják. A világ végén van, kicsit salétromos a fal, de kezelhető. Két szoba, tavaly a kamrából fürdőszobát csináltak. A ballonkabátos férfi megbámul egy lányt, aki telefonszámot tép a hirdetés aljáról. Kisétál vele a peronra. Zsebre vágja a papírt. Pár perc múlva előveszi, olvassa. Aztán összegyűri, és a sínek melletti kukába dobja. Téblábol, körülnéz. Belenyúl a szemetesbe, kiveszi az előbb bedobott hirdetést. Kisimítja a papírt. Mosolyog, ismét zsebreteszi.

Bőgő gyerek áll a jegypénztár előtt. Az anyja pofozza. A fiúcska arcán lévő piros folt a puffadt hasú, kockás szatyros asszonyt a gumimacira emlékezteti a tegnap felbontott zacskóból. A gyerek ordít, egyre több ütést kap. Arcát lassan beborítják a piros gumimacik. Az anyja borítékot vesz elő a szatyrából. Dühösen darabokra tépi a levelet, melynek feladóján ez áll: Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság.

– Pont olyan vagy, mint az apád. De ezután minden más lesz! – sziszegi a gyerek felé, majd a kukába szórja a papírfecniket.

Az aluljáró lépcsőkorlátjához biciklit lakatoltak. Nincs kiírva, hogy tilos lenne. Aki fel- vagy lemegy, beleakad a kormányba. Ilyenkor káromkodnak. A pár, amelyik a váróteremben üldögélt, kisétál a peronra, elmennek a kerékpár mellett. A férfi arra gondol, a biciklit bárki ellophatja, mert a lakaton lévő lánc vékony, egy fogóval könnyedén szét lehet roppantani. Korog a gyomra, reggel óta nem evett. A resti zárva. Lefóliázott kínálat a falon. Lángos, kolbász, hamburger. Egy dühös alak a kitett tábla ellenére is próbálkozik, nyomkodja, rázza a kilincset. Körbenéz, belerúg a zöldre mázolt ajtóba. Aztán egy félig rágott zsemlét vesz ki a táskájából. Beleharap, fintorog. A szemetesbe vágja, majd odaszól a mellette állónak. Azt mondja, holnap tényleg keres magának valami munkát, mert már elege van ebből a tré életből.

Népviseletbe öltözött nő ácsorog a peronon. Jobb kezét hímzett bekecse alá dugja, mint aki így akarja ellenőrizni, szabályosan ver-e a szíve. Pár percig ebben a pózban áll, szeme sem rebben. Aztán mindkét kezét zsebre dugja, de előtte gondosan maga mellé helyezi kendővel szépen betakart kosarát. A ballonkabátos férfi nem tudja róla levenni a tekintetét. Főleg a bő, gondosan kikeményített, bordó rakott szoknyája kelti fel az érdeklődését. Úgy véli, a bekecses asszonyság nem illik a képbe. Olyan, mintha eltévedt volna. A népviseletes asszony telefonja megcsörren. Felveszi. Beszél. Leteszi. Sír. Percekig zokog. Senki nem kérdezi meg, segíthet-e neki. A nő pár perc múlva telesírt papír zsebkendőt dob a szemetesbe. Arra gondol: egy darabig most nehéz lesz, de aztán egyedül új életet kezdhet.

A sínek mellett lévő jelzőlámpa narancsról zöldre vált. Lábak hátrálnak a peronon, a sörösdobozos férfié, a hirdetést gyűrögető lányé, a gyereké meg az anyjáé, a mérges alaké, a népviseletes asszonyé, a ballonos férfié és puffadt hasú feleségéé. Hat vagon pihen meg az állomáson öreges nyikorgással. Egy lakk magas sarkú, egy elől lerúgott orrú, egy csámpásan elkoptatott, egy teli talpú, egy nagy sietségben felkapott, egy minden helybéli járdalapot ismerő és egy tornacipő megy fel a vonatlépcsőn. Mindenki a helyét keresi, szétszélednek a vagonokban. Kint már sötétedik, a koszfoltos ablakok hirtelen fénybe borulnak. Kintről is látszik, hogy a csillogó szemű lány és a fasírtos zsemlét faló fiú egy kocsiban maradtak. Csipognak az okostelefonok, van free wifi, csak rá kell csatlakozni a hálózatra.

A hat-negyvenes személy kihúz az állomásról, a sínek melletti kopott szemetesláda fekete zacskója lebeg. Mintha levegőért kapkodna a nejlon. A hazaérkezők, akik leszálltak a szerelvényről almacsutkát, összegyűrt vonatjegyeket dobnak a sörösdoboz, a bírósági idézés, a félig megrágott zsemle és a telesírt papír zsebkendő mellé.