Sötét tündérmese – Dorothy Hewett versei Turczi István fordításában
Sötét tündérmese
Dorothy Hewett versei Turczi István fordításában
ELŐSZÖR EGY ÉVE ADTÁL NEKEM JÁCINTOT
You Gave Me Hyacinths First a Year Ago
Találkozunk, elválunk; a világ: idegen szobák,
mereven állok, szívemet nyíl lőtte át.
mereven állok, szívemet nyíl lőtte át.
Korosodó Cupidóm óvatos kujon,
a nyílhegyet kirántja, kettős fájdalom.
a nyílhegyet kirántja, kettős fájdalom.
Ügyetlen karom ital s bűn hajléka,
tehetetlen nézem, ahogy kezdődik a séta.
tehetetlen nézem, ahogy kezdődik a séta.
Kezek összeérnek, szem elborul, remeg,
felszökken a szív, bőr alatt a vér hezseg,
akár a fagy, majd az álarc lehull,
s ő csupasz testemen az ágyban is úr.
felszökken a szív, bőr alatt a vér hezseg,
akár a fagy, majd az álarc lehull,
s ő csupasz testemen az ágyban is úr.
Jácintom csalán, bár elhinni bajos,
a békává vált herceg lehelete fagyos.
a békává vált herceg lehelete fagyos.
„Mi lesz velünk?” „Élünk és meghalunk.”
S a nyugtalan semmiben nem lesz balzsamunk.
Torz tagadás és hazugság örökké,
könnyeink mennyei csatákban válnak ékkövekké.
könnyeink mennyei csatákban válnak ékkövekké.
Nincs választás: a sors ítélte bátran,
találkozom veled egy idegen szobában.
találkozom veled egy idegen szobában.
SÖTÉT TÜNDÉRMESE
Grave Fairytale
Ültem a toronyban, kavarogtak az évszakok,
változott az ég színe, a folyó megáradt,
majd pocsolyává apadt.
Az angolnaként tekergőző fekete Boszorkány
feltornyozta hajamat
az ablakpárkány köré.
változott az ég színe, a folyó megáradt,
majd pocsolyává apadt.
Az angolnaként tekergőző fekete Boszorkány
feltornyozta hajamat
az ablakpárkány köré.
Ott volt, amikor felébredtem, és elfogta a fényt,
vagy éjjelente dúdolva próbálgatta ruháimat.
vagy éjjelente dúdolva próbálgatta ruháimat.
Hozzászoktam; éppúgy részemmé vált,
mint saját magam; néha azt gondoltam: „Ő
én vagyok!” valami vad, sötét erő szerepében.
mint saját magam; néha azt gondoltam: „Ő
én vagyok!” valami vad, sötét erő szerepében.
A toronyban nem volt tükör.
Valahányszor egy hang felsikoltott a bozótos kertből,
felálltam, szórakozottan kibontottam hajfonataimat,
éreztem, amint a földhöz csapódik, ahogy megrándul,
egyszer, amikor visszahúztam, madártetemek voltak benne,
felálltam, szórakozottan kibontottam hajfonataimat,
éreztem, amint a földhöz csapódik, ahogy megrándul,
egyszer, amikor visszahúztam, madártetemek voltak benne,
másszor háromszorosan a torony köré tekeredett –
a torony megremegett.
a torony megremegett.
Ablakomba zárva, a vidéken végigsöprő hajam
hálójával fogtam sólymot, szárnyast
és egyszer egy medvét is.
hálójával fogtam sólymot, szárnyast
és egyszer egy medvét is.
Egyik éjjel ló kapálására ébredtem,
cellámban és az egész kőépületben szétáradt a fény,
és a kert fehér nyugalmából egy hang szólított:
cellámban és az egész kőépületben szétáradt a fény,
és a kert fehér nyugalmából egy hang szólított:
„Rapunzel!”
Kihajoltam a párkányon, hajfonatom suhogva,
hóviharként kavarogva, legördült;
ő lassan, akár a szívdobogás, mászni kezdett a falon,
egymásba hullottunk, miközben kibontotta hajam,
és ragadozó kezei tetőtől talpig felhasították a testem:
ekkor a Boszorkány hátamra ugrott, és a falhoz szorított.
hóviharként kavarogva, legördült;
ő lassan, akár a szívdobogás, mászni kezdett a falon,
egymásba hullottunk, miközben kibontotta hajam,
és ragadozó kezei tetőtől talpig felhasították a testem:
ekkor a Boszorkány hátamra ugrott, és a falhoz szorított.
A sarokban kuporogva mindent láttam –
a vágás mentén szétnyíló csípőt, és a kardot,
amint belédöfik,
mint lepkébe a gombostűt – az öröm sikolyával.
a vágás mentén szétnyíló csípőt, és a kardot,
amint belédöfik,
mint lepkébe a gombostűt – az öröm sikolyával.
Egész éjjel néztem a verítékükben hentergő,
kielégületlen állatokat, feltörő kiáltásukkal
megtelt a levegőég.
kielégületlen állatokat, feltörő kiáltásukkal
megtelt a levegőég.
Hajlott hátú, szőrös farú árnyaik ugráltak,
és amikor a nőstény négykézláb átszaladt a fényen,
vérének érméi a padlóra hulltak.
és amikor a nőstény négykézláb átszaladt a fényen,
vérének érméi a padlóra hulltak.
Reggel a lovag ismét fölvette páncélját,
és angyali búcsúcsók után leereszkedett hajamon.
és angyali búcsúcsók után leereszkedett hajamon.
Hallottam a patkók koppanását a kemény földön,
a torony tövében.
Háromszor engedtem le hajam a csillogó hercegnek,
hajgyökereim fájtak, amikor felmászott,
vérem csöpögve hullt a párkányra.
hajgyökereim fájtak, amikor felmászott,
vérem csöpögve hullt a párkányra.
Háromszor láttam a győzelemittas,
nagyhangú kisfiút.
Harmadszorra elrejtettem az ollót,
fekete jégdarab csöpögött a ruhámban.
fekete jégdarab csöpögött a ruhámban.
Ő felállt, páncélja megcsillant könnyeimben,
csattant az ívelt olló,
a fényes fonat surrogva lecsúszott
a bozótosba.
csattant az ívelt olló,
a fényes fonat surrogva lecsúszott
a bozótosba.
Kerekre nyílt szájjal nézte végzetét,
körmei kiszakadtak, a levegőt markolászta.
körmei kiszakadtak, a levegőt markolászta.
Szügyig a bogáncsba süllyedt lova elvágtatott.
Három évszakon át rothadt a torony tövében.
A szemét sólyom vájta, az agyát hangyák lepték,
a száját gaz nőtte be, hatalmas kardját rozsda ette,
húsának cafatjai zászlóként lengtek a bokrokon.
a száját gaz nőtte be, hatalmas kardját rozsda ette,
húsának cafatjai zászlóként lengtek a bokrokon.
Kopaszon, bezárva ülök, akár egy elítélt,
a kupolás tetejű toronyban,
őszi levelekből font kötelekkel háromszor összetekerve.
a kupolás tetejű toronyban,
őszi levelekből font kötelekkel háromszor összetekerve.
És a Boszorkány… néha lustán belerúgok
egy rongykupacba a földön.
egy rongykupacba a földön.
Látom, ahogy évről évre zsugorodik.
EGYETLEN KIÁLTÁS
The Single Cry
Ha egész nyáron itt laknánk,
ablakunk alatt a folyó,
a víz fölött a Hang Chow-i
fecskék cikáznának…
Írnánk-e verseket, áradnának-e
tollunkból a regények, drámáink
bábjai ott ugrálnának-e a gyepen
a szétpattanó akáchüvelyek közt…
ablakunk alatt a folyó,
a víz fölött a Hang Chow-i
fecskék cikáznának…
Írnánk-e verseket, áradnának-e
tollunkból a regények, drámáink
bábjai ott ugrálnának-e a gyepen
a szétpattanó akáchüvelyek közt…
Vagy olykor hajnalban
felkelnénk-e vaságyunkból,
és köntösben kiülnénk-e az ablakba,
hogy érezzük a kert végében
duzzadó sötét folyót,
halljuk a harmatban nyíló fuksziákat
a csöpögő víztartály mellett,
a falon zizegő leveleket
és a mutatók nélkül ketyegő órákat
a kék folyondár alatt…
felkelnénk-e vaságyunkból,
és köntösben kiülnénk-e az ablakba,
hogy érezzük a kert végében
duzzadó sötét folyót,
halljuk a harmatban nyíló fuksziákat
a csöpögő víztartály mellett,
a falon zizegő leveleket
és a mutatók nélkül ketyegő órákat
a kék folyondár alatt…
Amikor egymás köré font karral
remegünk a nyitott ablakban,
mint régi árnyak, az elemek lemerültek,
az írógép hallgat –
vajon eljutnánk-e saját névtelen
sírunkba a pinjarrai temetőben,
a boltíves ablakok alá
remegünk a nyitott ablakban,
mint régi árnyak, az elemek lemerültek,
az írógép hallgat –
vajon eljutnánk-e saját névtelen
sírunkba a pinjarrai temetőben,
a boltíves ablakok alá
egyetlen kiáltás nélkül…
HAZATÉRÉS
Homecoming
I.
Hazaérkezem – a repülőtér idegenekkel teli,
a bőrönd túl nehéz, akár a melegek csókja.
a bőrönd túl nehéz, akár a melegek csókja.
Mély levegő a folyosón, majd fejest ugrom
a hermetikusan elzárt klausztrofóbiába.
a hermetikusan elzárt klausztrofóbiába.
Az ablaküveghez nyomott orrok brutális
ártatlansága: „Vigyél magaddal, vigyél magaddal!”
ártatlansága: „Vigyél magaddal, vigyél magaddal!”
Üres város, túl kicsi, hogy emlékezzem rá.
A kert esőtől és gyerekhangoktól virul,
a télikerten túl szivárványszínű a juharfa,
a vázában kórházi látogatásból maradt,
megbarnult szegfűk, az ágyban idegenek érintése.
a télikerten túl szivárványszínű a juharfa,
a vázában kórházi látogatásból maradt,
megbarnult szegfűk, az ágyban idegenek érintése.
II.
Eltelik egy hónap, a juharlevelek pirosodnak,
tűz ég, „Az új államférfi”-t olvasom,
fekete teát iszunk a kertben,
gépelsz a rusztikus asztalon…
tűz ég, „Az új államférfi”-t olvasom,
fekete teát iszunk a kertben,
gépelsz a rusztikus asztalon…
Ruhában fekszünk le aludni.
Minden kényelmet és állandóságot sugároz.
A Boeing 707-es elzúg a ház fölött,
meztelen testem átrohan a makadámúton
bele a sötétbe… ki a zöld kertből,
és a gyerekek megjönnek az iskolából
meztelen testem átrohan a makadámúton
bele a sötétbe… ki a zöld kertből,
és a gyerekek megjönnek az iskolából
„Vigyél el… vigyél el!”
DOROTHY HEWETT – az irodalmi szerepjátszás és az alakváltások nagymestere; az önéletrajzi elemekkel ötvözött, kendőzetlen lírai szexualitás képviselője. A nyugat-ausztráliai Perth-ben született 1923-ban. Az 1959-ben megjelent első verseskötetét (Bobbin Up) további 9 követte, emellett 13 drámát, 2 regényt és egy memoárkönyvet is közölt. Munkásságáért számos hazai és nemzetközi irodalmi elismerést kapott. A Kék Hegyekben él férjével, az ugyancsak író Merv Lilley-vel.