A bátorságot tanulni kell, de nem árt, ha születsz is rá
Az Utunk szerkesztősége, Létay Lajos és a bűvös kéziratfiók, Zilah és Kolozsvár a negyvenes években, prózaíró, akinek az volt az álma, hogy mozdonyvezető legyen – Szilágyi István kalandos életútjából kaphattunk ízelítőt az Álljunk meg egy szóra-estek legutóbbi kiadásán a kolozsvári Bulgakov Kávézóban.
A bátorságot tanulni kell, de nem árt, ha születsz is rá
A szép idő beálltával a kolozsvári Bulgakov Kávézó emeleti terméből végre az irodalom is kiköltözött a szabad levegőre: a lokál nyitott teraszán jóval kellemesebb hódolni a művészet e csodás válfajának, ezt bizonyára még a kilenc múzsa is helyeselné, sőt lehet, hogy sörözni is leülne a szép számú közönséggel, amely Szilágyi Istvánra vár. Murphy törvénye, hogy ha taxival megy az ember egy rendezvényre, elkerülvén ezzel a csúcsforgalom miatti késést, szinte biztos, hogy a meghívott fog késni. Pista bácsi – ahogy fiatalabb költő-írókollégái szólítják – is késik, már majdnem fél órája várunk, de nyoma sincs. László Noémi, az Álljunk meg egy szóra-estek házigazdája aggódik, hogy mi történhetett a meghívottal. Felhívja, és kiderül, hogy néhány perc múlva befut, taxiban van már a feleségével. Bizonyára dugóba keveredtek, ebben a városban hét óra környékén bármi elképzelhető, a távolságok megnyúlnak, és az idő sokkal gyorsabban röpül.
A hangulat a helyszín miatt felidézi bennem a Kolozsvári Magyar Napok E-MÍL-estjeit, amelyhez csak ráadás a tavalyi magyar napos plakát a falon, s miközben ezt figyelem, a Kő hull apadó kútban mondatai ugranak be – a könyv ott hever az asztalon a Bolygó tüzek novelláskötet társaságában, írójára várva. Feltételezem, hogy erről is fognak beszélgetni. Szilágyi István nagy mondása, hogy a prózához fenék kell – sosem volt alkalmam megkérdezni, hogy a vershez nem kell-e szintén, de talán ezen az esten majd erről is szó lesz.
Aztán megérkezik a meghívott, helyet foglal, majd belevágnak gyorsan a sűrűjébe.
László Noémi nehéz labdát dob fel, az író egy korábbi interjújára utal, amelyben azt nyilatkozta, hogy a magyarság a 20. században sokat veszített, zivataros, veszteséggel tele század van mögöttünk. Kérdés: ma vesztesebbek vagyunk-e, mint amikor az említett beszélgetés elhangzott?
Szilágyi István csupán Kolozsvár tekintetében optimista, amely részben a pezsgő kulturális élet miatt elviselhetőbb, mint bármely más erdélyi város. Ami most történik, túltesz minden pusztuláson és háborún, mára már alig vagyunk, és az sem vigasz, hogy a románság nagyobb vesztes. Ötmillió román él külföldön, ennyit vallanak be, de ennél tulajdonképpen sokkal több. A vele egykorú társaság elapadt, Király László kivétel, akivel évek hosszú során át kollégák, barátok voltak az Utunk szerkesztőségében. Ma már csak ilyen ritka alkalmakkor találkoznak, mint a mai is, de a barátságuk töretlen. Most sem beszélték meg előre, hogy eljön az estre, mégis itt ül vele szemközt.
A pusztulásánál maradva, a meghívott a gyermekkoráról kezd el mesélni, amely korántsem volt viszontagságoktól mentes. Alig pár évesen egy betonhengerben bújt el, amikor látta közeledni a harckocsikat. Mára már mintha ezek a tankok is öregebbek lennének, az emlékeink velünk együtt öregednek.
1940-ben a bécsi döntés Kolozsvárt is eléri, családjával visszaköltöznek Zilahra, 1942–43 táján édesapját besorozzák, majd ’43-ban a frontra vezényelik, a Don-kanyarhoz. Később eltűntnek nyilvánítja a hadsereg, a család nem tudja, hazajön-e valaha, vagy hősi halált halt. Zilahra sötét időszak borít fátylat, 1944-ben statáriumot hirdetnek ki, el kell sötétíteni az ablakokat, mert amelyik világít, azt szétlövik, és ha valaki csizmáját pucolja a verandán, elviszik, mint tolvajt, és kivégzik mindenki szeme láttára. Valószínűleg ez ihlette a Kibic, az árva ember című novelláját – szól közbe Nonó, aki inkább jó hallgatónak tűnik, mintsem harsány moderátornak, csak kardinálisabb részeknél terelgeti más irányba a beszélgetést, így mintha Szilágyi István memoárját hallgatnánk, amelyet aztán esetleg ki-ki a maga szakállára társít az életművel.
Az író szülei iparos, írástudó polgárok voltak, a nyolcezer lelket számláló Zilah a viszontagságok ellenére is megállt a lábán. A városlakók – békésen együtt élő magyarok, zsidók és románok – el sem tudtak volna képzelni más életet, mindennek megvolt a maga rendje, a családok összetartottak, megoldották a nehézségeket. Ez a világ egyszercsak az emberek szeme láttára megszűnt. A háború éveiben édesanyja mindent megtett, hogy ne érezzék apjuknak a hiányát, gyerekként sokat csavargott, csibészkedett, ugyanakkor a bátyaival szemben volt benne valamiféle bizonyítási vágy is, hiszen a családban minden férfi 182 cm magas volt, ő meg 178 – jegyezte meg nevetve. Amikor újraépítették a házukat, anyja mégis az ő kezébe adta a baltát, jelezvén, hogy ezután ő védi meg a ház lakóit. A városban három könyvtár is volt, otthon nem tartottak könyveket, de könyvtárba mindenki járt, délutánonként, amikor elvégezték a munkájukat, tulajdonképpen az egész város olvasott. Ő is ekképp kapott rá az olvasás ízére, amely esténként a paplan alatt folytatódott.
A háború után a tehetősebbek jól éltek, előteremtették a betevőt, de az új rendszernek aztán gondja volt rá, hogy senkinek ne legyen semmije. Egyszeriben bűnnek számított a munka, gyerekek és kiskamaszok vigyázták azoknak a házaknak a bejáratát, ahol éppen dolgoztak valamit, varrtak, ácsoltak, szőttek.
Évek teltek el így. Gyerekkornak hamis, felnőttekkel összekacsintó világ volt ez.
Tizennégy évesen vasúti gépipari szakiskolába felvételezik, Kolozsvárra megy, zsebében egy pisztollyal, a „robbanónyavaják” mellett a puskák voltak a másik gyerekkori szenvedélye, és ő még jó fiúnak számított a többiekhez képest.
Sosem ült addig vonaton, vonzó dolognak tűnt, hogy mozdonyvezető legyen, és az sem mellékes, hogy nagyon jól megfizették. Sajnos kiderült, hogy a rövidlátása miatt mégsem teljesülhet az álma, leérettségizett, dolgozni kezdett, mint nehéziparos, később felvételizett a jogra, ahová az első kilenc közé vették fel, és évfolyamelső lett. Kezdetben érdekesnek találta a jogi szakmát, de az érdeklődés csak addig tartott, amíg meg nem írta élete első novelláját, aztán zuhant a lejtőn, és örült, hogy nem rámolták ki az egyetemről. Ami nyilvánvaló, az számára nem érdekes, csupán a nehezen megközelíthető dolgok izgatják. Kiderült, hogy bűnügyi regényt is írt már.
„Húszéves koromra tulajdonképpen minden megtörtént velem, ami lényeges” – utalt egy korábbi kijelentésére, hiszen rengeteget utazott Erdély-szerte, az élete csupa kaland volt. Aztán az egyetem után ötven évig ki sem tette a lábát a munkahelyéről, az Utunk és a későbbi Helikon szerkesztőségéből.
Az est további részében a szerkesztőségi hangulatot próbálta felidézni. Mai ésszel el sem tudjuk képzelni, hogy a szerkesztőség negyvenhét emberből állt, és voltak, akikről nem tudták, mit keresnek ott, mert az elvégezendő munkájukhoz nyilvánvalóan nem értettek. Szaladgáltak egyik szobából a másikba, délutánra leizzadva, elfáradva leültek, és még külön orvosuk is volt.
Létay Lajosnak, az Utunk egykori főszerkesztőjének – a magyar irodalom kiváló ismerőjének – volt egy nagy fiókja, ennek aljára kerültek azok a kéziratok, amelyeket nem akart közölni, aztán ezek vándoroltak, mígnem a hosszú bútordarab túlsó sarkába nem értek, és ekkor már senki sem tudta megmenteni őket a felejtés fertőjétől – nosztalgiázott a meghívott. A főszerknek sokat kellett utaznia Bukarestbe, és magas elvtársi körökben kellett mozognia, ha akarta, ha nem. Ilyenkor Szilágyira maradt Létay íróasztala, amelyen volt egy megtűrt kéziratokat tartalmazó mappa, ebből választhatott saját szakállára közlendő verseket, novellákat. Sok mindent nem beszéltek meg, ezt sem, mégis működött, félszavakból is értették gyakran egymást. A cenzúra, a fenyegetettség-érzés, az állandó bizonytalanság kellemetlen emlékeit még ennyi év távlata sem tudja megszépíteni, nem csoda, hogy napi 105-110 cigarettát szívott el. Felfoghatatlan, hogy ennek ellenére olyan műveket írtak, amelyeket ma is szívesen olvasnak.
Visszás és nagyon fura korszak volt, többször is kérdezték, miért nem írja le ezzel kapcsolatos élményeit. Nem szeretné, mert lehetséges, hogy részlehajló lenne, bizonyos dolgokról, főként a beszervezésekről másképp beszélne. Valami biztos, hogy híjával találtatna – vallotta. Őt is előállították néhányszor, de nem tudtak mit kezdeni vasmunkás múltjával és jogi végzettségével, tapasztaltabb volt, és nem félt, ezért nem sikerült őt semmilyen módszerrel rávenni, hogy kollégáiról jelentsen.
Szilágyi szerint, aki zárásképp két újabb novelláját olvasta fel, a bátorságot tanulni kell, de nem árt, ha születsz rá – talán ez is volt a titka annak, hogy ezt a sötét időszakot íróként és emberként egyaránt töretlenül vészelte át.
Varga Melinda
