Irodalmi Jelen

Frideczky Katalin: Villanások

2016. június. 17. - 19:13

Intim szféra

Először azt hittem, csak a szemüveged csillant meg a lámpafényben. Aztán még egyszer odanéztem, és még egyszer. Nem a szemüveged volt.

Könnyeztél. Diszkréten, de könnyeztél. Az első sorban. Balra, kettővel előttem. Nyilvános helyen. Egy hangversenyen.

Lassú tétel. A zene? Talán a zene indított meg? A zene szép, valóban, bár az előadás nélkülözi a teljes átélést. A zenészek precízen, de némiképp hidegen játszanak. Te mégis sírsz. Valamire emlékezel. Talán ez a zene szólt, amikor először elhagytak. Életed nagy szerelme… Vagy férjed temetésén szólt ez a zene? Vagy az édesanyádén? Vagy csak saját magadat siratod, az eltékozolt életedet? Nem vagy már fiatal. Van mit siratni.

Miért sírsz? Nyilvános helyen, balra, kettővel előttem, az első sorban? Egy hangversenyen? Szeretnélek megérinteni. A válladat megérinteni. Egy együtt érző kéz a válladon. Tudom, mit érzel. Nem tehetem. Ismeretlenek vagyunk egymás számára. Ugyanazt a zenét hallgatjuk. Én nem sírok.

Te sírsz. Diszkréten, de könnyezel. Lehet diszkréten könnyezni nyilvános helyen?

Megláttam a könnyeidet. Beléptél az intim szférámba.

Megláttam a könnyeidet. Beléptem az intim szférádba.

Nem lehet diszkréten sírni nyilvános helyen. Egy hangversenyen. Lassú tétel közben.

Kettővel előttem, balra, az első sorban.

Lehet, hogy a zenészek is észrevették a könnyeidet. Hízeleg nekik. Megindítottak egy hallgatót. Könnyekre fakasztottak. Széltében-hosszában mesélni fogják, hogy képzeld, az a nő, sírt, az első sorban, a lassú tétel alatt.

A zene hatalma… a művészetünk ellenállhatatlansága… az érzékenység apoteózisa…

A könnyeid hírnévre kapnak. Nyilvánossá válnak. Oda a magánszférád! Elvitték a zenészek. Széltében-hosszában hangoztatni fogják.

Nem érinthetlek meg. Tolakodásnak vennéd. Mi közöm a könnyeidhez?

Nem érintelek meg. Tolakodásnak veszem a könnyeidet. Mi közöm a könnyeidhez? Hogy jössz ahhoz, hogy sírj, nyilvános helyen, egy hangversenyen, az első sorban, kettővel előttem, balra? Miért nem hüppögsz és szipogsz és fújod az orrod hangosan? Miért némán könnyezel? Azt hiszed, így nem látom? Látom, mert titokban azt akarod, hogy lássam, és megérintselek. Reszketsz a vágytól, hogy valaki megérintsen. Vagy viszolyogva megborzonganál? A kezem a válladon már nem fér bele az intim szférádba?

Küszködsz a könnyeiddel.

Küszködök a könnyeiddel. Nem tudok a zenére figyelni. Rád figyelek. A könnyeid odavonzzák a tekintetemet az arcodra. Valósággal hozzá tapadok. Nem tudok elszakadni tőle. Nem lehet most már. Az intim szféránk közös.

Patthelyzet

Csak egy villanásra láttalak meg, amíg hátranéztem a tömegben. Mosolyogtál, kedvesen és meglepetten, némiképp azonban elégedetten is, hogy épnek, egészségesnek látsz, hála istennek, holott, amikor legutóbb elváltunk, aggódni kellett értem.

Akkor hagytál el. A legnehezebb pillanatban. Illetve még csak azt sem mondhatom, hogy elhagytál, mert az egy döntés lett volna, te pedig arra képtelen vagy. Egyszerűen fölvetetted a szakítás gondolatát. Véghezvinni már nekem kellett. Nem volt más választásom.

El kellett szakadjak tőled, és én, életemben először, hősiesen és következetesen végig is vittem ezt a folyamatot. Bár minden porcikám tiltakozott ellene.

Én ugyanis nem élhetek szerelem nélkül. Önkezemmel kellett megfosztanom magam a szerelemtől. Mintha rám bíztad volna a bárdot, hogy fejezzem le magam.

Most szerelem nélkül élek. Rend és nyugalom van körülöttem, nincs, ami fölzaklasson, sőt szándékosan elkerülöm ennek még a lehetőségét is.

Most szerelem nélkül élek.

Csak egy villanásra láttalak meg, amíg hátranéztem a tömegben. A látványod azonban fölzaklatott. A szívem hevesen dobogni kezdett. Nem halok bele, talán egy újabb daganat sem keletkezik ettől, és viszonylag hamar elmúlt, de nyugodni mégsem hagy. A patthelyzet miatt. Odafutni nem lehet egymáshoz, idegenként elfordulni sem. Barátságos ismerősökként meg végképp nem elegyedhetünk szóba. Ahhoz túlságosan közel voltunk, hogy ilyen messzeségbe kerülhessünk egymástól.

Patthelyzet.

Furcsa volt látni téged. Amolyan gogoli érzésem támadt, mintha egy testrészem önálló életre kelt volna, és tőlem függetlenül kóborolna az utcán.

Nem jöttél oda hozzám, természetesen, hiszen megtiltottam neked, hogy bármilyen formában közeledj a kivégzés után.

Egy félfordulatot tettem feléd, és elmosolyodtam, magam sem tudom, mifélén. Kedvesen nem. Örömmel nem. Fanyarul talán? Bánatosan? Félfordulat, félmosoly. Ennyi jutott nekünk, tizenöt év után, a tömegben, ahol egy villanásnyira megláttalak.

Vártam, hogy talán utánam jössz, talán próbálkozol, holott tudtam, hogy részemről csakis elutasítás lehet a válasz. Nem tettél próbára. Nem jöttél utánam.

Utána mehetünk-e a dolgoknak? A dolgok előttünk járnak-e? Hozhatunk-e a múltból építőanyagot, hogy bármit is építgethessünk belőle? Nem bontott tégla ez vajon? Kibír egy újabb emeletet?

Nem, nem bír ki. Sérült kockáink vannak, girbegurba sorokat lehetne belőlük kirakni, fejünkre dőlne, ha elkészülne is.

Patthelyzet.

Így jellemezted a kapcsolatunkat. Se veled, se nélküled. Vagy veled, vagy nélküled. És ennek millió, unásig variált, de ugyanazon végeredményű változata.

Patthelyzet.

Keszekusza álmaim voltak hajnal felé. Keszekuszák, mint amilyen a kapcsolatunk volt.

Gubancos szerelmünket szálanként húzkodjuk, fecnikre vagdossuk, de valami mégis összetartja.

Talán a filcesedés…

Közös megegyezéssel

Hát, ami azt illeti, nem sok minden maradt. Gyere, üljünk le, beszéljük meg!

A hangodat szeretném megtartani! Azt, amikor először megszólítottál. Mély volt és bársonyos, enyhe erotikus zöngékkel. Még most is beleborzongok, ha rá gondolok.

Rendben. Viszont legyen az enyém a profilod, az a megkapóan fájdalmas, töprengő arc, amit elég volt egyszer megpillantanom, hogy beléd szeressek. Szép, komoly pillanat volt. Az kell nekem!

Igényt tartasz a csalogány dalára, amit együtt hallgattunk az estébe hajló, hársfaillatú Óbudai-szigeten?

Igen. Cserébe neked adom a szúnyogcsípéseket, amiket ugyanakkor begyűjtöttünk.

Még ott is megcsíptek, emlékszel? Dupla élvezet volt.

Mi legyen a villámokkal a viharos Balaton partján? Kell, vagy bírod nélkülözni?

Viheted a villámokat, nekem csak a féktelen, őrült kacagásod kell, ahogy szaladtunk az esőben a ház felé. Odaadjam ráadásnak a rettegésem felét?

Kösz, nem kell, tartsd meg magadnak! Nekem itt van a bánat, amit akkor éreztem, amikor nem jöttél, pedig megígérted.

Enyém a bátyád megértő mosolya, amikor rajtakapott minket.

Viheted, én arra nem emlékszem. Éppen kávét főztem a konyhában. Kell az illata?

Ó, abból sok van, én inkább a „bélelt debreceni” szagát kérném a piacról!

Az kéne nekem is, de csak ábrándoztam róla. Soha nem mentünk el.

Melyik kirándulás kell, a hűvösvölgyi vagy a börzsönyi?

A börzsönyi maradjon nálad! Azt tedd el te, valahová mélyre! Akkor undok voltál velem. Csak a kutya sírt utánam. Szívesebben venném a hűvösvölgyit a szentjánosbogárkákkal. Az legyen az enyém!

Rendben! Nézzük tovább! Mi kell inkább? A pézsmaillat, vagy a testünk lenyomata az éjszakai erdőben?

Legyen tiéd mind a kettő! Én viszont ragaszkodom a hajnalban fölöttünk elhúzó repülők rózsaszín kondenzcsíkjához, melyek úgy cikáztak az égen, mint valami fordított csillaghullás.

Az jó volt, amikor a lovak körülvettek, és az orrukkal böködték a hátizsákomat! Vihetem?

Viheted. Ezt én nem is láttam. Akkor épp félrenéztem. Félek a lovaktól.

A méhcsípés helye is itt van a szemem sarkában.

A kiáltásod jutott nekem belőle. Azt hittem, megvakultál. Nem mertem odanézni.

A távozó hátad az éjszakában örökre velem marad. Többet láttam a fonákodat, mint a színedet. Sokszor nem néztél oda, ahova kellett volna.

Zavarban voltam. Örökké zavarban vagyok a társaságodban.

Szeretném, ha nekem adnád a szabályos, kerek forgót a hajadon, amit olyan szívesen nézegettem fölülről a páholyból, miközben a zenekarban játszottál!

Oké! Én viszont kérem a kis grüberlit a bal arcod közepéről, amitől olyan huncut a mosolyod.

A közös illatunkat szeretném magammal vinni, de ez sajnos lehetetlen. Ezt hogy osszuk el?

Enyém a lehunyt szemed, a párnán szétterülő hajad, az őz-sírásra emlékeztető hangod az ölelés mámorában.

Én a gyöngyház színű, párás tekintetedet viszem magammal, és a suttogásod is kéne még!

A kezed hűvös érintése…