Jelige: Sárgarigó – Az utolsó nap

Jelige: Sárgarigó

Az utolsó nap

Reggel négy harminckor kelt, ahogy minden nap. Félálomban főzte le a teát, és készítette el a reggeli müzlit, mint mindig. Odakint még az éjszaka sötétje telepedett a falura. Ez a reggel is csak ugyanolyan volt, mint a többi. A nap egyetlen ígérete volt, hogy a férje végre hazajön, és este már együtt térnek nyugovóra.

Szerencsére a reggeli rutin olyannyira automatikus volt, hogy minimális ébrenléttel is kivitelezni lehetett.

Épphogy világosodni kezdett az ég, amikor kilépett az ajtón. Táskáját átvetve a vállán igyekezett a vasútállomás felé. Szemerkélt az eső, felhúzta a kapucniját.

A peron felé közeledve a szokásos kép fogadta. A pumukli frizurás szakmunkástanuló, aki túlsúlyos, csípőficamos barátjával itta a thermopoharas kávét. Minden nap elgondolkozott rajta, vajon honnan szereznek már hat óra négy perckor kávét maguknak. Tudta, hogy a fiúk közelébe nem szabad majd ülnie, mert hangosan fognak rockzenét hallgatni a telefonjukon. Miközben szemével a transzvesztitát kereste, befutott a mélyhangú, tájszólásban beszélő, nagyon furcsa, vékony bajuszkát viselő férfi is, aki mindig olyan vidáman köszönt rájuk.

Úgy álltak ott minden reggel, mintha sorakozó lenne. Mint ahogy a madarak ülnek a vezetéken: sorban, mozdulatlanul. Amikor a vonat befutott, egy hallgatólagosan megegyezett koreográfia szerint szálltak föl rá, és mindenki ugyanarra a helyre ült. Minden áldott reggel.

Egy utolsó ellenőrzés, hogy az ébresztő a telefonján be van-e kapcsolva, és már el is helyezkedett az ülésben, egy természetellenes, félig fekvő pozícióban, amely garantáltan indokolttá teszi a kéthetenkénti masszázst. Körülbelül huszonöt másodperc múlva már aludt, és semmit sem érzékelt a százhússzal száguldozó vonatból. Soha nem látta még, merre mennek, milyen tájakon haladnak át. Tulajdonképpen nem is érdekelte.

Az ébresztő két perccel azelőtt ébresztette, hogy át kellett volna szállnia. Régebben öt perccel, de már az átszállás is olyan rutinossá vált, hogy nem volt szükséges teljesen ébernek lennie hozzá. Csak le az aluljáróba, át az első vágányhoz, és várni, várni, mindig csak várni. Az ingázásban ez volt a legrosszabb. Sietni a csatlakozásra sokkal jobb, mint várni rá.

Amikor leszállt a vonatról, arcába csapott a csípős, novemberi levegő, szinte fájt, annyira fázott. Az aluljáróban meglátta a transzvesztitát, hát mégis itt van, gondolta magában. Az első vágányon már várták a vonatot, ide mindig ő érkzett utolsónak. A bolond nő, a jóképű rendőr, a főiskolás pár, és a férfi, aki az apjának szakasztott mása volt. Gyakran egy kupéba is ültek, bár ő jobban szerette, ha van két szabad ülés, amelyeken elfekhet. Sajnos aznap nem így alakult. Egy utolsó ellenőrzés, hogy az ébresztő a telefonján be van-e kapcsolva, és már aludt is.

Amikor beértek a hatalmas fejállomásra, már javában szedelőzködött. Még mindig nem volt teljesen ébren, hányingere volt, és fázott. Csak ahogy a kialvatlan emberek szoktak.

Egyszer csak feltűnt neki, hogy a középkorú férfi, aki annyira hasonlított az apjára, még mindig alszik.

-Bocsánat – rázta meg a férfi vállát óvatosan. – Megérkeztünk.

-Mi? – riadt fel az útitárs. – Oh, köszönöm! – bólintott egyszerre meglepetten és hálásan, majd gyorsan összekapta magát.

Néhány pillanattal később minden úgy ment tovább, ahogy minden nap. Beleolvadtak a munkába igyekvő masszába, mint egy hatalmas folyó hatalmas vízgyűjtő területe, más vonatokról leszálló emberek folyamával egyesültek, együtt hömpölyögtek tovább a metró felé.

Hazafelé nagyon kellett rohannia, a metró valamilyen üzemzavar miatt késett, igyekeznie kellett a csatlakozásra. Épphogy föl tudott ugrani, már harsant is az indulást jelző sípszó. Kapkodva kereste a bérletét, közben azon járt az esze, hogy nem maradt ideje ételt venni, a büfékocsiban kell vásárolnia, megint, a héten már harmadszor. Kész pénzkidobás. És a minőség is hagy némi kívánnivalót maga után. Hely sem volt a vonaton, hiába, a péntek mindig ilyen. A folyosón ült le a szendvicsével, két fiatal focistalány mellé, akik a leckéjüket írák. Segített nekik, angolból mindig is jó volt. Egy kólát is vett, nagyon megkívánta.

A vonat háromnegyed órát állt a nyílt pályán felsővezeték-meghibásodás miatt. Két csatlakozását késte le. Csak egy szimpla, megszokott péntek volt. Egy órával előbb indult a munkahelyéről, hogy hazaérjen, mire a férje is, de eddig úgy látszott, egy órával később érkezik.

Mikor már végre a hazafelé tartó vonaton ült, írt a férjének, hogy késik. A válasz hamar érkezett: “7 kilométeres dugóban ülök, hatalmas baleset volt. Ne várj meg a vacsorával!” Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Már beesteledett, háromkor indult a munkából, most meg már hat óra van, és hét lesz, mire hazaér. A férje még 180 kilométerre az otthonuktól, ő kilencnél előbb semmiképp sem érkezik meg. Még át kell mennie a kutyáért, aki azért van a szomszédnál napközben, mert ő napi öt órát utazik a munkahelyére és vissza, ha minden csatlakozás pontos, a férje pedig vasárnap este elmegy, és csak pénteken jön haza a munkából.

Halálosan fáradt volt és elkeseredett. Már régóta fontolgatta, hogy fölmond, mert ennyit nem lehet vállalni, de most az elhatározás is megszületett. Valami megoldást kellett találni, tovább nem lehetett halogatni. Ez így már nem élet, gondolta magában.

Az elején azt hitte, jó lesz, a vonaton olvas, tanul, netezik, ugyanazt csinálja, amit otthon csinálna. Aztán jó két hónappal később már csak aludt utazás közben. A korán kelés kimerültté tette, a folyamatos késések frusztrálttá, hiányzott a férje, a nagy séták a kutyával. Ha esett, ha hideg volt, kellemetlenné vált az utazás. Sötétben indult, sötétben ért haza, naponta 14 órát volt távol az otthonától. Az otthonától, ahol hétközben rendetlenség volt, mert erre már nem maradt energiája. Magányos volt és kimerült.

A vonat lassan befutott az állomásra. Mindig ő szállt le elsőként, és rohant haza, ahogy csak tudott. Aznap szakadt az eső, bőrig ázott ő is és a kutya is, mire hazaértek. Lerogyott az ágyra, de nem ért még rá pihenni. Fél nyolc volt. Tizenöt órája kelt föl. Megtörölte a kutyát, majd megetette, aztán magát is rendbe szedte. Nekilátott a vacsorának, és két üveg sört is betett a hűtőbe.

A kanapén bóbiskolt, öt perccel tíz előtt riadt föl az izgatott kutyaugatásra. Beletelt néhány másodpercbe, míg magához tért, és fölfogta, hol van. Ekkor már az autót is hallotta, és tudta, hogy a férje érkezett végre haza. Mikor leállt a motor, már engedte is ki a kutyát, aki hatalmas örömmel üdvözölte az érkezőt.

A férje belépett a lakásba, és körülnézett. Szeme megakadt a terített asztalon.

-Talán még nem hűlt ki teljesen – mondta neki. – És sör is van a hűtőben. Meg egy hírem.

-Az nekem is van. Gyere, együnk, aztán elmondom. Meg te is.

Kiültek a teraszra a sörrel, odakint még mindig szakadt az eső, és hűvös volt, fázósan bújtak össze egy pléd alatt.

-Felmondtam – mondta a férje. – Hazajövök, hétközben is veled akarok lenni, keresek valami munkát a közelben.

-Én is elhatároztam, hogy fölmondok. Nem bírom már az ingázást. Igazi otthont szeretnék, nem csak egy helyet, ahová aludni járunk.

Aznap még a sör is édes volt.