Jelige: Fanyariron – Virtuális Lakótelep

Jelige: Fanyariron

Virtuális Lakótelep

I.

A Fészekalja

- Álljunk meg egy pillanatra, tisztelt egybegyűltek, rohanó világunkban kell egy kis csend! Jövőt fürkésző tekintetünket vessük e csodára! Jelenünk vívmánya, jövőnk záloga, íme, a Fészakalja lakótelep!

Az éles hangfoszlány ott vergődött fogolyként a hatalmas betonsivatagban. Az odahangok vitézül elfutottak, a visszhangok álmosan visszajöttek, ténferegtek, majd nekiütköztek azoknak a frisseknek, melyek Átvágó elvtárs szájából rontottak a világra, uszkve egy ujjnyival a sötétbarna műbőr nyakkendőcsomó fölött. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a magasztos gondolati ívből mindössze annyit lehetett hallani, hogy tek-tek-tek… sük-sük-sük… lep-lep-lep.

A város szélén őrjöngő lég sújtotta a fákat, de a szerencsétlen, még így is magányos volt. Hacsak nem számítjuk meg neki a tölcsérjében kerengő kolbászzsíros, szélére kent maradékmustáros papírokat, összegyűrt Fecskés dobozokat. Velük fickándozott önfeledt harmóniában az Átvágó elvtárs pepije, amelyet egy átkozott pillanatban ragadott magával a kollaboráns szél. Odébb gumiját vesztett csatos bambisüveg görgött zajosan.

No, meg még ez is. Azok, akik egybegyűltek, hirtelen egy furcsa perfomensznek lehettek tanúi, mint spontán arra őgyelgő büszke népek. Fehér nyloningében Átvágó elvtárs baloldala szikrázni kezdett. Ott állt és villódzott. Tanácstalan volt, mint kérész a második napon.

- Potyalink! – sziszegte kedvesen segédjének. A bekapcsolt mikrofon szolgamód ismételte: link-link-link! - Hol az a kurva olló – folytatta finoman -, tán harapjam el a szalagot-got-got-got? Ez meg mi? Herélő olló? Egy büdös malacherélő ollóval vágjam át a trikolórt? Ó, te jó ég, mi lesz itt még-ég-ég-ég?  

Semmi. Mire a Volgák begördültek a betonjátszótérre, a vasbeton sakkasztalok és betonvas hantapillanták közé, térdig ért az idill, boldog népek, lobogó zászlók, nagy tablókon enképek.

A Fészekalja meg csak terült, bugybolt, puffogott és szipogott, meg mindent csinált, amit általában egy olyan randa, emberi lényre formázott teremtmény, mint egy lakótelep.

Azóta sok minden megváltozott. Átvágó úr már nem elvtárs, viszont simán átvág ma is mindenkit. Ő az üzleti szférában boldogul, s mire észbe kapsz, átvág piszkosul. Cégeket gründol, meg vezet ő, egyre magasabban, meg sem áll a holding. Új telepítésű hajkoronája most fordult termőre. Potyalink? Ő mindenütt ott van. Potyalink jelen van, ő a jelen idő. Néha leesik egy nagyköveti állás Baygunarba, meg ez, meg az. Tartása sportosan rugalmas, éthosza nem foszlink. A főpofák meg szinte ugyanott, ők aztán mit se változtak. Egyedül a Csajkák tűntek el a történetből, mert beleolvadtak acélos jövőnk talapzatába. Igen, kérem, mert azokban még volt anyag.

Ma már a Fészekalja lakótelep leginkább emlékeink tárháza. Se nem modern, se nem otthonos. Betonmeleg. Ennek a nagydoboznak a kis fiókjaiban éltük privát életünket, amely annyira volt privát, mint ahogy a magok az almában elkülönülnek.

Most a Fészbukk a menő, ez a virtuális, netes fíling, a régi lakótelep és a modern lakópark elegye. Kicsit ez, kicsit az. Az átadásról lemaradtunk, sebaj, ma már minden visszajátszható. Tudjuk, hogy Átvágó úr sziporkázott, Potyalink meg ott lebzselt valahol. 

Az átmenet…

II.

Hogy mi volt jó a Fészekaljában? Sok minden. Ott rögtön tudtad, ha Mancika extra paprikás krumplival lepte meg a férjét. Hogy honnan? A szagról, kérem, a szagról. Épp csak résnyire nyitottad a lépcsőház ajtaját, máris nehéz hagymás zsírszag rongyolt bokán. Bilincsbe vert, mellbe vágott. Rendeljünk hát.

A földszintről egy brassóit választottál. Reisz Rózsiék kifőzdéje, a Négykezes Bableves, onnan a brassói. Fokhagymás tavaszi mámor, de a gyönyört is e helyt gyúrják ügyes kezek. Tompapa isteni kovászos uborkája jöhet a nyolcadikról. A lányok régóta dicsérik a papa uborkáját. Resti Béni vasutas és hétszilvafás, ami ott megterem, az keserű és karcos. Olyan az ágyasa, mint egy dízelmozdony. Kicsit hangos, és az egész negyediknek fújtat és dudál. Böjti Mámi kézzel fejt madártejét, Aba Sári noha rizlingjét még mellé csapod. Szabadszedés a lépcsőházból.  Aztán belépsz a liftbe, s látod, hogy semmi nem változott, már megint a lift sarkába szartak ezek a Dzsekszonok, állapítod meg kijelentő módban, már semmi pátosz. Mancika krumpliját apu éjjeli döngöléssel hálálta meg, s miután Mancika közösségi lakótárs, élményeit azon melegében megosztja négy-öt lépcsőházzal.

Függöny mögött a figyumámi fundalista team tagjai álltak. Ott szuszogott fekete főkötőben a sok gigás merevszemez a zugalkesz tanyasi özvegy. Félszoba, kert, kilátással. Bülbül nem dalolhat szebben: - figyumámi, ott az az ótvar gyümölcsös, a marha ház, istálló, állat, minden szar, meg a mámi drága köszvénye, bír vele, na, ugye? Mi meg a Gizivel, a kedves lánya, látja, de nagyot nőtt, na, mi kifundáltuk, hogy mi majd leszedjük a mama válla terheit, hogy ne hasgasson. Az egész fél szoba a mámié lesz, kényelem, meleg, lift hozza-viszi a tizedikre, mi kell még. - Semmi. Semmi nem kell. Link Petya arat hát. A team meg csak nőtt, telt a vinyó, mozog a giga. Ha nem frissül az új vírusirtó, a kavintonfrí, sok lesz a hibás fájl, a ténymálladék.

Te meg most is ott ülsz a net előtt és lájkolsz. Mást se csinálunk, csak ülünk, netezünk, meg lájkolunk. Régen Csucsuka a szalvétákat gyűjtötte, ma viszont Dzsenifer a lájkokat, de nem csak ő, mindenki. Igazi lájkversenyzők vagyunk, lájk, lájk, eszterlájk. Ha feldobsz egy képet, hogy a strandon áztatod magadat, aközben meg éppen villantasz egy mandulát, nem vagy sehol, ha nem kapsz rá ezer lájkot. Hogy nem nagy cucc, mandulát villantani mindenki tud? Hát, először is, ha már nincs, nehéz. Másodszor meg nem felülről, úgy tényleg semmi extra, hanem alulról, barátocskám, alulról.

Hát igen. Ezek a villantások! Menjünk csak vissza egy kicsit az időben! Na, még egy kicsit! Ott van! Nyolcadikosok vagytok éppen, ahogy ott álltok a beton focipályán. Egymás kezéből kapkodjátok Brúnyó Pityó gukkerjét, mert a másodikon a Cuppanós Macus Bráner Benyóval épp a dzombosdangót gyakorolja.

Itt a fészbukkon annyi villantást láthatsz, ecsém, amennyit akarsz. Kukker nuku, akkorára nagyítod, amekkorát a gusztusod elbír, az orrod elé hozod. Macus is sztár volt a maga idejében, csak mi másképp hívtuk. Nem akármilyen tehetség volt, de még csak jelölést se kapott. Ő viszont többünket is megjelölt, mint Ficánka apját. Szerencsénkre Ficánka olyan fekete lett, hogy világított szájában a negró, mondaná Vicces Vuc. Ficánka lett a fészerecseny gyerek, Macus meg nem Oszkárt kapott, hanem spanyolgallért, meg ref-et.

III.

A Fészbukk lakótelep

Végre itt vagyunk, örömmel, szabadon. Itt fungál a masszív, megbízható alkoholistáink külön kasztja. Az öreg alkesz az etalon, hajnal még nem köszönt rá józanon, miközben a Rousseau fordítással bajmolt. Az alkesz nép büszke fajta, amatőrökkel nem vegyül. Direktor úr öblös torkán lement ugyan tíz liter, de matinén, dalesten, osztályozó értekezleten tök eklektikusan görbítette a gimi hírnevét, eh. Szenátor úr? Ugyan! A saját hányásban fetrengés régi trükk, bár a piacon, anyós sült tökének kínálgatása közben, ez két új elem. Sajnálták a tábornok urat is, aki magába roskadva ült minden idők dísztribünjén, mindeközben talentumának utolsó morzsáit a pennát akarok népi rigmus kántálása csipegette föl autentikus gyomorhangok kíséretében.

Kommentkultúránk is a piaci szleng legalja, a fuvaros szókincs, de legalább nem megy feledésbe. Soknak az tetszik, hogy arctalan maradhat. Arctalan, modora parttalan, vagy éppen parlagi, sas sose volt, most vijjog és élvezi. Más bőrébe bújva játszik egy szerepet, el se kell, hogy hagyja a szeretett terepet.  

A cset, az külön téma. Itt meg minden azonnali. Azon Ali se csodálkozik, hogy mindig a jelen időt hozza az életedbe, a jelen percet. Éjjel két óra van, ott ülsz a Fészbukk lakótelepen egy hálószobában, nézed a monitort, és azon gondolkodsz, hogy jó lesz befejezni, lassan függővé válsz, fülönfüggővé. Ott függ a füles a füledben, mert, persze kell, hogy ebben a magányban legalább hallgasson valamit az ember. Ha, már nem beszél. Társasházi egyedüllét, társasági magány. Nem a fészbukkról beszélek. Nem beszélek.

Öreg alkesz barátodnak születésnapja lesz. Nézned kellene egy receptet, főzni egy jót, amit szeret, meghívni ebédre. Lemeózhatná a tavalyi francia rozétermést, kollégád hozott két palackkal. Az öregnél autentikusabb nem született ezen a földön. Egyszer láttad őt zsűrizni, már a palack formájától, színétől csillogni kezdett a szeme. Látom, a netről főzöl. Szakácskönyv? Ugyan, antikváriumban, esetleg. Aztán majd felteszed, hogyan sikerült. Interakció. Az ám, a múltkoriból is akkora gól lett, hogy ihaj. Elkalandoztál.

Lájkolni egyszerűbb, mint annyit mondani, igen. Rövidre szabjuk magunkat, magunknál is rövidebbek vagyunk. Ami hosszabb öt mondatnál, ahhoz már nincs türelmünk. A verset itt sem szerettük meg, hiába tömörít. Tényleg, itt volt ez a Petőfi. Belegondoltál, hogy a huszonhetedik születésnapját nem ünnepelte meg, mert már nem volt neki, befejezte. Ma van, aki igazából még el sem kezdi ebben a korban. Még egyetemista, most felvételizett ugyanoda, de közben végzi. Egyik fele negyedéves, a másik meg gólyatáborban van. Ugyanaz az egyetem, ugyanaz a kar. Mert mindenki csak rosszabbul járna, ha kiköpik az utcára. A kiskapukon meg marha nagy a forgalom. Ilyenek lennénk, főforgalom a kiskapun, damaszkuszi út a kertek alatt? És a szembenézéssel mi lesz? Mindig csak újra kezdünk?

Fáradt vagy. Sokan lefeküdtek, sokan most keltek. A változás folyamatos, a jelenlét állandó. Főznöd is kell, meg Átvágóval lesz egy üzleti megbeszélésed. Üzent, hogy érdekelné a Virtuális lakótelep írásod. Óvatos vagy, ismered, te csináltad meg őt, nagy átvágó. De bele kell vágni, meg kell csinálni, magadra legalább számíthatsz. Meg az öreg alkeszre, a nyugalmazott tanár úrra. Ő aztán egy igazán megbízható figura, szereti is mindenki.  Most blogot gründol éppen.  Már mottója is van: „Légy bátor. Ha képes vagy szembenézni tökéletességedbe vetett hited illúziójával, jó úton jársz!” Hát, nem aranyos?