Jelige: Boróka – Papi…

Jelige: Boróka

Papi…

Két katonai dzsip állt meg a ház előtt, khaki színben fekete keretes ablakokkal, a másodikat ponyva borította. Hatan szálltak ki a két járműből, vidáman frissen, fiatal katonák, csak kettő volt közülük idősebb, az ezredes, a rokon, kissé kapatosan, a másik valami tisztféle az is, jó barát, és persze beosztott egyszerre, a felettesét kísérte. Feri bácsi,- szülei imádott Ferikéje -hozta magával a feleségét sudár, szép asszonyát a kantinosnőt, s mi a gyerekek már vártuk őket a szülői háznál, ahová érkeztek. Kislányuk, Hilda az unokatestvérem és játszótársam, már egy hete itt töltötte a szünidőt, mint hogyan én is, két portával arrébb a nagymamámnál. A közelgő disznótort már mi is remegő izgalommal vártuk, nem az ölés szertartását, még csak nem is az utána következő ínycsiklandozó illatokat és mindenféle jót, sokkal inkább a nagy rokonság lázas együttlevését, az egymás szavába vágó barátságos, csak mi értjük mondatokat, a vidám kiszólásokat, meg hogy minket, gyerekeket, hagytak a szék alatt bujkálva mászkálni, vagy a veranda sarkában játszadozni. A disznóvágásra azért érkeztek a katonák, mert segítségükkel könnyebben lehetett feldolgozni a két hatalmas méretűre hizlalt mangalicát. Az egyik bekerült a saroglyába, jobban mondva a katonai teherautó platójára, a másik pedig az öregek egész évi élelmezését biztosította, amiből mi nyaranta- telente ott vakációzó gyerekek is részesültünk egy-egy vasárnapi ebéd alkalmával. Mindent megtermeltek maguknak. A baromfiudvaron hízott kacsák, termetes tyúkok szaladgáltak, az önérzetes kakassal a szemétdombon, a disznóólban négy süldő nevelkedett, amelyből aztán kettőt levágtak.

 A terebélyes cseresznyefa és édes barackot kínáló másik fa kínálta a lekvárnak valót.

Ilyen volt itt az élet a hatvanas években, a létező szocializmus derekán. A diktatúrából mit sem érzékeltünk, ha csak azt nem, hogy a dzsip utasai serényen dolgozták fel a hízót fél nap alatt. Vajon parancsa tették, vagy valamilyen kedvezmény fejében? A távoli városban, ahol a laktanya volt- sejtettük- parancsnokuk majdnem tejhatalommal bírt, és mindent el is tudott intézni. Szülei felettébb büszkék voltak rá, vallásos édesanyja a Mária szentkép mellett  tartotta fényképét a falon, s ha fia távollétében szóba került, mindig áhítattal vegyes meghatottság lett úrrá a hallgatóságon. Ferike így, Ferike úgy…

Ma már úgy gondolom, hogy az igazi csoda az a bálványozó anyai és persze szülői szándék volt, amely körbevonta az egyetlen fiút, aki politikai tiszt volt a seregben, kiváltságos, mert paraszti származású, és bizony a jól megfizetett semmittevésben- alkoholista. Erről azonban a szülők mit sem észleltek, nem tudták, vagy nem akarták észrevenni fiuk önpusztító életmódját. Amikor néhanapján megjelent a terülj asztal mellett anyai ragyogás, és dicséret vonta körébe. Az egyetlen lányunoka is bálványozott szépség volt. A természet valóban nem fukarkodott vele, sudár termete, ragyogó kék szemei fekete szempillája, göndör haja, és éles elméje kiváltságossá tette a korosztályos társak között. Bizalmas barátnőm, közeli játszópajtásom volt, amellett, hogy a rokoni szálak is összefűztek bennünket (nagyanyáink édestestvéri viszonya), és persze a Békés megyei kis falu óvó melege, a vakációk színtere. Mindent megkapott, és még annál is többet, s talán ezért, talán az otthonról hozott élmények miatt rendre felém kerekedett. Kisgyerekkorunktól serdülésig vagy tíz nyarat töltöttünk együtt, s a játékok nagy többségében ő volt a kezdeményező, noha engem talán nagyobb képzelőerővel áldott meg a sors, és olvasottságban is elébb jártam nála.

A nagyszülei tornácos házában (melyről már szóltam az imént, s mely az emlékezetes torok helyszíne is volt) a nyitott veranda végében különleges játékokkal múlattuk az időt. A fantáziámat különlegesen megmozgatta az a hajlított lemezből való szerkezet, amely egy falusi kutat formázott, és ha hátul teletöltöttük, rendesen pumpálni lehetett, s a másik oldalon a kifolyóból csorgott a víz. Volt hozzá kis kanna, és persze tartozott hozzá egy babaház, ahhoz meg egy fürdőszoba is. Tudnivaló, hogy ezekben az időkben még csak néhány portán volt fürdőszoba, s annak a lekicsinyített mása, játékként is más világokat közvetített felénk, mint amit a hétköznapokban megszoktunk. A nagyszülők különben – noha a paraszti élet rekvizítumait sem hagyták el, valójában a falu közösségszervezői voltak, amolyan parasztpolgárok, kereskedők. Az említett tornácos ház a falu közepén a másik oldalán szatócsbolt volt, tele mindenféle titokzatos áruval: nagyméretű cukorkás üvegekkel,  melyben selyemcukrok, zselék, medvecukrok és egyéb nyalánkságok sorakoztak. Kapható volt mindenféle fűszer, petróleum s légyirtó papírszalag, továbbá madzag, cérna, tű, és  edények is. A mennyezetig érő hátsó pulton titokzatos rekeszek s fiókok rejtettek különféle izgató holmit. A kiszolgáló pult belseje sem volt akármi! Néha, ha megengedték, hogy beálljunk mögé, a széles fiókokban gyufát, gyertyát, indigót, levélpapírt, s nyolcvan fillérért még állatfigurás levonót is lehetett találni.

 ( Egy időben nagyon rákaptunk, s jónak kellett lenni ahhoz, hogy vehessünk egy-egy tíz figurából álló ívet, amit aztán egész délutáni munkával, egy kis víz segítségével gondosan a levélpapírra, vagy az irkába másoltunk.)

Papi és Mami- hiszen így hívta őket a faluban mindenki, legfőképp azok a betérők, akik a boltban elhelyezett támlás széken gyakorta elidőztek egy kis diskurzusra – felváltva őrködött a boltban délelőtt és délután, szigorúan betartva a sziesztát, ami  a déli harangszótól négy óráig tartott. Mindenről tudtak és mindenkit ismertek a faluban, és mindenkin segítettek is.

A vonatról, később a buszról érkező idegen ide, hozzájuk tért be először, és apám elmondása szerint házasságukban, végső soron az én megszületésemben is nagy része volt a derék házaspárnak, mert amikor ő menyasszonynézőbe érkezett a helységbe, olyan de olyan kedvesen fogadták, és igazították útba a tanya felé,  ahol akkoriban még nagyszüleim laktak, hogy több ellentétes tényező dacára nősülésre adta a fejét.

Mami, azaz Mariska néni két lábbal állt a földön, praktikusan mindent jól intézett, de  mégis természetes vallásossága vezérelte a mindennapokban, hívő katolikus volt.

Ha jól sejtem, sűrűn fogalmazott imái mentették meg azoktól a családi perpatvaroktól is, amelyek akkor következtek volna be, ha Papi vasárnap délutánonként az engedélyezett kocsmázásból nem tért volna meg. Hajlama volt rá, és néha bizony hazajöttekor el is nyomta az álom, de több baj nem történt. Ezt a rendet vigyázta a tisztelendő úr is, aki vasárnaponként ebédvendég volt a házaspárnál. Mariska néni már jó korán feltette a tyúkhúslevest a nyári konyhán, odakészítette a pörköltet is, aztán barna selyemruhát és  díszes kendőt öltött, és ketten elmentek a templomba, miközben az ínycsiklandó ebéd ott rotyogott a sparhelton. Nagyobbacskán mi vigyáztunk rá, mert a katonatiszt lányának nem feltétlenül kellett menni a templomba  (nehogy otthon elkotyogja), s engem is szabadon neveltek e tekintetben. Aztán a mise végeztével elsétált hozzájuk a kopasz fejű, termetes, ám mindig mosolygós plébános is, hogy a verandán sűrű adomázások közben költsék el az ebédet.

Az unokahúgommal, mivel ő volt a kezdeményező, rendszerint katonatiszteset játszottunk, amikor is egyikünk volt a nő, a másikunk a katonatiszt, aki elcsábította  az asszonyt, mindenféle kincset ígérve neki, és … akkor jó volt. A dolog erotikus részét elkentük, inkább a siker, a rátalálás öröme  ösztönzött  minket ebben a szerepjátékban, amit, mondanom sem kell, nem én találtam ki. Ezt az örömteli eseményt százszor megismételtük.

Ennek kapcsán a játszó pajtásomtól tudtam meg azt is, hogy a gyereket nem a gólya hozza .( Ezt  azért sejtettem is édesanyám kerekedő hasáról, aki meglátogatott, s aki épp testvéröcsémmel volt várandós). Aztán azt is tőle hallottam, hogy vannak olyan férfiak, akik egymást választják. Ezt nem nagyon akartam elhinni, de bizonykodott, hogy ilyenek vannak a seregben is. Hát jó- vontam vállat.

Papi karakteres vonású termetes, akkorára már kopasz fejű, vastag bajuszú  figura volt. Családi társaságban többször adomázott arról, hogy Vazs megyei létére, hogyan ismerte meg a fővárosban asszonyát, aki bábaképzőbe járt. (Mariska néni édesanyja, nagyanyám legidősebb testvére az egész falu által megbecsült bábaasszony volt).  Az is kedvenc történetei közé tartozott, hogy  a zsidó kereskedők miként fogadták bizalmukba,  s kötöttek vele üzletet textillel, élelmiszerrel, felismervén, hogy közülük való. Hogy tagadta volt izraelita származását ez valószínűleg egykor politikai megfontolásból, aztán meg szerelemből történt. A világvégi kis szatócsbolt menedék lehetett a harmincas években, a keresztelkedés meg egyfajta gesztus, hódolat felesége katolikussága előtt. Kevés házaspárt láttam, akik így szerették egymást, ilyen dühös szenvedéllyel, elnéző bátorsággal. Ám az is lehet, hogy mindez – mármint a származásról való legenda- nem igaz. Az igazi az a szerelem volt, ami összefűzte őket, s az a feltétlen, fiuk iránti szülői szeretet, amely vakká teszi az embert, ami nem engedi, hogy szembesüljenek az igazsággal.

Ők voltak a falu lelke, élő krónikása. Papi  ment előbb, egy stroke vitte el, nem szenvedett sokat. Mami még kinyitotta boltot, de már egyre kevesebb volt a vevő. A mindig várt, akkor már özvegy fiának főzött, mikor a kamrába fordulván a kanálnyi zsírral a kezében megállította az idő. Az a rántás már sosem készült el, megállt a szíve, mint ahogy a falu szíve is nagyot dobbant akkor…