Jelige: Gyerekrajz – Gyerekrajz

Jelige: Gyerekrajz

Gyerekrajz

A férfi kilépett az utcára, körbenézett, de nem vette észre a feje fölött alig pár centire elsuhanó gyerekrajzot. Élénk színű vidám kis alkotás. Az érintetlen hegyvidék erdővel tarkított zöldjét egy kis folyó vizének csillogása és a nap aranyló sugarai teszik tökéletes kompozícióvá. A rajzon egy fiatal férfi fotóval örökíti meg a pillanatot. A lap sarkában gyöngybetűkkel annyi van írva: „Ha felnövök…”, és egy smiley mosolyog ránk. 

                 A lámpa zöldre váltott. Sietnem kell. Neki látnia kell, ezért vagyok most itt, mert most van itt az ideje – gondoltam. Persze túl kicsi vagyok, hogy elérjem a zöldet. Átmenjek, vagy ne? Nekem azt mondták, várjam meg, amíg átvált a lámpa, úgy biztonságos. De ez most nagyon fontos, tudom. Pont van egy rés két kocsi között, gyerünk!                Az árnyékból egy gyerek lép elő, és elkapja. Az úr már a sarkon járt.

                Megcsináltam, és semmi bajom! Hihetetlen, hisz nem ezt mondták…

                De most nincs időm örülni, futás!

                – Uram, uram! – de hiába kiabálok, nem vesz észre. Telefonál és leint egy taxit.

                Ha elég erősen hiszek benne, én is ott leszek, ahol ő… De nagyon kell hinnem.

                És már ott is vagyok mögötte. Fel kell hívnom magamra a figyelmét. Észre kell vennie! Bemegy a sarki kávézóba. Kétségbe esek. Oda én nem követhetem.

                Az utca tele van zenészekkel, artistákkal és más furcsa művészekkel. Figyelem őket, milyen lenyűgöző és csodás dolgokat tesznek csak azért, hogy minket, hogy engem szórakoztassanak. Olyan érdekes. Órákig tudnám nézni és hallgatni, amit csinálnak. Színt visznek ennek a szürke utcának az unalmas életébe. Nem is értem, az úr, miért nem vette észre őket? Hiszen meg sem állt. Úgy ment el mellettük, mintha nem is léteznének. Pedig elég nehéz nem figyelni rájuk, tele vannak élettel, minden egyes mozdulatukban megannyi érzést és történetet látni. Sokkal izgalmasabb, mint amit az úr csinálhat. Ő csak egy szürke öltönyös.

                Jaj, az úr! Majdnem elfeledkeztem róla. De már jön is visszafelé. Itt van a remek alkalom, elindulok felé. Amikor szembetalálkozunk, oda fogom adni neki a rajzát – döntöttem el.

                – Uram, ezt még reggel hagyta el a lakása előtt, de én elhoztam magának – mondom tisztelettudóan, de az úr meg sem áll. A telefonját piszkálva és a kávéját szürcsölve épp csak egy pillantást vetve a rajzra, vajon mit is hagyott el a lakásból kilépve, csak annyit mond:

                – Ne most, kölyök, fontos dolgom van! –, és máris felfelé tart a lépcsőn.

                Nem hiszem el! Szinte rá se nézett, meg sem állt! Hogy lehet ilyen? Ahogy egyre magasabbra jut a lépcső fokain, úgy érzem, egyre kisebb az esélyem, de még egyszer megpróbálom.

                – Uram, kérem, ez fontos! Reggel óta követem, csak vegye el, ami az öné, kérem, csak nézze meg! – már-már könyörögve kérem.

                Visszafordul, annyit hozzám vágva:

                – Menjél játszani, gyerek!

                Duda és fékcsikorgás zaja hasít az utcazenészek dallamai közé. Az úr kezéből kiesik a kávé, majd a telefon is. Odarohan a gyerek mozdulatlan testéhez, aki még mindig a kezében tartja az immár eltorzult rajzot. A vérrel elkeveredett festék új perspektívába helyezi a tájat, vörösre festve az égboltot és a hegyvidéket. De a felirat még mindig olvasható:

                „Ha felnövök…” és a smiley.