Jelige: "Száz szó mint száz" – Amikor nem könnyű betartani

Jelige: "Száz szó mint száz"

Amikor nem könnyű betartani

  A vonat befutott Sz.-i vasútállomásra…, s már  ugyancsak ideje lett volna további indulásának; s B. fele éppen.

  De nem indult az…

  Ipari pusztaság fogadja az erre tévedő utast; egyetlen bokrot-fát se látni, a hosszan terpeszkedő épületsor némely ablakában világítanak, ablakok mögül előtűnnek a szegényes bútorok, berendezési tárgyak; az egyik kis toronyban is világítanak… de az is lehet, hogy kigyulladt egy kosár papír, valami szemétféle;  hirtelen szaladgálásba fogtak e messzi szegleten, kiabálás hallatszik arról…

  Odakinn ősz; s szürkül is javában. Most épp szünetel a korábbi szitálás…, de elég-minden: komor-hideg, nyirkos.     

  A peronon kucori-fázón állnak egykét várakozók… szóródó narancsszínű világítás az éjszakára váró állomás belső oldalán.

  Téglavörös?,… csupasz falazatú főépületből: vasút-tiszt tartott szerelvény-kocsihoz… kékposztós-mackósan, kopaszon, házason.
  Na még csak ez kellett…!

  Oda tartva, arra-helyt, amerre valamilyen huzavona folyt volna: leszállított utas s vonatkísérő – kalauz – közt. Ez, messziről is… messzebbről is hallvja már: Engedje meg, hogy felsálljak…!

  Nem. Nem engedem, hogy felszálljon!

  Behúzsódok sarokba…, meg se mukkanok… kérem!, legyen síves engedjen engemet vissa, uram! – így a kitartó nyöszörgés.

  Nem… nem, nem engedem! Én, magát… vissza nem engedem…

  Lekésem a buscsatlakozsást! És már csak holnap érkezsek hazsa… A drága gyerekek meg várnak…

  Várják csak… magát… csak várják… a gyerekek. Engem ez egyáltalán nem érdekel! Mondtam… és ebben nem engedek!

  Legyen síves!, na-a…! Magának is vannak gyerekei…!? Nekem is vannak gyerekeim… hárman vannak! És nagyon vár azs a három…

  Engem ez nem érdekel… Ha várják magát, akkor nyugodtan várják csak magát… Gondolkozott volna akkor, amikor rágyújtott. Mondtam, hogy oltsa el…!

  Kérem sépen, na…, kérem, uram. Legyen síves, uram…  engedjen fel, vissa!...

  Nem jöhet… Mondtam, hogy „nem”. Bezzeg eddig nagy legény volt… nagymellény…

  Befutott az állomási tiszt. Karlendítéses köszönést imitál,… – valami könnyedet – a hórihor, lapátfüles svejksapkás kollégát ismerhette  (szevasz!…, s viszont-szevasz…).

  Majd még leégünk itten…

  De látom, hogy már szaladgálnak a belső védelmisek…

  Na hallod!?… az is lehet, hogy egyedül is boldogulnak. Látom, te is boldogultál valahogy…

  Persze hogy boldogultam!

  De ha tévednék mégis, beszólok az őrsre… Mi ez a ramazuri!, mi folyik itt!?…  

  Bár alig bírtam letenni… most meg rimánkodik: egészen idáig meg pimaszkodott!  Bagózott… és nézd!…   leöntve felöltője. És csupa kocsmaszag…

  Kezsicsókolom, ezs már nem igazs!… Én, kérem sépem, sínjózsan… Azs igazs, hogy  csigire,… de azstán letettem!, elnyomtam.

  Hazudí-ik… Szórakozott rajtam. És röhögött… a többivel. Így aztán nem könnyű eligazodni…, és a legtöbb vasutas inkább nem is szívesen vállal ilyesmit. Az utas meg panaszkodik meg leveleket irogat… S hogy betojik vagyunk; államvasutak.

  Vergődő utashoz fordul. 

  Tudja maga, egyáltalán?… tudja, mit jelentazm hogy: betelt a pohár…?

  Tudom. Tistelettel…

  Na hát akkor! Hálás lehet, hogy eddig is elhoztuk, ingyen… Esetleg még meg is köszönhetné!…

  Hálás is lennék… De kösönet? azs nem! Csak akkor, ha föl tetsik engedni vonatra. Várnak a drága…

  Haaa!… (Képed el a kalauz.) Látod?!… Te is hallod?!… Netán még azt is tudja, hogy mit jelent az, hogy „nem csinálok segget… szájamból”!

  Ezst is tudom még…

  A jegykezelő-vonatkísérő a munkatárshoz fordult már ezzel:

  Jegye se volt…

  Hát, barátom,… maga most kifogta vele… – összegez érkező kolléga (tárcsával legyezget). – Tessék…!, fáradjon peronon túlra… aztán majd mi még beszélgetünk… A menetidőt be kell tartani… nagyjából… Nagyjából; elvégre nem lakunk tisztás hegylegelők s csokoládék s bankoknak országán. S kakukkórák országában se laknánk!… Nem állhatunk maga miatt! Ezt bizonyára megérti, ugye?

  Be is látja az. Pödörint busa  bajuszán, jobb tenyerével végigsimít göndör, szürkés-fekete haján; arcon nem is nagyon kínos mosoly. Csak szemei árulkodnak némi csalatkozásról…

  Fölpillant kocsira, ablakban egy hölgyecske hallgatta-nézte a perpatvart, de csak úgy: nem azért mintha annyira hiányolt volna némi veszekedést, hanem azért, mert (szerinte is): a vonat eleget állt…

  Aztán hogy mért, miért nem… a vézna kicsi ember: köpött egyet… legyintett.

  „Ezsekkel se lehet…” – s szakított evvel,… a két vasutassal.

  Kifelé tartott – most már elhatározottan – vasállomásról; lépkedett talpfákon-síneken, s motyogott: „Ennek is hiába besél azs ember…, sépen is minek… és ezs a másik… tökfej azs… De kit érdekel, hogy lekésel…!?, hogy azsok a drága gyerekek… haj-jaj! Sar a világ!… Sarok azs emberek…”

  A tiszt hátrébb lép, mintha bátortalan vigyázzba is tenné magát.

  A vonatparancsnok-kalauz int mozdonynak; a masiniszta indítja vonatát, ez meg gyakorlottan pattan lépcsőre.

  „Az ember próbál… S mint a többivel…”

  (Ő is látja a kis hölgyet… s mintha annak mondaná?)

  Kocsifolyosón – maradó kis társaságra pillant (azok gyérkörte világfény alatt): oldalvást lép, hogy táskája elférjen: talán azon-maradottaknak  dohog:

  ”Szemtelenek…”