Jelige: "Száz szó mint száz" – A kedvenc

Jelige: "Száz szó mint száz"

A kedvenc

(korakori eset)

  Hallottam egy történetet; talán még olvasnak… közreadom hát…

*

  Egy király, császár, stb. Mindegy: uralkodó… haldokolt.

  Ágyához intette kedvenc udvaroncát, s annak fülébe súgott valamit.

  Lázas szemekkel kereste a tekintetet, a szolga bólintott,… bólogatott,… (feltehetőleg azt jelezte, hogy halotta az uralkodói üzenést). - - - - - - - 

  Ezután… e legkedvesebb?… hetekig-hónapokig járkált országban: találkozgatott-tárgyalt sok helytartókkal-kormányzókkal, kereskedőkkel-diplomatákkal, közvetítőkkel.

  A császár, persze, meghalt… a küldönc-kedves értesült is erről, valamiképp; és tovább dolgozott: tárgyalt-pörölt?, stb. Hogy teljesítse küldetését...

  (Ennek az iratnak nem célja, hogy méltasson... nem célja se az, hogy uralkodói intézkedéseknek jelentős vagy törpécske voltáról értekezzék. Különben meg azt állítnák bölcsek, hogy közel-dolgok: se  értelemnek, se szemnek... nem tárulkoznak...)

  Nos, amikor a „futár” végre eljutott oda… s ahhoz, ahol át kellett volna adni az üzenést (talán, egyetlen szavas üzenetet, attól...), nos,… udvaronc-kedves állt csak... mukkot se szólt. Elfelejtette? NEM JUTOTT ESZÉBE…, nem tudta, hogy mit üzent haldokló; mit is kéne üzenetül mondani...

*

  A kor egyik híres nyomozójának följegyzései közt rábukkantunk egy szankta varani szóra, s talán rátaláltunk az uralkodói üzenés szavára?: CSIPTAGACHA... 

  Azonban még némi kétség próbálgat bennünket.

  Rossznyelvekre ugyan nem nagyon figyelünk, de néha kísért nálunk valami tudósszer-figyelmeztetés: miszerint három-négy másodperc…, és az ember unatkozni kezd: gyengeség tör fejére, aluszékonnyá válik abban…