Jelige: Hajnal – Hajnalig még van idő*

Jelige: Hajnal

Hajnalig még van idő*

Hirtelen megváltoztak a fények. Eljutott a nővérem zokogó hangja a tudatomig, sőt fel is fogtam amit mondott, mégsem tudtam összerakni. Néhány másodpercig csak az irodai szőnyeg visszataszító mintáin játszó keskeny fénycsíkra tudtam koncentrálni. Aztán lassan felálltam a székből és magabiztos léptekkel haladtam kifelé, miközben azon kaptam magam, hogy minden energiámmal a levegővételek egyenletességére kell koncentrálnom.

Letettem a telefont és visszaindultam az asztalomhoz, de mintha megállt volna az idő egy percre. Csak arra emlékszem, hogy ránézek a barátnőmre és anélkül, hogy mondanék bármit, a következő pillanatban szinte belezuhanok a karjaiba. Amolyan hangtalan sírás volt, ami egy idő után átcsapott azonosíthatatlan állathangba, amikor is bevonszoltak a legközelebbi konferencia terembe. Ott még több állathang következett. Amikor smst akartam írni, percekig nem jutott eszembe a cím, ahol éppen voltam. De még szavak se igazán, hogy el tudjam mondani a körülöttem lévőknek, hogy mit szeretnék, és bosszantott az a kontrollálhatatlan kézremegés is. Hónapok óta felkészülve vártam ezt a hívást. És most mégis meglepett, lecsapott rám és nem hagyott mozdulni. Ráült a mellkasomra és tudtam, hogy mostantól még nagyon sokáig ott fog maradni.

A nővéremék már az autónál vártak. Emlékszem hogy dühített az esős, nyirkos nyári idő, mintha Isten is azon dolgozott volna, hogy az eseményekhez illő melodramatikus díszletet állítson. A fél országot átszelő autóutat a sógorom hősiesen vezette végig, két időnként felsíró nő és a kocsira telepedő aggodalom és szomorúság társaságában.

Az út alatt jöttem rá, hogy nincs sok emlékem Róla, vele. Főleg nem jók vagy könnyedek. Leginkább csak hangulatok. Hangulatok, amikről csak remélem, hogy nem a képzeletem szüleményei. A legkorábbi hozzáfűződő emlékem a mozi. Öt éves lehettem amikor először elvitt moziba: a Kis hableányt** adták. Emlékszem, kabátban állok a szék mellett,bántja a szemem a villany fénye és türelmetlenül várom, hogy induljunk már. Aztán hirtelen eszembe jut a tenyere érdessége. Ahogy végig simítja az arcom és közben érzem azt a semmivel se összetéveszthető szagot: az olaj és cigaretta állott szagát. Majd hirtelen bevillan a délután amikor megkaptam A csokit. A kis szobában ültünk. Csak ő meg én. Nyolc körül voltam és nagyon féltem. Féltem tőle, és attól, mit kellene mondanom vagy tennem. Mondta, hogy ő most elmegy, és nem jön vissza, de majd találkozunk néha. És adott egy tábla csokit. Borzasztó butának éreztem magam. Valami okosat akartam mondani, de csak bólogatni tudtam és megköszöntem a csokit. Aztán éreztem az érdes tenyeret. Utána tudtam, hogy most már én is “olyan” gyerek leszek. Aztán hirtelen elkalandoztak a gondolataim és eszembe jutott a tánc. A tánc,amiről már ott, akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy míg élek nem felejtem el. Akkor már kezdett komolyan vesztésre állni a betegséggel szemben. Fásli volt a nyakán mint mindig. Én – minden tiltakozása ellenére – épp a kádat súroltam. Könyékig húzott sárga gumikesztyűben léptem ki a fürdőből a nappaliba, hogy megnézzem miért hangosította fel ennyire a zenét. Kezéből lógott a cigi és önfeledten táncolt egy régi Sugarloaf számra. Majd a refrénnél maximumra vette és élvezettel hallgatta, hogy “Hajnalig még van idő...” Néztem ahogy táncol, ahogy kalimpál a vékony karjaival a legszakadtabb barna melegítőjében és néhány percre tényleg elhiszi, hogy még van idő...

És aztán felvillant az utolsó találkozásunk is. Poros, kora nyári illat terjengett a levegőben, szinte ömlött ránk a meleg fény. Már egy ideje tollasoztunk, és miután meguntuk az ereszben ragadt labdák kiszedegetését, átváltottunk focira. Aznap egész jól volt.Ő is beállt játszani, főként mert az unoka kérte. Neki nem tudott nemet mondani. Voltak pillanatok, amikor ránéztem és azt gondoltam, talán már nem is beteg. Energiát láttam benne, élni akarást. Már ereszkedett le a nap, amikor elbúcsúztunk. Igértük, hogy pár hónap múlva megint jövünk, de addig is egyen rendesen. Megsimította az arcomat, ahogy szokta, odahajoltam hozzá és akkor megfordult a fejemben, csak egy pillanatra: lehet hogy ez az utolsó. Ott, a lebetonozott egykori rózsabokrok tövében, ez a búcsú az utolsó. De aztán gyorsan el is hessent a gondolat és beálltak a hétköznapok. Pedig tényleg az volt az utolsó.

Hajnal egy körül érkeztünk Zentára.

A temetés előtt néhány órára egyedül maradtam. Járkáltam a nagyszüleim házában fel-alá, szerettem volna már túllenni az egészen. Nevetségesnek tartottam, hogy sugárzó napsütésben temessenek el bárkit, mint ahogy azt is, hogy ott lógott a csinos fekete ruhám felakasztva, várva,hogy egy idegenekkel zsúfolt, nyomasztó teremben feszengjek benne. A ruha, amiben olykor táncoltam, állásinterjúztam vagy egyszerűen csak a mindennapokat éltem, most teljesen más jelentőséget kapott. Álltam az óriási szoba közepén és azon kaptam magam, hogy megint a szőnyegen végiggördülő fénycsíkok útját figyelem. A kapu csöngése riasztott vissza a révedezésből.

A temetőbe érve legszívesebben fizettem volna valakinek, hogy végigcsinálja helyettem ezt az egészet. Amikor odaértünk a ravatalozóhoz, azt gondoltam egyszerűen csak bosszantani fog az egész herce-hurca, pofavizit, a hamis együttérzés, de amint megláttam a koporsót rádöbbentem mi is történik itt valójában. Utoljára gyerekkoromban láttam ilyet és nem sok emlékem van róla. Ezt a koporsót viszont, ha szeretném se tudnám elfelejteni. A fába vésett név szinte a szemembe köpte a valóságot. Döbbenten álltam az asztalra fektetett tény előtt: igen ez tényleg megtörténik.

Utána, nem sok mindenre emlékszem. Valahogy bekeveredtem a nagymamám mellé. Végig éreztem a teste melegségét mellettem, ahogy a tenyerem alatt hullámzik a megereszkedett bőr a kezén. Idegen arcok simultak az enyémhez, idegen kezek pihentek a vállamon, sokan véltek ismerni engem, sokuk szemében felszínes részvétet láttam. Időnként felnéztem a faládára, újra az arcomba bámult a neve. A kora. Élete számokban megadva. Aztán egyszercsak eszembe jutott mennyire utálná ezt az egészet. Az öltönyt, amit ráadtak, a sok érzéketlen haszonlesőt. Elképzeltem ahogy ott ül mellettem, farmerban, divatjamúlt mélyen kigombolt, szakadt ingben. Kezéből hetykén cigi lóg, könyökét lazán, keresztbetett lábán pihenteti. Mosolyogva figyeli a régi barátokat, az irigykedő kárörvendőket, a kívánatos és nem kívánatos családtagokat. Időnként tekintetét az égre mereszti, kifejezve megvetését a túlzó kirohanásokkal szemben. Megnyugtatott ez a kép és szinte már-már mosolyt csalt az arcomra. A kábulatból az arcomon végigsikló érdes tenyér ébresztett. Egy pillanatra azt hittem tényleg csak álom volt. Ahogy felemeltem a fejem egy ismerős szempárba ütköztem. Úgy ismertem, hogy soha nem láttam, mégis éreztem az őszinte szeretetet. Kedves, meleg mosolya volt.

-Te vagy a kicsi? - kérdezte. Hangtalanul bólogattam. Egy pillanatig még néztünk egymás szemébe, mosolygott rám, aztán továbbhaladt. Nem hagyta el a száját részvét szó és mégis ő volt az egyetlen, aki tényleg átérzett. Hirtelen ki kellett mennem.

A temetés simán zajlott, minden gyűlöletes momentumán végigsiklottunk: rövid séta, tűző nap, földdobálás, műanyag pohár, pálinka, jelentéktelen eszmecsere. Hazatérve a hűvös lakásba húsz évvel öregebbnek éreztem magam.

Másnap átmentünk a házba kitakarítani és szétválogatni egy élet szemetét egy élet emlékeitől. Furcsa volt a csend, a dolgok amiket maga után hagyott, minden a folytatólagosság hitével otthagyva. Az udvarra nehezedő némaságot csak az öreg nyírfa enyhe susogása törte meg időnként. A házba beljebb lépve hirtelen megláttam testének utolsó nyomait. A küszöbön szétfolyt vér és a tócsa közepén heverő fogsor látványa egész fajunk törékenységét juttatta eszembe. A beleimben éreztem a viszolygást a halál efajta lesújtó, meggyalázó, szégyenteljes formájával szemben. Hosszú órákig gyűjtögettük a szemetet, pakolgattuk a könyveket, az iratokat, a fényképeket. Csendben, tisztelettel pakoltuk el egy élet maradványait. Végezetül benéztünk a garázsba is. A fogók, a szögek, az olajos rongyok pont úgy álltak, ahogy hagyta. Nem nyúltunk semmihez, a mai napig érintetlen minden. Azt hiszem, ott tartjuk fogva a szellemét, csakúgy nosztalgiából, egy darabka otthonként a szívünknek.

Úgy éreztem, aznap este a több zsák szeméttel a saját szomorúságunk egy részét, a sok múltbéli neheztelést, az általa elkövetett szörnyű hibák táplálta haragot is kidobtuk a kukákba. Soha nem tűnt még olyan súlyosnak a kapu, mint amikor aznap este bezártuk.

Néhány nap múlva minden visszatért a régi kerékvágásba, elkezdődoött az igazi gyászidőszak, a feldolgozási folyamat, amibe én egy állásinterjú majd egy új munkahelyre való beszokás társaságában vágtam bele. Fogalmam sem volt meddig tart ez az egész, mi vár rám, milyen hibákat követek majd el. Ismeretlen terep volt. A közeli barátok, család tudták mi történt, beszéltem is róla, mégis egy teljesen ártalmatlan hivatalos ügy kapcsán döbbentem rá, hogy az életem örökre megváltozott. Az új munkahely, új üzemorvosi vizsgálatot is követelt. Ott ültem a rideg, tiszta szagú szobában és egy meglepően kedves doktornő faggatott a korábbi betegségeimről. Ahogy ez ilyenkor szokás, érdeklődött a családi kórtörténet felől is. Feltette a kérdést:

- Van-e esetleg valami örökletes betegség a családban? Szülei egészsége?

És ott, akkor mondtam ki először egy idegennek és ezzel együtt az egész világnak:

- Édesapám meghalt gégerákban.