Jelige: Reading – Félszavak

Jelige: Reading

Félszavak

Egy körúti kiskocsma teraszán ültek. A nő csak nézte azt a másik lányt. Melindát. Nézte, hogy milyen arisztokrata módon eltartja a kisujját és hogy csücsörít, pedig üvegből issza a sört ő is. Hogy annyi az arcán a vakolat, mint a Sixtus-kápolna mennyezetén, de még így is látszik, hogy szép. Hogy démoni vörösre van festve a haja, és bár mindenki tudja, hogy festve van, mert egyébként seszínű, attól még démoni. És ha feláll, nem csetlik-botlik a magas sarkú csizmában, hanem megy rendesen, meg a farmer se csúszkál le róla, pedig ugyanolyan szűk. Csak nézte, és látta, hogy azt a másik lányt nem zavarja, hogy nézik. És hogy ennek a tetejébe még mond is néha jókat. Mondjuk elég lekezelő, és ő, ez a nő, mindennél jobban megveti a lekezelő embereket, mert hogy jön ahhoz bárki, hogy többre tartsa magát a másiknál, és lekezelje. 

Persze a férfi utólag nem ezeket hozta fel mentségéül, hogy démoni vörös, meg magas sarkú, hanem hogy az a másik lány megérti. „Miért, és én nem értelek meg?” kérdezte a nő. „De persze, te is megértesz, de hogy ő máshogy” Ezt mondta a férfi, és ez a máshogy, ez volt a legfájóbb.

Ott ültek a körúton, szinte az út mellett, a villamosok jöttek-mentek, ő meg nézte a lányt és próbálta kedvelni. A többieket mind ismerte, meg mindenki ismert mindenkit, és a lányt is, és ettől, meg attól, hogy pár évvel idősebb volt, ő lógott csak ki egyedül a társaságból. Pedig ugyanoda jártak, ezt meg is beszélték, ugyanarra az egyetemre, ugyanazokba a kocsmákba, de kettejük közül mégis inkább a másik lányt ismerte mindenki.

Valami sorozatról ment a vita, hogy melyik szereplő a tulajdonképpeni hős, és hogy van-e létjogosultsága egyáltalán napjainkban annak a kérdésfelvetésnek, amit ez a sorozat problémaként felvet. Bölcsészek voltak, úgy beszéltek a populáris tömegcikkekről is, mintha korszakos műalkotások lennének. A nő pont nem ismerte ezt a sorozatot, és egy kicsit fel is hördült a társaság, amikor bevallotta, hogy ő tulajdonképpen szeretné is akár ezeket, de egész egyszerűen sajnálja az időt az ilyen filmsorozatokra. Így mondta csak, hogy sajnálja az időt. Nem mondta, hogy munka után minden nap bevásárol még, és főz, nem is annyira maga miatt, hanem inkább hogy lenyűgözze a férfit és megvesse valami családszerű fészeknek az alapjait, és akkor majd hátha a férfi is akarni fogja a gyereket előbb-utóbb mégis. Nem mondta, hogy hetente négyszer futni jár, mert így harminc körül már nem úgy van, mint húszévesen, és szégyellné, ha a férfi észrevenné, hogy ő is változik. És hogy közben szeretne már kezdeni is valamit az életével, amellett, hogy bejár az irodába és otthon főz, és hogy minden ilyen sorozat csak azt juttatja az eszébe, hogy mégsem halad előre. „Ja, igen, ő nem nagyon néz ilyen sorozatokat”, mondat a férfi inkább bocsánatkérően, felmentve ezzel a további társalgás alól.

A másik lány rendelt még egy kör pálinkát, jó fej volt, meg bírta a rövidet. Később, amikor a nő otthon álmatlanul fetrengett az ágyban, mert hányingere volt, de túlságosan forgott vele a világ ahhoz, hogy felkeljen és kimenjen, szánalmassága tengerében úgy érezte, ez volt a legmegalázóbb pont, hogy az a másik lány bezzeg bírta a rövidet. Nem az, hogy amikor már nem tudott többet inni, egyedül volt kénytelen hazatámolyogni, egyedül részegen az éjszakai villamoson, míg a férfi, ahelyett hogy hazakísérte volna, inkább maradt még. „Ugye nem baj? Ugye nem lesz gond? Ugye hazatalálsz? Dobj majd egy üzit.” Volt még egy majdnem egész söre, meg úgyis ritkán találkoznak, úgyhogy maradt még. Végül kettesben, mint utóbb kiderült.

„Miért maradtál vele kettesben?” „A többiek hazamentek. Mi meg régi jó barátok vagyunk” „Egyszer sem beszéltél róla, mióta együtt vagyunk” „Mostanában valahogy nem jött fel”.

Ünneplés volt, leállamvizsgáztak végül olyanok is, akiktől már senki sem remélte. Rég nem látott ismerősök, akiknek csak egy szakdolgozat, vagy egy nyelvvizsga hiányzott, vagy csak arra vártak, hogy az életük előrehaladtával súlya vesszen ezeknek a dolgoknak, végül egymástól függetlenül mégis ráncba szedték magukat, kiöltöztek, és eljöttek államvizsgázni, majd pont úgy, mint régen, mint mondjuk az általánosan kötelező logika vizsga után beültek sörözni. Jó darabig csak az ment, hogy kivel mi van.   Melindának már régóta nem volt senkije, de az előző szakítását még mindig nem heverte ki. Kicsit összetört arca lett, amikor erről beszélt, és tartott egy kis szünetet, hogy mindenki átérezze. Egyébként ő is most államvizsgázott, és ettől jóval fiatalabbnak tűnt, mint amennyi valójában volt. Csúszott néhány évet, mire elkészült a szakdolgozat, meg meglett a nyelvvizsga is, és álmai, hogy egyszer majd megvalósítja önmagát, fotózni fog, vagy írni, vagy lehet, hogy ezt nem is nevezte meg pontosan, az idővel egyre csak távolodtak, és úgy érzi, nagyon kevés a lehetőség. És a férfi is pontosan ezt érezte, hogy nagyon kevés a lehetőség.

Amikor a férfi később, persze nem magától, kérdezni kellett, de bevallotta, hogy végül tényleg ott maradt vele kettesben, és ezért jött csak reggel haza, nem mutatott semmi megbánásszerűt. Annyit mondott csak, hogy jó volt ez az este ezzel a másik lánnyal, aki megérti. Azt nem mondta, hogy az nem is történt meg, amit a nő gondol, hogy tulajdonképpen volt, pedig meg is történhetett volna, de pont a férfi nem akarta. Nem mondta, hogy a reggelig tartó beszélgetésben annyiszor említette meg akár csak véletlenül is a nő nevét, hogy teljesen egyértelmű lett annak a másik lánynak is, aki ezért reggel végül úgy érezte, hogy egy kicsit azért elfecsérelt volt ez az éjszaka.  Nem mondta, ezek is mind csak jóval később derültek ki.

A férfi egyébként egészen máshogy emlékezett a történtekre. Ő kérlelte a nőt, hogy maradjon még, ne induljon egyedül haza, ilyen állapotban, egyedül az éjszakai villamoson. Várjon egy kicsit, hiszen a férfinak van még egy egész söre, most kérte ki, nem szívesen hagyná itt, úgyis olyan ritkán találkozik ezekkel az emberekkel. De a nő nem volt hajlandó maradni. Mindig is ilyen öntörvényű volt, önálló, erős nő, akit nem kell kísérgetni. A férfi pont ebbe szeretett bele és egy idő után megtanulta, hogy ezzel nem is szabad vitatkozni. Ha menni akar, akkor megy. Így volt ez akkor is, amikor összepakolta a holmiját és kisétált az ajtón. A férfi meg sem próbálta visszatartani.

Később még összefutottak egyszer, délután volt, beültek ugyanabba a körúti kiskocsmába és kértek egy sört. Addigra súlyukat vesztették a dolgok. A férfi már nem haragudott, a nő meg pontosan tudta, hogy mindezt most már nem lehet visszacsinálni. Nézte ezt a férfit, és csak arra gondolt, hogy mindig éjjel, amikor együtt aludtak, ez a férfi még álmában, öntudatlanul is magához ölelte, és félálomban is az ő nevét mormolta, még ha forgolódás közben néha homlokon is találta őt a férfi könyöke.