Jelige: MELON SODA – PARA MOUNT

Jelige: MELON SODA

PARA MOUNT

Ahogy eszméletét visszanyerte, a vér az arcába szökött. Egy könnycsepp hűvös folyamként megindult a szemhéja alatt, érezte, ahogy kis tócsává duzzad az orrnyerge tövében.

Nagy levegőt vett és felkönyökölt. Az asztalkája szélére maroknyi piperetükör volt kikészítve, a kezébe vette és belenézett.

Nem pont erre számított. Arcának kvázi teljes felületét géz borította, szakasztott úgy festett, akár egy egyiptomi múmia. Felült, lábfejével kitapogatta papucsát az ágy alatt, majd szárnyait bontogató veréb módjára, botladozva megindult a szoba sarkában található mosdókagyló felé.

Az orvosok persze figyelmeztették, hogy vigyázzon: ha túl korán eltávolítja a kötést, akár pszichés zavarai is támadhatnak. Magasról tett rá. A nehezén már túl volt, tudni akarta, mégis mire számíthat. Bal kezével a kagylóba kapaszkodva, körkörös mozdulatokkal lefejtette a pólyát, majd újra ellenőrizte magát, ezúttal a széles falitükörben.

Brad Pitt vagyok, tudatosult benne a gondolat.

Közelebb hajolt, alaposan szemügyre vette magát. Zöldeskék tekintet, markáns áll, kisfiús mosoly. Jobb, mint az eredeti! Vicsorított egyet, oldalra fordult, tüskés hajába túrt, ellenőrizte orrlyukai tágasságát és mélységét. Akárha lovat vásárolna a piacon.

Nem talált kivetnivalót a látványban.

Köhintett egyet, majd próbaképp bemutatkozott:

– A nevem Brad Pitt. Golden Globe-díjas színész és producer vagyok… – Noha hangja, hála az integrált modulátornak, kifogástalanul működött, a szájából feltörő szavakat végtelenül elcsépeltnek és szánalmasnak érezte. Az igazi Brad Pitt aligha szónokol ilyesmiket a tükörbe.

Visszatéblábolt az ágyhoz, sietve átöltözött, a kórházi pizsamát az ágy szélére dobta. A műtétért előre fizetett – a gatyája is ráment –, és miután az eredményt kielégítőnek találta, nem látta okát annak, hogy tovább időzzön a klinikán.

Így is túl sokáig halogatta a műtétet, szólalt meg benne a megbánás hangja. Amikor néhány hónapja az amerikai Alter Ego szépségipari konszern előrukkolt új lézersebészeti eljárásával, lehetővé téve ügyfeleinek, hogy tetszőleges módon szabassák át akár teljes arcberendezésüket, a vállalat magánklinikáit elözönlötték a kliensek, kisebb fajta káoszt idézve elő a rendelőkben. A New York Times persze rögtön rárepült az ügyre. A lap szerkesztői felmérést végeztek, amely kimutatta, hogy az amerikai középosztálynak elege van a középszerűségből, és tíz emberből nyolc, ha tehetné, legszívesebben valamelyik sikeres híresség bőrébe bújna. Az Alter Ego nagy karácsonyi árleszállítása, melynek révén az eljárás az átlagember számára is megfizethetővé vált, csupán olaj volt a tűzre. A jelenség pusztító hurrikánként söpört végig az államokban: szégyen vagy sem, rövidesen alig akadt olyan ember az országban, aki ragaszkodott volna saját különleges ismertetőjegyeihez, ne akarta volna inkább valaki más külsejét magára ölteni. Így volt ez Ed Hopewell esetében is, aki végső elkeseredésében vállalkozott a műtétre.

– Tudja, mi vár Önre ilyen külsővel odakint, Mr. Hopewell? – próbálta felkészíteni az élet nagy kihívásaira kezelőorvosa, egy Denzel Washingtonra kísértetiesen hasonlító sebész, amikor a klinikáról kijelentkezett.

– Miért, mi vár rám odakint, ilyen külsővel? – bámult rá Ed Hopewell, Brad Pitt hiteles hasonmása, őszinte ártatlansággal.

– Tudja, a sztárok élete sem fenékig tejfel, különösen ezekben a nehéz, változékony időkben – felelte sokat sejtető, Oscar-díjas félmosollyal a sebész.

Az elkövetkező heteket Ed Hopewell azzal töltötte, hogy megpróbált betörni New York színházi és filmes köreibe. Meglepődve tapasztalta azonban, hogy profi managerek, komoly kapcsolatrendszer híján ez nem is olyan egyszerű feladat. Ed hónapok óta munkanélküli volt. A szűrét nem sokkal karácsony előtt tették ki előző munkahelyéről, ahol asztalosként dolgozott. Az ünnepek nyomasztó kilátástalanságban teltek, ezért is döntött úgy, hogy tartalékait mozgósítva átplasztikáztatja magát, és a továbbiakban híres filmsztárként kíván boldogulni.

A baj csak az volt, hogy addigra mindenki hasonlóképpen gondolkodott.

Az utcákon kemény hideg tombolt, és szinte az egész Broadwayt végig kellett talpalnia, amíg olyan színházra bukkant, ahol még tartottak meghallgatásokat. A Booth Theatre február közepén nyilvános castingot hirdetett: egy kísérleti jellegű, kortárs darabhoz kerestek szereplőket.

A színpadhoz vezető, hosszú folyosón alig akadt talpalatnyi hely. A falak mentén nyikorgó faszékek sorakoztak, olyan neves sztárok ücsörögtek rajtuk, mint Anthony Hopkins, Kate Winslet, Michael Douglas vagy Susan Sarandon. A sor vége felé Barack Obama pigmenthiányos hasonmása álldogált – neki már nem jutott ülőhely –, valamivel mögötte pedig Paul Walker toporgott kezeit tördelve, akiről amúgy tudvalevő volt, hogy évekkel korábban elhunyt autóbalesetben. A sok híresség mind arra várt, hogy valamelyik helyi társulathoz leszerződhessen.

Másfél órát dekkolt a hűvös és sötét folyosón, míg végre sorra került.

Amikor a színpad közepére kiállt, nagy zavarában azt is elfelejtette, hová jelentkezett. Kezét homloka elé téve ellenzőt formált, hunyorogva bámult a fényfüggönybe, amelyen képtelen volt keresztüllátni.

– Brad Pitt vagyok – nyögte ki hosszú hallgatás után –, szabadúszó színész és producer. Bármilyen produkcióhoz szívesen kölcsönadom az arcomat.

Néhány másodpercnyi csend ereszkedett a nézőtérre, amelyet Natalie Portman selymesen búgó hangja tört meg:

– Mondja csak, Mr. Pitt, van valamilyen speciális képessége is, túl azon, hogy híres filmsztár?

Ed Hopewell a homlokát ráncolva töprengett:

– Hm, lássuk csak. Tudok esztergálni, csempét ragasztani és gravírozni… – sorolta.

– Na és hogy áll a versmondással, énekkel és tánccal? – szakította félbe egy másik, Tom Hanks jellegzetes intonációjával bíró hang.

– Az igazat megvallva, még sosem gyakoroltam.

Odalent halk pusmogás kezdődött. Tollak kapirgáltak, gyűrött papírok landoltak ki tudja, hol található fémkosarakba. Kisvártatva Harrison Ford kövérkésre sikeredett hasonmása lépett fel a színpadra:

– A helyzet az – közölte cinikus vigyorral –, hogy az ön karakteréből jelenleg túlkínálat van. Csak a legjobb Pittnek tudunk szerződést ajánlani, és hát az ön kvalitásai – elhúzta a száját –, meg sem közelítik a többiekét.

Ed Hopewellt a kétségbeesés környékezte.

– Nem ragaszkodom színpadi szerephez – alkudozott –, jegyszedőnek is szívesen beállok, ha kell.

– Képzelje csak el, mi történne, ha maga Brad Pitt árusítaná a jegyeinket! – nevetett Harrison Ford. – Ugyan ki kíváncsi olyan mérkőzésre, ahol a nagyágyúk a kispadon ülnek?

Az elkövetkező hetek szürke eseménytelenségben teltek.

Odakint fagyos szél fújt. Valahol a Hudson folyó túloldalán, Weehawken impozáns felhőkarcolói mögött nyugovóra tért a fáradt nap, hosszan tartó, rideg sötétséget vonva a városra.

Ed Hopewell kabátját maga előtt mélyen összehúzva, didergő léptekkel rótta Manhatten utcáit. Tekintete olykor-olykor megakadt a kivilágított üzletek, éttermek ablakán, mohón kutatva munkafelvételt hirdető cetlik vagy táblácskák után. Kevéssel is beérte volna: már azt sem igazán bánta, ha egy lepukkant gyorsétkezde konyhájára veszik fel mosogatónak. Persze bárhol is kopogtatott, mindenhol ugyanaz az elkeserítő üzenet fogadta:

Celebek és hasonmások kíméljenek!

Mintha rossz álomba csöppent volna.

A műtétet, melynek révén nemzetközi hírnévre tehetett szert, Ed Hopewell egyfajta befektetésnek szánta. Az ismertség karöltve jár a sikerrel, a siker pedig magával a pénzzel, vélekedett. Hónapokkal később kénytelen volt beismerni, hogy hatalmasat tévedett: ebben az eltorzult világban, amelyben minden utcasarkon világsztárok flangáltak, a hírnév és befolyás értéke egyenlő volt a nullával. – Brad Pitt karakterének ötletét egyébiránt az Alter Ego termékkatalógusának népszerűségi indexe szolgáltatta: DiCaprio, De Niro és Nicholson után Pitté volt a legnépszerűbb arc az Államokban.

Éjfél is elmúlt már, egy újabb kimerítő és sikertelen nap állt a háta mögött. A hőmérséklet fagypont alá hűlt, délnyugat felől vastag felhők érkeztek, szitáló hóesést hozva magukkal.

A zsebébe markolt, gondosan megszámolta, mennyi pénze maradt. Alig néhány cent, állapította meg keserűen. Arra sem futotta, hogy hazavitesse magát taxival.

Mélyet sóhajtott, és magában azt kívánta, bárcsak történne valami. Valami, ami változást hoz nyomorult életébe. Persze bárhogy is merengett, sehogy sem tudta megfogalmazni, mi is az a fordulat, amire igazán vár.

Ahogy ott állt, elfehéredő ujjakkal az aprót számolgatva, váratlanul jéghideg pisztolycső szegeződött a halántékának.

– Ide a pénzt, faszkalap, vagy viszlát a pokolban! – recsegte egy idegen, öblös hang a fülébe. Úgy megrémült, hirtelenjében a levegő is beszorult a tüdejébe.

Óvatosan megfordult, hunyorogva belebámult a hóesésbe. A sarki állólámpa sápadt fényében, nem kis meglepetésére, ismerős arcot pillantott meg.

Danny DeVito állt ott, a népszerű színész és komikus – csak olcsóbb kivitelben. A férfi szánalmasan festett: százkilencven centije és behorpadt mellkasa arról tanúskodtak, hogy az Alter Ego egyik szerényebb csomagját választotta: szerencsétlen flótás még integrált hangmodulátort sem kapott a szolgáltatáshoz.

Az életösztön úrra lett a jeges rémületen. Villámgyorsan megpördült, és hanyatt-homlok menekülni kezdett. Az akcióhősök könnyen lerázzák a piti bűnözőket; kis szerencsével talán neki is sikerülhet, gondolta naívan.

Hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. A golyó a háta közepén csapódott a testébe, keresztülfúrta a tüdejét, és valahol az ötödik-hatodik borda között távozott.

Még a sarokig sem sikerült épségben eljutnia.

Noha sérüléseibe nem halt bele, Ed Hopewell nem sokkal kórházba szállítása után mély kómába zuhant, amelyből soha többé nem ébredt fel. A sors fura fintora, hogy méregdrágán vásárolt új személyiségét néhány koszos centért veszítette el.

Mialatt eszméletlenül feküdt az intenzíven, a férfi bizarr álmot látott.

A Paramount új szuperprodukcióját, a Harcosok klubja folytatását forgatta Hollywoodban, hagyományos színes és szélesvásznú kiadásban, amelyben Brad Pitt a hasonmását alakította.