Jelige: EYQ44P – Szent Márton napja

Jelige: EYQ44P

Szent Márton napja

1

Mindez akkoriban történt, amikor az uradalmi juhászok farkast láttak a határban. Persze, a falubeliek vastag falú, fapadlós vályogházaikban és borgőztől sűrű levegőjű kocsmáikban sokat vigadtak ezen, mert nem volt sok hitele a juhászoknak, akik olykor boszorkányokat és tündéreket is látni véltek. Ám amilyen hangosan mulattak a rémhíren, mikor együtt voltak, olyan serényen imádkoztak mindannyian éjszakánként, mikor senki sem látta őket, és ahogy levetve ruháikat, egyszeriben lelkük is meztelen lett. S imádkoztak a gyerekek, mert nem tudtak és féltek, és az öregek, mert emlékeztek s rettegtek. Éreztük mind az ujjperceinkben, mikor érintettünk, a nyelvünkben mikor ízleltünk, hogy valami rendetlenkedik, még a víz sem úgy forr, mint addig.

Az én apám szigorú és óriási volt, felette állt a korhelyek pletykáinak, és nem törődött a fontoskodókkal. Nem szerette, ha a cselédek feleslegesen fecsegnek vagy ha Tante Elena etűdökre fog zongorázás közben a zsoltárénekek helyett. Amerre csak járt a házban, csendet hagyott maga után, mint egy szellem, mert özvegyember volt az én apám, s mivel szánni nem merte senki, így még inkább csak tisztelték.

Tante Elena vénkisasszony maradt. Zongorázott, és egy kicsit beszélt franciául. Szerette a rőfös súlyos ollójának suhogását, a zajt és a nagy, közös ünnepi vacsorákat. Tante Elena tartott először a kezében, mikor megszülettem, és erre mindig szívesen emlékezett vissza, s mondta el újra és újra. Ám be soha sem fejezte, hogy mikor ez történt, édesanyám már halott volt. A szalon melletti nagyszobában lakott, és az évek során kezébe vett mindent, amit az én édesanyám elejtett, amikor itt felejtett bennünket. Nevelgetett és tanítgatott, egyre csak azt mondogatta, mennyire hasonlítok az anyámra, aki a húga volt. Egy napon aztán édesapám is felfedezte ezt, s onnantól fogva nem állhatta a jelenlétem. Így soha sem ismertem őt igazán. Olyan volt számomra ő, mint az Atya, akiről a plébános úr mesélt, s valami gyerekes ostobasággal kitartóan és fáradhatatlanul imádtam őt.

Apám rosszakarói olykor azt rebesgették, hogy Tante Elena, mikor édesanyám meghalt, nem csak a gondokat, de az örömöket is nyakába vette, s hogy apám az egyik Schwecher lányt elhasználva, a másikhoz folyamodott. Szemtől szembe soha senki sem emlegette fel ezt, de olykor megesett, hogy a fülünkbe jutott. Olyankor Tante Elena napokig sírt. Édesapám talán nem szerzett tudomást minderről, de ha úgy is lett volna, se foglalkozott volna vele különösebben. Szentül hitte, hogy semmi, csak az üdvösség választja el édesanyától, ezért ebbe fektette majd minden erejét, amit nem emésztett fel a jószágigazgatói kötelessége.

Mire a farkasok híre a faluba ért, én már majd tizenhét éves voltam. Tante Elena azt mondta, én is olyan halovány és kedves vagyok, mint édesanyám. Hogy a mogyoróbarna hajam, a vékony csuklóm, az áttetszőnek tűnő bőröm és minden mozdulatom az övé. Sokat tanakodtam magamban, vajon hogy hasonlíthatunk valakire, ha soha sem ismertük? Mert ha Isten végtelen, ugyan hogy lehetnének a teremtményei ennyire végesek? Mindezt soha sem hoztam fel Tante Elena előtt, aki talán úgy hitte volna, nem értem a plébános úr prédikációit az Úrról és az ő hatalmasságáról. Majd tizenhét éves voltam, épp csak érteni kezdtem valamit az élet furcsa, szövevényes játékaiból. Mégsem volt senkim, akit a magaménak mondhattam volna, mert nem volt méltó senki – mondták mindig, mikor nem engedtek a cselédek lányaival virágért a határba –hogy barátnőm lehessen. Nem volt hát senkim, akit kérdőre vonhattam volna, ugyan hogy lehetnék épp olyan, mint édesanyám, ha nem láthattam őt, s nem is tudhatom, hogy viselkedett, s hogy ért hajához, mikor arcába fújta a szél. Nem volt, akivel megosszam bánatom, csak a mi öreg zongoránk szívta ki azt olykor ujjbegyeimen át, s csókolt a helyére nyugalmat, de boldogságot soha.

A zongora a kisszalonban állt, előtte ülve látni lehetett az udvar nagy cseresznyefáit, és a fáskamra bejáratát. Szombat reggel, épp csak két nappal szent Márton napja előtt, még Tante Elene udvarias kopogtatása előtt ébredtem. Fésületlenül és mezítláb szöktem ki szobámból, mint az illem elleni titkos felkelés tagja, s olyan elégedettséggel töltött el kitalált szabadságharcom gondolata, szinte remegtem, mikor felnyitottam a billentyűk fedelét. Csak simogattam a hangokat, tekintettel a kora reggel megalapított egyszemélyes ellenálló csoportom grandiózus terveire, nem árulhattam el magam. Láttam, ahogy a fáskamra tetején a sebes szemű, cirmos kandúrunk ül, bundáján csillogott a reggeli, sárga napfény. Nagyot ásított, gondtalannak tűnt, s háztáji merényletem sikerének ellenére, ajkamba harapva, kicsit megirigyeltem szabadságát. Odalenn a cselédek hangosan tettek-vettek, hogy mindent tisztává tegyenek, még szent Márton hete előtt, amikor a mosás és a teregetés elszárítja a jószágokat és balszerencsét hoznak édesapámnak. Énekeltek, s hangjuk beleitta magát a vastag, cifra szőnyegbe a szalonba vezető folyosón.

Öblös reccsenés szakította félbe gondolataim, a kandúr ijedten a baromfiudvar felé iszkolt, én pedig az ablakhoz léptem, hogy a függönyök rejtekéből lessek ki. Valami fiatal férfi féle fát hasogatott odalenn ingujjban. Nem béres volt, látszott rajta, mert áradt belőle valami, amit béreseken soha sem láttam, bármennyi is haladt át kapunkon nyaranta az aratás ideje alatt. Nem lehetett béres, mert apám szép, díszes vadászruhájában ott ült mellette, s nézte, hogy játszanak az izmok a posztóing alatt. Pipázott, s láttam arcán, hogy lágy, mint a tej. Sokáig néztem őket, egészen addig, míg elfogyott az összes fa, és a fiú nyúlánk alakja távolodni nem kezdett, míg el nem tűnt a cseresznyefák alatt. Homlokom az üvegnek nyomtam, becsuktam szemem, és arra gondoltam, születtem volna inkább férfinak, hogy engem nézzen apám így, fahasogatás közben. Elfeledkeztem magamról, s mire észbe kaptam, a szalon ajtajának kilincsét már fogta egy kéz, s nyitotta biztosan, megállíthatatlan.

Ő volt az. Végre megismertem, felismertem őt. Kipirosodott a munkától, mellkasán gyöngyökben csillogott a verejték. Néztük egymást, és arcom elöntötte a szégyen. Zavaromban szó nélkül elrohantam, s a folyosó sarkán megállva, hátam a falnak nyomva hallottam nevetését. Mély volt és magvas, tele erővel, s szám íze édessé lett egyszeriben. Soha sem hallottam azelőtt férfit nevetni.

 Az édesapám csak egy embert szeretett édesanyámon túl, egyetlen barátját, Elemért. Elemér, aki alacsony termetét harsányságával ellensúlyozta, olykor minden előjel nélkül jelent meg családjával, gőgös feleségével és három fiával. Legnagyobb fiuk volt Kristóf, aki miután születése közeledtével édesanyjának nagy utat kellett megtennie, a gyermek mégis ép és egészséges maradt, az utazók végőszentjének nevét kapta. Kristóf részvétből mindig kedvesen bánt velem, mint félárvával. Nyaranta, mikor heteket töltöttek nálunk, társasággal gyógyította édesanyám hiányát. Később aztán egyetemre került, szigorú professzorok keze alá, s évekig elmaradozott tőlünk. De egyszeriben ismét ott volt. Ő volt az.

Két napig nem láttam aztán, mert a férfiak, apám, Elemér és Kristóf hosszú vadászatra mentek. S a cselédek kedvesen rebesgettek ugyan valamit mögöttem, de csak nem értettem még akkor. Szent Márton napján Tante Elena kopogtatott. Új ruhát vett nekem. Díszes, női öltözetet, már nem gyerekruhát, és új, égszinkék fűzőt. Felöltöztettett, megfésült, majd könnyes szemekkel homlokon csókolt. Azt mondta micsoda csodás remeke vagyok én édesanyámnak, s búcsúzkodni kezdett. Kérdeztem, ugyan hova utazik el, s mégis mikor tér vissza. Tante Elena így felelt:

- Te mégy férjhez – s egyszeriben nevetett és sírt, én pedig nem kaptam levegőt.

2

Elárultak engem. Elárultak mind. Ott ültek az ünnepi asztal körül, bort ittak és libát ettek, és elárultak engem. Az apám, akit imádtam, és Tante Elena odaadott engem, mint valami tárgyat egy félidegennek. Csak úgy átnyújtottak Kristófnak. Hát gyűlöltek engem, mert itt maradtam anyám után? Forgott velem a világ, s nem jutottam levegőhöz.

A cselédfolyósón szöktem el, mert tudtam, nincs maradásom. Már besötétedett, a faluból kiérve csak botorkáltam. Kimelegedtem a futásban, bőröm párállott az esti fagyban. A fűző szorításától majd megfulladtam, szédültem, meg kellett állnom. Hajam kibomlott és arcomra tapadt. Úgy tűnt, így hasad meg az ember szíve.

És ekkor érkezett. Pár lépés távolságról figyelt engem. Bundája helyenként nedves csomókba sűrűsödött a harapásától kibuggyant, vörös élettől, és óriási volt. Figyelt, szinte kémlelt engem sárgán villogó szemeivel. Puhán mozgott, nem volt benne semmi ormótlan. Mintha azon morfondírozott volna, hogy ő, az utolsó a fajtájából és én, a félárva, vajon megértenénk-e egymást.

- Lépj távolabb tőle – szólt mögöttem az öblös kiáltás. A farkassal a hang után kaptuk fejünk, s Kristóf már célba vette szépen szegecselt fegyverével. Egyikünk sem mozdult. Éreztem tekintetüket magamon. Hasonlóak voltak.

- Lépj távolabb – könyörgött, és remegett, mint aki szerelemes vagy őrült.

A férfira néztem, és a farkasra, s tekintetünk végtelen kusza kapcsolódásai pengévé élezték a csendet. Vadak voltunk mindahányan, s ezért a félelmen túl, valami ösztönös részvétből szelíden tekintettünk egymásra. Nem lehetett hallani, csak ahogy szíveink ritmusa egyszeriben összegabalyodik a csendben a fejünk felett lógó ezernyi akarokkal és vággyal. Minden egy felé húzott: szét.

A távoli kémények gomolygó füstje fehéren világlott, hatalmas, kövér hópelyhek hullottak a házak aranyos tetejeire és az erdő kopasz alvó fáira. Mi pedig hárman csak álltunk mozdulatlanul a gránittá fagyott sárpikkelyeken, s olybá tűnt a világ rendje nem más, mint tervezett káosz.