Jelige: Mese, mese, mátka – Pillanat egy fadarabban

Jelige: Mese, mese, mátka

Pillanat egy fadarabban

Mialatt egyet lépsz, nevetsz vagy pislantasz, nem is képzelnéd, de ebben a sürgő-forgó, porszemnyi világban, sok millió gyufaszál készül, minden gyárnak, minden során, különböző alakot öltve. Van közöttük egész  kicsi, de óriási is. Akad még piros és zöld, vékony és vastag, csúnya és szép, hibás és kitűnő, és még ki tudja mennyi és mennyi fajta gyufaszál. Semmivel sem kevesebb, mint amennyi színe, szaga, arca az embernek valaha is volt. Katonás rendben ez a milliárd gyufaszál, félve menetel egy sötét doboz, még sötétebb bugyrába. Ott aztán alig férnek el. Mocorognak, veszekednek, kritizálnak, forognak, okoskodnak és verődnek egyik papírfaltól a másikig. Mit sem tudva arról, hogy közben országokat szelnek át, kocsikáznak, sétálnak, majd boltok, trafikok  vagy bevásárlóközpontok  forgalmas sorain vesztegelnek, fullasztó fóliába csomagolva. Sokan vannak bizony, rengetegen, de egyiknek sincs annyi esze sem, mint egy fél hangyának. Sőt, még együtt véve sincs. Vagyis, mi emberek, akiknek gyakran annyi eszünk nincs, mint egy gyufaszálnak, mi ezt hisszük. Hanem, hogy lásd, milyen vakok vagyunk, leírom hát a csodát:

Egyszer egy réges-régi gyárban már csak egy szál ember dolgozott, egy öreg, de aranyszívű vénség, akinek ez volt az utolsó munkával eltöltött napja. Ez a vénember, több milliárd, becsületesen legyártott gyufaszálat a háta mögött hagyva, éjfél után pontosan egy perccel, görnyedve állt a homályos sorok utolsó asztalán fekvő alkotása fölött. Hosszan nézte, húzta az időt. Vizsgálta, csiszolta, kecsesre faragta. Már elfogyott volna, ha tovább tökéletesíti, letette hát és mereven bámulta. Abban a szent pillanatban egy könnycsepp buggyant ki  tengermély szeméből. Végig csordogált barázdált arcának vékony szegletén, melyet egy leheletnyit megszínezett a szomorúság.  Ajkának megtépett lejtőin haladt rendületlenül, s hopp - arccsontja szakadékáról hirtelen rácseppent arra a kis gyufaszálra. Ha hiszed, ha nem, a fadarabba lelket öntött a könnycsepp. Az egyszerű ember félelme, életének minden tanulsága, öröme és bánata belekerült a gyufaszálba. A bácsit végre igazi béke és jóság árasztotta el. Már nyugodt volt, nem sietett. Aznap este békésen feküdt le, nem kellett felkelnie többé. A gyufaszál még az éjszaka, többi együgyű társával összezárva került fel egy dohos boltocska polcára. Nem tudta magáról, hogy különleges, csak annyit vett észre, hogy ő valamiben különbözik társaitól, akik ezt folyton szóvá is tették. Ha nem fértek el, mindig őt hibáztatták és azt kívánták, hogy ő legyen a következő, akit majd kiemelnek a  dobozból. A csupaszív gyufaszál végül már annyira elkeseredett magányában, hogy senkihez sem szólt. Folyton csak egy dolog járt a fejében. Hogyan tudna ebből az istenverte börtönből kijutni? Kíváncsisága is egyre gyötörte. Mi történhet azokkal, akiket kiemel a fény? Hová tűnnek? Kérdései az őrület határára kergették. Már másra sem tudott gondolni. Csak szélre, zenére, fényre, bár még sosem látta őket. Egyiket sem, mégis élesen éltek emlékeiben. Álmában gyerekeket látott, amint játszanak, illatos embereket, forgalmas utcákon füstös kávézókat. Végtelen vizeket, óceánt, hóesést és vízesést. Csak álmában volt boldog. Ébren csupán a négy sötét falat látta és néhány társát, akik egyre fogytak mellőle. Hosszú ideig feküdt mozdulatlanul. Az idő végtelennek tűnt. Összefolytak az álmok, a távolodó négy fal sarkából nevetett a valóság. A csupaszív gyufaszál úgy döntött, nem ébred fel többé. Örökre elalszik, és oda menekül, ahol boldog lehet. Még utoljára megszemlélte a komor valóságot, kinevette  a semmit, ahol már teljesen egyedül hevert.

Ahogy becsukta volna a szemét, hirtelen egy szélesedő fénycsíkot pillantott meg. A fény csak nőtt és nőtt, kiemelte őt, vitte, repítette és a csupaszív gyufaszálnak soha, egyetlen álma sem volt ennyire örömteli. Abban az egy másodpercben, mikor a fény megragadta, megpillantotta a kék eget, hallotta a madarakat, érezte a levegőt, látta az ezernyi színt, embert és forgatagot, és csak nevetett és nevetett a gyönyörűségtől. Mialatt te egyet léptél, nevettél vagy pislantottál egy fadarabban testet öltött a tökéletes csoda. Minden valaha átélt szomorúsága és magánya elszállt. Már nyugodt volt, nem sietett, minden örökké tartott.

A következő pillanatban már lángolt, és a fájdalom körbe ölelte a testét, és nevetett és nevetett…

A vörösen izzó kép, eggyé lett a csupaszív gyufaszállal.

Füstje az éggel, melyben a felhő örökké életet könnyez.

Hamuja a földdel, melyből ezernyi virág lesz.

Lelke az egésszel, hogy érezd pillanatnyi csoda mindez.