Jelige: Piros – A piros könyv

Jelige: Piros

A piros könyv

Tavasz volt, mindent belepett a virágpor. Az emberek kirajzottak a városba, és azt a benyomást keltették mintha valóban, ha rövid időre is, boldogok lennének.

Csak Egon Boncz baktatott búsan a járdán, gondolataiba merülve. Tudta, a napsütés örömmel kellene eltöltse, de az utóbbi időben úgy érezte, hogy valami hiányzik életéből. -Mit is értem el eddig, pályafutásom során? – mélázott. – Nincs senkim és semmim! Egyedül vagyok, és soha nem tettem semmit, amire büszke lehetnék. Mindig csak bámultam, néztem, néha csodáltam is a dolgokat, de nem vettem részt az élet forgatagában. Attól félek, hogy most már késő.

Két munkatársa haladt el mellette, valamiről vitakoztak, egyikük hevesen gesztikulált. Valószínüleg az elbocsátásokról beszélnek, a munkahelyi légkör megromlásáról. Az is lehet hogy a sporteredményeket tárgyalták. Egont sem az egyik sem a másik nem érdekelte különösebben. Megszaporázta lépteit, befordult egy kicsiny sikátorba és szánalmas kacatüzletek mellett találta magát. Árultak itt mindent, olcsó ruhát, silány műanyag vacakokat, gyerekjátékot, élelmiszert. – Minden züllik le, silányodik el. – Azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban fordult meg fejében ez a gondolat. – Pedig még nem is vagyok olyan idős! Mi lesz majd később, akkor hogyan fogom látni a dolgokat? - Megállt egy üzlet előtt. Kint, a járdán áruk voltak kitéve. Nem kínai üzlet volt, nem is közelkeleti vacakbazár, tulajdonképpen valamelyest tiszta, rendezett benyomást tett. Végigkémlelte az árukínálatot. Figyelmét felkeltette egy könyv, vastag, piros kötésű. Nem tudta, miért, de kinyújtotta utána a kezét. Talán érdemes lenne elolvasni – gondolta. Magához vette, végigsímitott a fedőlapon. Cím és szerző nem mondtak neki semmit. -Nem értek az irodalomhoz, -futott át a fején - de végsősoron olyan kevés dolog van, amihez értenék, hiszen egyfolytában csak dolgozom!

Később leült egy padra, és felütötte a könyvet. Nem emlékezett rá, hogy mikor olvasott utóljára regényt. Talán a középiskolában lehetett, akkor még fiatal volt. A legtöbb embernek később már nincsen ideje ilyesmire, túlságosan elfoglaltak. A történet valahol Oroszországban játszódott,és a régi időkről szólt. Ez a fajta elbeszélés nem kellett volna lekösse, de Egon észre sem vette,hogy telik az idő, elolvasott egy oldalt, még egyet, és mire ráeszmélt már letelt az ebédszünete, rohannia kellett, hogy időben visszaérjen munkahelyére.

Este kicsiny, szükös lakásán ismét elővette a könyvet. Az alakok régi ismerősként fogadták, mintha csak időtlen idők óta az ő világukban mozgott volna. Elolvasott egy bekezdést, még egyet, oldal oldalra következett, és lassan-lassan Egon mindent elfelejtett maga körül, mintha csak beesett volna az oldalak közé, elnyelte volna a betük tömkelege. Aztán egy idő után elaludt, kimerült, de álma békés volt, és szelíden, puhán szallingózott benne a hó.

Másnap a munkahelyén minden a szokásos módon zajlott, de Egon alig várta a szünetet, hogy elővehesse a könyvet. Azon kapta magát, hogy amikor egyik kollégája, Holzhammer a kávéautómata előtt megszólította azt mondta neki: -Hogyne, kedves Borisz Nyikolájevics! Holzhammer furcsa pillantás vetett ugyan rá, de aztán nem firtatta tovább a dolgot. Egon megitta a kávéját, és mechanikusan munkába kezdett. Gondolatai újra és újra elkalandoztak, nehezére esett koncentrálni. Máskor olyan egyszerüen, magától értetődően ment a munka, de most mintha minden megváltozott volna. Azon kapta magát, hogy várja a déli szünetet, tudni akarta, hogyan folytatódik a történet.

Eljött a dél, az alkalmazottak szétszéledtek. Egon talált magának egy nyugodt zugot, és elmerült egy másik világban.

„Derüs és fagyos nap volt,“ –olvasta. – “A bejáratnál egymás mellett álltak fogatok és szánkók, kocsisok és csendőrök. A kapunál, a lesöpört utakon a faragott gerendákkal díszített orosz házacskák közt kicsípett nép nyüzsgött, a tűző napon csillogó kalapban; hótól lecsüngő ágaikkal a kert öreg, bozontos nyírfái mintha új ünnepi miseruhába öltöztek volna. Ahogy az ösvényen a jégpálya felé tartott: „Nem szabad izgulnod, nyugodtnak kell lenned!“, - mondta magának. … Odáért a hegyhez, amelyen csak úgy csörgött a leszálló és fölhúzott szánkók lánca; lesikló ródlik robogtak s vidám hangok harsantak föl. Néhány lépést ment még, s a jégpálya tárult ki előtte.“

Egon elmosolyodott, elképzelte, milyen lehet most korcsolyázni. Szép, szép volt a tavasz, de úgy érezte, nem sok köze van, sem a tavaszhoz sem a nyárhoz, hiszen az ő életkörülményein egyik sem változtatott jelentősebben.

Amikor délután visszatért a főnök az irodájába hivatta. Egon belépett a tágas, elegánsan berendezett helyiségbe. Felettese az íróasztal mögött ült.

-Áh, ön az, Boncz! Foglaljon helyet! – mondta a főnök. Egon mindig sikeres embernek tekintette a főnököt, eszébe sem jutott volna, hogy csalódott vagy boldogtalan egyént lásson benne. Csak most vette észre milyen mély ráncok húzódnak a szeme körül, és milyen sápadt és egészségtelen az arcbőre. – Milyen furcsán elnyüvi az embereket az élet! – Ès mindegy, hogy ellenállnak-e a rájuk zuduló nyomásnak, előbb vagy utóbb így is úgy is felszívódnak, összeesnek, tönkremennek.

-Nem tudom, hallotta-e már, hogy elhagyom a céget? – érdeklődött a főnök.

Egon reflexszerüen megrázta a fejét, már nem emlékezett, hogy mit hallott és mit nem,  volt ennek bármiféle jelentősége is? Az emberek általában nem vele tárgyalták meg ügyes-bajos dolgaikat. Ő inkább olyan volt, mint a berendezés egy része. Egy unalmas funkcionális elem, mely annyira jelentéktelennek tünt, hogy senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy foglalkozzon vele.

-Rámhárult a feladat, hogy előtte még rendezzek néhány ügyet. – A főnök beszélt, és beszélt. Elmondta, mennyire sajnálja, de a jövőben kevesebb alkalmazottra lesz szükség. Megpróbáltak mindenkit érdemeinek megfelelő bánásmódban részesíteni, de hát ő, Egon is tudja, hogy van ez: Képtelenség mindenkivel igazságosan bánni. Elhangzott mennyire fontos támasza volt ő, Egon Boncz ennek a cégnek, és hogy egy éra lezárásának lehetnek tanúi.

A főnök befejezte a monológját, és látszott rajta, hogy szeretne még valami vígasztalót mondani. Egon megértette, hogy elbocsátották.

Ez valódi sokkként kellett volna hasson, de nem érzett semmit. Inkább úgy találta, hogy már egy ideje eltávolodott az itteni életétől. Ő már csak felületesen létezett ebben az üzemben, de tulajdonképpen testileg, lelkileg már valahol máshol tartózkodott.

Elhagyta az irodát, végighaladt a labirintusszerüen elhelyezkedő helyiségek során. Mindenütt íróasztalok, székek, üveg elválasztófalak. Hirtelen nem találta a kijáratot. Merre is van a lift? Nevetséges volt, hiszen közel húsz éve dolgozott itt. A folyosón lerogyott egy székre, fáradtnak, elfásultnak érezte magát. Nem figyelt rá, meddig is ült ott, de egy idő után furcsa mozgolódásra lett figyelmes. Távolból hangok hallatszottak, hölgyek és urak csoportjai haladtak el előtte. És ami a legkülönösebb volt, mintha nevetgéltek volna. Zakója zsebébe nyúlt, hogy előszedje a telefonját, de meglepetten tapasztalta, hogy színes dolmányos mezt viselt, és a nadrágja is más volt. Cipője szintén eltünt, most hosszú, szoros csizmát volt rajta. Úgy nézek ki, mint egy huszár! A távolból lassú, melankólikus zene ütötte meg a fülét.

Felemelte tekintetét, és végigjáratta a környezetén. A folyosó eltünt, éppúgy mint a szürke falak. Most egy tágas teremben tartózkodott. Egyre hangosodott a zene, és egyre újabb alakok tüntek fel. Majd táncoló párok jelentek meg, és lassan körözni kezdtek a terem közepén.

Egon megbabonázva bámulta a hölgyek pompás ruháit, a férfiak elegáns öltözékét, s bár idegen volt itt, mégsem érezte magát annak.

Valaki odalépett hozzá, és megszólította. Egon jelezni akarta,hogy nem érti, nem beszéli ezt a furcsa, szokatlan nyelvet. De aztán meglepetésére hangok hagyták el az ajkát, megszólalt, és beszélt oroszul.

Az ismerös idegen felnevetett, mintha Egon valami igencsak mulatságosat mondott volna.

-Talán mindig is ide tartoztam– ötlött fel benne az ötlet. – Hátha van itt egy lakásom, és ki tudja, lehet még családom is.

Megnyugvással töltötte el a gondolat. Kilépett a szabadba, és ekkor el kezdett szállingózni a hó.

Lehet, hogy előbb el kellene búcsúznom a többiektől  mielőtt elhagyom eddigi világomat – jutott eszébe, de kételkedett benne, hogy valaki is hiányolta volna.

Elindult, csak úgy találomra, végigsétált a sugárúton az egyre hevesebb hóesésben, míg valahol a horizont szélén beleveszett a fehérségbe.

Becsukódott a könyv, és Egon Boncz örökre az oldalak között ragadt. Eggyé vált a betükkel, vére nyomdafestékbe ment át, bőre kiterült mint a pergament, hangja eggyé vált megannyi más hanggal, sóhajjal, nevetéssel, melyet csak az olvasható hallhat időközönként, ha felüti a piros könyvet.