Jelige: Bárányfelhőcske – A képzelet vonatán

Jelige: Bárányfelhőcske

A képzelet vonatán

Gyermekként a vonatozás volt a kedvenc időtöltéseim egyike, így egyik alkalommal kedves barátnőmet is megkértem, jöjjön velem. Tündike, akit az imént említettem, nagyon szegény családból származott, így csak vágyakozhatott a vonatozás után.

Látszólag el volt ragadtatva, ahogy suhant alattunk a vasparipa, mégis éreztem, legbelül csalódást okozott neki a kalandtúra. Amint hazaértünk alaposan kifaggattam őt.

-          Hogy tetszett? Valami ilyesmire számítottál? - néztem fürkészve az arca minden rezdülését.

-          Persze, szép volt, ahogy elsuhant mellettünk a táj! – mondta egykedvűen.

-          De akkor mi a baj? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben! – faggatóztam tovább.

-          Az emberek annyira magukba voltak roskadva, nem foglalkoztak senkivel és semmivel. Mikor ilyen csodálatos élményben van részük, ők meg unottan, egykedvűen merednek maguk elé! Még arra se figyelnek oda, ha sír egy gyerek, vagy akár rosszul is lehet valaki! Az én vonatomon ez egyáltalán nincs így, ott helyet kap bárki, legyen az gazdag, vagy akár szegény. És törődnek egymással az emberek!

-          Tessék? Pedig én azt hittem, hogy sosem vonatoztál még! Erre azt mondod, hogy van egy saját mozdonyod? – rökönyödtem meg hirtelen, miközben éreztem, hogy mennyire megharagudtam rá.

-          Gyere, megmutatom! – mondta lelkesen, bár szinte meg sem hallottam, amit mond.

-          Képes volt becsapni! Hogy tehette ezt a legjobb barátnőjével? – háborogtam magamban, de a következő pillanatban már olyan erővel húzott maga után, hogy alig bírtam követni.

Sehogy sem értettem a dolgot, dúlva-fúlva, de azért mégis követtem őt. Kíváncsiságomat csak tovább növelte a tény, hogy a házuk felé tartottunk. Mikor szóvá tettem, hogy a vasútállomás nem arra van, csak kedvesen nevetett, de nem szólt semmit.

A szobájában leültetett egy székre, majd megszólalt:

-     Íme, bemutatom a vonatomat, a képzelet vonatát!

-     De hát, itt nincs is semmi! Még ha igazat is mondanál, akkor sem férne be a szobádba! – ellenkeztem meglepetten, és továbbra is mérgesen.

-     Nem látod? Itt mindenki megfér egymással, gazdag és szegény, híres és egyszerű ember. Itt például Juli nénit láthatod a szomszédból! – mutatott a szekrényre, én pedig most már teljesen meggyőződtem arról, hogy Tündike megőrült.

-   Hogy férne be abba a szekrénybe egy öreg néni? Különben is, súlyos beteg, egész nap az ágyban fekszik! – zsörtölődtem tovább magamban.

Ő még egy ideig próbált meggyőzni, emlegetve valami képzelőerőt, de bevallom, már oda sem figyeltem rá. Ettől kezdve egyre ritkábban látogattam meg kis barátnőmet, úgy éreztem, két külön Világban élünk.

Viszont a vonatozás továbbra is kedvenc időtöltésem maradt. Boldogan hajoltam ki az ablakból, néztem a búcsúzkodó embereket, párokat, akik mindaddig integettek egymásnak, amíg csak el nem tűntek egymás szemei elől.

Sok embert megismertem így, ha másként nem is, csak látásból. Hiszen mindig voltak olyanok, akik újra és újra feltűntek az utasok körében. Így voltam egy kedves kis öreg bácsikával is, akit sokszor láttam a peronon várakozni. Furcsállottam, hogy sosem kísért ki senkit sem a vonathoz, illetve ő maga sem szállt fel rá sosem. Lelkesen odaintegettem neki valahányszor megakadt rajta a tekintetem, és ő is viszonozta a köszönést. Ám egyik alkalommal, ahogy jobban megnéztem őt magamnak, furcsa fényt vettem észre a tekintetében, amely végtelen szomorúságot, csüggedést árult el róla, majd egy könnycsepp csillant meg az arcán. Odaintett, amikor észrevett, de elkeseredetten folytatta tovább a beszélgetést valakivel. Elindultunk aztán én már csak annyit láttam, hogy a bácsika rendületlenül egyre fut utánunk, mindaddig, amíg csak tellett gyenge erejéből.

Ekkor a kalauz tért be a kocsiba, nagyon idegesen, felháborodottan:

-     Nem is értem, mit képzelnek magukról az emberek?! Mit tehetek én arról, hogy beteg a felesége? Ha nincs jegye, akkor nem szállhat fel a vonatra!

Összeborzongtam, tudtam, hogy az öreg bácsiról van szó. Most már azt is értettem, miért olyan szomorú, azonnal tudtam, mit kell tennem.

Leszálltam a vonatról, majd megkerestem a szemközti padon halkan sírdogáló, összegörnyedt bácsikát. Gyorsan odarohantam hozzá, majd átnyújtottam neki saját menetjegyemet:

- Siessen, talán még eléri!

- Köszönöm!- suttogta könnyes és meglepett szemekkel.

Jobbulást kívántam a feleségének, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, hazafelé indultam. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett ez nekem, még sosem éreztem azt, hogy valamit is ennyire helyesen cselekedtem volna az életben.

Másnap korán reggel átmentem Tündikéhez, bocsánatot kértem tőle. Csodálatos módon, még a szememet sem kellett lehunynom ahhoz, hogy én is lássam azt, amit ő lát.

Érzem, valami olyanra tanított meg a kis barátnőm, ami egész életemre és az útkeresésemre kihatással van. Tudatosult bennem, hogy önmagam kerestem az utazásaim során. Mégis rá kellett jönnöm, hogy a szívből megélt emberi kapcsolatok, a másokon való segítés, önzetlenség útja visz közelebb ahhoz, hogy megtaláljam az én utamat. Nem az számít, hogy milyen sorsa van az embernek, hanem azt hogyan éli meg. A legfontosabb pedig, hogy mindenkor ember maradjon!

Egyszerre két vonaton érdemes utazni az életben, érzékelve a valóságot, de árnyalva a képzelet világával, mert így lesz teljes a kép.