Jelige: „Nulláról – egyre!”

A korlát

 

 

Appendix*

A korlát

 

  Ezt a szöveget O. hagyatékából közöljük, hagyománygondozói engedéllyel:

 

  „A fickó (visszaszökkenve már parti homokra), most inget gombolt, ledobta ingét…, s ott állt egyetlen szál napszítta-szürke klott gatyában.

  Jó kötésűnek láttam. Annak ellenére, hogy ő is szinte gyerek volt még, szálkásizomzatú. Mint errefele: tanyák parasztjai; akik középkorúan, sőt, némelyek öregen is… kaszálnak, szikár-aratnak. Nem állítanám, hogy meg se kottyan nekik…, de gyorsan pihennek, nem nagyon látsz rajtuk fáradságot…

  P. nagyot nyelt. Aligha azért nyelt, s nagyot…, mintha megijedt volna. Ugyan én nem tudtam erről, de állították, hogy területi versenyeket nyert,… hogy besorolták hadseregbe. S éjszakai gyerek lett: Kishajó, Piros Alma – efféle szórakozóhelyeken forgott. Miközben állát simogatta – támadt valami ötlete?: hogy miként lehetne hallottak tanulságait egybehozni?, annak indokán, hogy büntetést kaphat a másik? (ugyan már önmagában az, hogy az fegyverét ajánlotta: ez bőven kimerítette büntethetését). Előrébb lépett s hadonászott a jelvényes-szalagos tányérsapkára.

  „Mit kezdjek vele!? – replikázott, tekingetett-forgolódott. – Ez a gyerek meghibbant…!”

  De az idegen, ennek ellenére – nem is csodálkoztam ezen – belement P. „játékába”, s olyként, hogy a pisztolyt is adja, s még a korláton is végigmegy… meztelenül: ha a kihívását elveszíti.

  A másfél méter magas korlát felé fordult (mely 20-30 méter hosszan ívelt felénk), tenyereit illesztve mutatta (fejével igenlőleg-elismerőleg jelezve), hogy annak a vasbetonkorlátnak, bizony, járófelülete nem sokkal szélesebb 10 centiméternél… mint helyre tornagerendák szélessége. De ennek a „gerendának” élei gömbölyítettek vagy gömbölyre koptak, néhol, egyes szakaszain pedig: vékony moharéteg teszi síkossá felületét: s csúszik az; ha embertalp téved arra...

  Gyülekeztek  kíváncsiskodók; jött az, aki értesült készületekről… annyian lettek azok, mint mi voltunk: gyerekek s már nem is annyira gyerekek…

  Izgalomba jött a Kanálisi-szőlők.

  Zórika becsukta a vegyesboltot, s átjött a kismalom tulajdonosa, egy férfias nő, akit őrmesteri temperamentuma miatt?,… Sarzsinak csúfoltak. A cseremalom asszonya azzal kezdte fellépését, hogy „oszolni, emberek!…”, különben telefonál… de aztán ő maga kezdeményezett fogadásokat.

  Minden tétel a küzdőtérre dobott tányérsapkába került.

  Valamelyik felnőtt ilyesmit mondott, kicsit unottan-gunyorosan?, talán kapatosan:

  „Volt már ilyen…!“

  Aztán a beszéd ehhez hasonlóan ment tovább:

  Csak szebb időben!…, és ezek máshol voltak... – mondta egy rekedtes hang.

  Mire kontrázott egy vegyes tréfa-kórus, nevetéshullámokkal hullámos: Egyiptomban!…  Nasszeréknél…, s valahogy mégis nálunk…!

 

_____________

  * Egy változathoz

  Úgy értve, hogy apjuk volt másutt – vetette közbe árnyítólag meg javítólag is: megint más?, de talán ugyanaz a „tárgyilagos-körültekintő”, amelyik előbb még mintegy a mederhez szólt: –  Akkoriban még volt némi összetartás…

  Rosszul ítéltünk körülményekben… magunkról s másokról: ígérgetőkről… tévesen…! – szólt valaki (úgy értelmeztem, hogy szöveg-szöveti „fonákul”), amolyan lelkiző-formán?: inkább kaján volt az; nem illett oda.

  Ez meg miről dumál!?…

  Majdnem baj ütött ki anyák-nagyapák közt…

  Végül: helyi „tolmácsokkal” (kézláb-technikát is bevetve), egyesség született arra, hogy a szabályokszemélyes határok között mozgatható szabályok; betarthatók - - -

  Vagyis?: mindent bele!

 

  Olyan simán leverte P.-t…, azután megint… és újra leverte ez a gyerek, hogy néhányan sírtak nézők közül. Bátor képzeleteknek ajánlanám, hogy színezzék a képeket: hangokkal!

  Némelyek – hallhatóan – fel is lélegeztek-sóhajtottak…, amikor – ötödik? vagy hatodik összeugrásra – P. már homokban maradt: hasmánt,  talán eszméletlenül… s aztán: kínjában?, a szabadfogás fájdalmaiban, majd eszmélve: vereség-sorozatán gyötrődve?...

  P. háta-mellkasa, keze-lába, feje… csupa duzzanat, vérömlés, kisebb daganat. Térde és bokája kificamodott, egyik kezének ujja eltört...

  Az eladólány átszaladt – keresztül porúton – a T.-féle boltba, hogy hozzon jeget, meg mentőládai kötözőszert… és italfélét is hozzon! Ha P.-t rendbe is szedi… az, hamarosan… alighanem összetöri magát azon a korláton.

  A kis tiszt: gyűjtögetni-szedegetni kezdte ruhadarabjait… öltözködött... testőre, Uruki Gilgames?, visszafutott, s egy alumíniumpénzt kapott fel a homokból…

  Amint készek lettek „a vendégek”, terepjáróba ültek… a győztes tisztelgett; nem komoran, de komolyan: elégedetten. Volt ebben valami ünnepélyes túlzás.

  Porzott utánuk az Árpád-sor… egészen a strandig. Ahol aztán felhajtottak városi betonútra…

  A szakadozó porfüggöny fénypászmáinak föl-fölragyogása ébresztett arra (talán olcsó, noha inkább kellemetlen): arra, hogy kulisszák mögé világít már a Nap. S most már aztán  pisloghatunk is együtt, nagyokat… hátramaradt nyomorúságunkon!

  A “végrehajtást” átcsúsztatták a vesztes oldalára; minden felelősséget elhárítva magukról. Mindet talán mégse?… elvégre egyikük verekedett; semmibe is téve ugyan alacsony fórumunkat.

  Ennyi lenne az eset. Illetve: majdnem ennyi.

 

  P.-t azóta se láttam. Nem hallottam róla. Nem hallottam ilyesmiről…, talán nem is beszélgettek felőle?

  Mintha magukról hallgatnának – maguk szégyenéről? – az emberek.

  Arról se értesültem, hogy mivel érdemelte ki ezt a verést. Egyesek – még ott, akkor – tudni vélték, hogy valami ”kis városi nőci” lenne a dologban…, egy tanyai csárda…

  Zavarodott lehettem?, olyasféle; zavartnak  éreztem magamat – most látom, hogy milyen nevetségesen; s annyira zavartnak, hogy (gondoltam): ha még látom P.-t, amint meztelenül „lejt“ azon a korláton, az olyasmi lett volna, mintha engem láttam-láttak volna azon, s úgy, és ha nevetnek, még hagyján, de az, hogy csalódott férfiakat és ijedt gyerekeket, pityergő nőket lássak: ezt nem akartam.

  Szerencsém volt: pont „befutott” – haza tartott  délelőtti műszakjából B. Éva (későbbi s mostani feleségem). Nagy sportos nő, mérnök... vállalati kézilabdás, cicis a javából… és velem már nagyon-nagyon kedves incselkedő lány…

  Annyira „nyitott szívűnek”, nyitott életűnek ismerték, egy idő után…, persze; hogy  bármilyen furcsaságokat is művelt, mindaz valahogy szinte természetes lett tőle, s egyre maradoztak füttyögések,  nevetések-összehajlások; amikkel ő nem törődött.

  S én se nagyon törődtem már jó ideje ilyesmikkel; ugyanis közéjük tartoztam…, de tudtam beteg-voltom korlátait, és kiváltam… eltettem magamat szélek közelébe;  arrafele voltam inkább magammal s mással. S éreztem is egy kis szabadságot… szabadságfélét!

  Gyere csak, drágám... Éva-néni elvisz téged biciklivel, erről a helyről… – Így beszélt hozzám akkor már egy ideje, s főleg attól a nyártól. – Ülj a vázra; hagyjuk itt ezt a gazdag sivatagot!… De mi történt itt!? Mi ez a gyászünnep?...

  Hát, ez, bizony... jobb is lett vele… magam kudarca s közös kudarc?… valahogy átfordult bennem… ebbe az önzésszerűbe; ami bántott is valamennyire.

  ( - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -)**

  Ruhájáról seperte a száraz fűszálakat. Emlékeztetett arra, hogy ígértem neki valamit… (nem ígértem): „sürgetett” valamilyen szerelmesverset: olyat, amilyet egy szomszédkislányhoz írtam, valamikor. – Vagy ő jobban szeretett? – Tréfálkozott, s  kicsit szemrehányón.

  Mielőtt befordult volna sarkon, leszállt, intett…, mosolygott… láttam, hogy újra-indul, befordul…

  A Kubik nádágya eléggé elfeküdt; abba-arra visszaültem,… s ültem, ültem.

  Aztán gátra másztam.

  Zsilip felé vetettem egy  pillantást…

  Különböző csoportok mozogtak a meder-közeli fövenyen, meg a lejtős földúton… testem még égett, de arcom még inkább égett. Mégis… egy másik… más pirulásra gondoltam. Az öröm goromba-igazságos mostohatestvérére; hogy leszerepeltünk. S hogy el kéne inkább süllyedni itt, vagy el kéne tűnni valahová, aztán ilyesmit mondtam magamnak: Ugyan!… Hová mehetnénk! Merre fogad a világ ilyen nyomorultakat! Effélék csak maradjanak ott, ahol vannak!  Azok csak dagasszanak sarat, és – ha nincs kibe dobálniuk, nincs kivel kötekedniük: nincs jobb dolguk – csak rajta!, dobáljanak egymásba…! Attól ügyesednek-izmosodnak ilyenek…

  A Napnak lejjebb kerültünk. Már ereje is volt annak.  Egyedül van, de minek parádézni! Le kéne szedni onnan! Az való nekünk. Az, ami azután jön!... Sértett lettem volna?, igazságtalan…

  Bárcsak úgy lett volna, ahogy látszott?: hogy az óriás pépet csinál belőle…, összegyúrja P.-t. És akkor nincs ez… érkeznek mentők, jönnek vizsgálatok, jöhet kórház, még rádió is lehet a dologból… televízió! Hozza az újság…

  De mi lenne jobb akkor?

  Nem tudtam a választ. Forogtam magam körül, mint oktalan kiskutya, amelyik saját farkát kergeti…

  Ott voltam, és láttam, részes voltam…, részesültem… a győző győzelméből, a vesztes vereségéből. Az a kölyök: vakmerőn kínált; hazardírozott…, aztán mindent magához vett – úgy, hogy bennünket kisemmizett. Mert – utolsó alamizsnaként (abban) – mindent visszaadott. Még fájdalmát is ránk sózta volna!…

  Mintha csak azt mondaná: Ennyi sok is volt belőletek. És már én – rólatok – mindent tudok.

  Annyira lefoglalt ez az önsajnálat?, hogy túl mentem házunkon; nagynéném kiáltozott utánam, amikor már majdnem negyedik-ötödik villanykarónál jártam. „Hé, hé!, hahó-ó!,… fiatalember! rálépsz a fejedre…!”

 

 

 

___________

  ** Szófogyatkozás

 

  Valamikor őszelőn merészkedtem újra a zsilip tájékára; hetekig nem volt kedvem?…, beismerem: attól  féltem, hogy valaki még beszél nekem arról a homokról…, P.-ről;  többiről, kudarcról, arról a sikerről, amire nem nagyon voltam kíváncsi.

  Pedig azt mondják, hogy milyen könnyű felejteni!...“