Jelige: Homo Ludens

TÉBOLY

 

 

    Valószínűleg már nem lőhetnének, mert már az apám által álmodott szabad világ felé visz a bevérezett folyó. Nem éreztem, hogy találat ért és azt sem, hogy a hevenyészett gumicsónak lassan süllyed alattunk. Már elmúlt az egész testemet rángató rémület-remegés és a szinte elviselhetetlennek tűnő szomjúság. Jocó gusztustalanul üvöltőzik. Az apám az, aki egy néhány perce, élettelenül, szitává lőve elmerült a félelmetes folyóban.

    Belátom, anyám sokkal tapasztaltabb, mert kezdettől utálta apám levakarhatatlan haverját, Jocót.

A sebesülésem, hál’ Istennek csak horzsolás a bal combomon. A pergőtűz csak a gumicsónakkal és szegény apámmal végzett.

A szeretetszolgálat, amely felkarolt minket, mondhatni teljes kapacitással a kelet- német menekülteket ajnározta. Ha nincs Margó néni, akkor is fogadtak volna, - hiszen a hírünk előttünk ideért - de nem azzal a „szeretettel” és odaadással.

 

     Az Atya általában minden ujjonan érkezettel elbeszélgetett. Kitűnő emberismerő. E kihallgatások tartama nagyon ritkán haladta meg a félórát. Ez a két erdélyi már több mint egy órája benn van. Egy fiatal stramm, talán húsz év körüli, bal lábán sebesült fiú és egy cingár, kese hajú harmincas férfi. Állítólag rokonok. Az Atya most bizonyára ízekre szedi őket. Sajnos az én vesémbe is belelát. Néha csipkelődő megjegyzéseket is tesz. Bevallom nem alaptalanul. Jómagam karitatív alapon dolgozom, de látástól, vakulásig. Képtelen vagyok nyugdíjasként élni. A férjemtől már több mint tíz éve elváltam. Nem állhatok meg előtte. Ha meglát, vagy véletlenül találkozunk állandóan sérteget. Ennyi idő után sem tudja megemészteni, hogy elhagytam. Ha pedig meglátja, hogy valamelyik férfi az udvarban dolgozik, nem átall bekiabálni.” – A vénasszony megint fiatal kakashúsra vágyik! Azért jó a jótékonysági munka… Bő a választék!...” A tragédiám: hogy nem tudok belenyugodni az öregedésbe.

Végre az Atya kivezeti a két vendégét.

- Menjenek az ebédlőbe, - tessékelte őket a jelzett helyiség irányába - majd ebéd után megkapnak minden eligazítást.

Majd hozzám fordult.

- Szerencsétlenek. - mondta – a fiú apját szemük láttára lőtték szitává. Vegye őket gondjaiba, Margó.

Már indultam volna utánuk, amikor pajkos mosollyal utánam szólt.

- Vigyázzon, az ifjú a látszat ellenére még kiskorúnak számít. Meglepett.

 

    Margó néni csak hozzám volt kedves. Jocót nem szívlelte. Jocó a lelkemre kötötte, hogy ragaszkodnunk kell a „rokon” elmélethez.. Mivel még nem vagyok tizennyolc, visszatoloncolhatnak az édesanyámhoz. De szerintem inkább az utánam, mint kiskorú után felvehető segélyek érdekelték.

Kaptunk helyet a közösségi szálón, de Margó néni mindkettőnket meghívott magához. Egy idő után kikérte magának a „nénizést”, csak úgy simán Margónak szólítottam, de magamban képtelen voltam kitörölni a” néni” képet.

     Most már tudom, Jocó a kezdetektől átlátott Margón. Egy szót sem szólt, csak szokásához híven, árgus szemekkel vizslatta a kibontakozó helyzetet. Reggelente, jótékony szállásadónk ellátta némi zsebpénzzel és ő, munkakeresés ürügyén, nyakába vette a várost. Mellesleg, az a munka szemérmesen megbújt valahol, mert Jocó sohasem talált rá. Esténként kapatosan megjelent.

Gunyorosan mosolyogva megszemlélt, mint akit leltárba vesznek.

- Látom még egészben vagy…- majd Margó felé is lövellt egy kaján vigyort.

- Lesz valami vacsora, mert dög éhes vagyok?- pofátlankodott. – Egész nap lejártam a lábam, de hiába!  Úgy látszik, erre felé az én végzetségemet nem értékelik.

Fogalmam sem volt a végzettségéről.

Habzsolta a Margó főztjét. Teli pofával dumált. Szerintem Margó is sejtette, mit várhat tőle.

 

     Úgy érzem: ezzel a Jocóval problémáim lesznek. Valószínű, hogy belelát a lapjaimba. Ha elküldöm, magától értetődően magával viszi a Srácot…. és azt nem szeretném. Az első napokban, amikor idehoztam őket, készségesen megkérdezte: merre találja a kerti szerszámokat és neki is látott az udvart és a kis kertet rendezni. Most már megerősödött bennem az elhatározás: utána nézetek a Vöröskereszten keresztül. Lássam: kivel van dolgom!

Az első napok kivételével, ha itthon van, csak fekszik a tévé előtti kanapén. Ha nem nézi, akkor a segélyeken vásárolt gusztustalan szex lapokat tanulmányozgassa. Azt hiszem megfontoltan hagyta a kanapén őket, hogy magam is szembesüljek testem idő marta hátrányaival.

A tudat, hogy nap, mint nap látom a Srácot, mindenért kárpótol. Talán azért settenkedett el felettem - egy rossz ómen alatt - oly sunyin az ifjúságom, mert a szerelmi életemben is, mindig a tökéletesre vágytam. Hiába sóvárogtam az élsportolók és a fess srácok után, amikor nekem ilyen János félék,- mint a volt férjem - jutottak. Az idő olyan nyomokat hagyott rajtam, amelyet sem keleti tornával, sem a kozmetikumokkal nem bírtam retusálni. Csak a férfi ideáljaim ábrándképei rögzültek bennem. Én tovább málladozok.

   

    Jocóval különösképp nem foglalkoztam. Az hogy egy nagy szemét, azt mindig is tudtam róla. Eleinte a Margóval szembeni egyre pofátlanabb viselkedése zavart. Szegény asszony! Nem volna köteles befogadni és ellátni minket. Nélküle gubbaszthatnánk a tömegszállón, rettegve, hogy mikor lopnak el valaminket. De ő egyre követelőzőbbé vált. Reggelente már kevesellte a zsebpénzt és estére a vacsorához elvárta a sört vagy a bort. Margót pedig egy szent öreglánynak hittem. Természetes volt, hogy reggelente a fürdőben rám kopogott. Felvettem a tiszta alsót, majd a tőle kapott új frottír fűrdőköppenyem és beengedtem. Készséggel átkötözte a sebesült combom és masszírozgatta mindkét lábam. Amikor észrevette, hogy akaratom ellenére duzzadni kezdek, furán mosolyogva otthagyott. Ez a rítus aztán rendszeressé vált. Már akkor is bekövetkezet, amikor a kötözés szükségtelenné vált. Sőt egyik napon levette rólam az alsót és tovább matatott rajtam, majd elsötétített és ő is ledobott magáról mindent.

 

     Csak attól rettegek, hogy egy napon mindennek vége lesz. Érzem: tagadhatatlanul: a Srác gyógyír számomra. Túltesz minden létező és vélt elixíren. Nem szeretném, ha a ráncaimtól megundorodna. Csak a Jocó létezése beárnyékol mindent: Biztos vagyok benne, hogy mindenre rájött. Nyíltan, ráutaló szavak nélkül zsarol. Hétvégén elsétálgattunk a belvárosba. Egy butikban, modern farmer cuccokat válogattam. Erre ő a pénztárnál elém rakta az általa kiválasztott, méreg drága dzsekit. Kifizettem! Ha ez a békesség és a kaján hallgatásának az ára: hát legyen!

Minden kapcsolatom latba vetettem, hogy ősztől továbbtanulási lehetőséget biztosítsak a Srác számára. Természetesen Jocóról sem feledkezhettem el. Úgy érzem, feltétlenül gyónnom kell. De mi lesz másnap? Újra felkel a Nap és az Atyától sem várhatom el, hogy felejtsen el mindent.

    

    Sohasem mertem volna gondolni, hogy nagyanyám korabeli nővel együtt legyek. Még otthon a harminc év körüli Ildit is öregnek minősítettem, pedig ha nem beszél róla sohasem hittem volna, hogy annyi.Eddig egy korombelivel és vele volt dolgom. No meg most a Noémivel. A sokkoló események gyors pörgését nem bírtam magamban feldolgozni. Így próbálta a dili doki számomra eladni a „külföldiül” pappírra vetett diagnózisát. A szkizofréniát nem merte kimondani és az impulzív pszichopátiát meg én nem értettem. Csak Jocó aljasságaitól borultam ki és kezdtem el törni-zúzni. Öreganyámat még öregebbnek láttam, amint zokogva integet a mentőautó után. A doki többször is, kanyargós kérdéssorokban próbált rákérdezni az esetleges „intim” kapcsolatra, de minden esetben kivédtem. Végül megállapította: Margó, anyám hiányát pótolja számomra. Na, még csak az kéne! Egyetlen jó dolog, ami itt az intézményben velem történhet, hogy megismerkedtem Noémivel.

 

     Azon a végzetes napon nekem hallgatnom kellett volna. De eljutatták hozzám a bizonyítékot, amelyből kitűnik, hogy Jocó és a Srác nem rokonok. Ráadásul a Vöröskereszt értesítette a Karitatív Szolgálatunkat, hogy a Srácot a mamája keresteti.

Vacsoránál, Jocó - mint mindig - most is szemétkedni próbált. Liliomtiprással vádolt, amelyet minden országban szigorú börtönnel büntetnek. Erre megkérdeztem: a csalást, a hatóságok félrevezetését, anyagi haszonszerzés céljából, szerinte mennyivel büntetik. Hiszen a Srác „gyámjaként” komoly segélyeket bezsebelt.

Ekkor szabadult el a pokol. A Srác ezt a kialakult feszültséget nem volt képes elviselni. Én meg azt, hogy az intézetben összejött avval a kezelés alatt álló cafkával. Mellette még cigizni is elkezdett.

 

      Öreganyámat sajnálom is, de ugyanakkor idegesít. Napjában meglátogat. Gonoszkodva nem csak a magam részére, hanem Noéminak is vele hozatom a cigit. Öt is elfogadta. Azt mondta nem bánja, de ha kijövök, olykor-olykor vele is legyek. Most már egy kicsit viszolygom tőle. Ha képzeletben levetkőztetem őt és a Noémit, kiráz a hideg. Noémi ismeri az intézet minden rejtett zegzugát, ahol együtt lehetünk. Élveztük a nyarat és egymás felfedezését. Jocó, aki szintén gyakran látogat, óvva int, hogy vigyázzak vele.

Egy pénteki késő délutánon izgatottan állított be.

- Hoztam neked egy váltás cuccot,– suttogta izgatottan -… ahogy besötétedik, kiszöktetlek.

- Én veled többet sehová sem megyek! - jelentettem ki határozottan.

- Nem lesz más választásod- vigyorgott. – Úgy értesültem, hogy holnapra a kelet németek részére megnyitják a nyugati határt. Nekünk csak el kell vegyülnünk.

Tagadólag ráztam a fejem.

- Ne légy hülye! Ezért a drogos prostiért, vagy az öreglányért nem érdemes hogy kockáztass. Anyád a Vöröskereszten keresztül kerestet és hazatoloncolnak. Öreganyád még bosszúból is segítségükre lesz…

 

    Jocó felszedett egy Wartburggal rendelkező német házaspárt. Lám, bármilyen varangy, képes az emberek bőre alá bújni. Szeretettel felajánlották az amúgy is felpakolt hátsó ülést. Már a határ előtt pár száz méterre temérdek DDR rendszámú jármű torlódik, közöttük csámborgó izgatott, hátizsákos gyalogosokkal. Állig felfegyverzett határőrök cirkálnak fel-alá. Elkezdek szédülni, mint hónapokkal ezelőtt ott a folyóban…