Jelige: Hic-hec-hoc – A 21-es kromoszóma

Jelige: Hic-hec-hoc

A 21-es kromoszóma

A hosszú életre gazdag emléktár tapad. Hordozom, rendezem, élesztgetem emlékeimet. Ha a régi „ügyek” megbolydulnak, könnyen életre is kelnek. Örömet, szomorúságot okoznak, olykor lelkiismeret-furdalást is. Elég egy illat, egy nyári zápor, jégvirágos ablak, váratlan utcai kép s mozdul minden, jelenné válik a múlt.

Valahányszor Down-szindromás gyermek tűnik fel az utcán, a játszótéren vagy a tömegközlekedés zsúfoltságában, kettős képet látok. Nézem azt, ami előttem van és látok a múltból egy kislányt, Ducikát. Az „élő látvány” esetről-esetre változik, de a háttérben, a múltból mindig ő lépked felém. Csatos cipőjében, furcsán tipegve közeledik. Nagymamája kézen fogva vezeti. 

Nem halvány, éles a kép. Olykor nem érzem melyik a valós és melyik a virtuális.

Kezemet nyújtanám, mondanék valamit Ducikának, a nagymamájának is, de csak a jelen időt tükröző kép szereplőihez szólhatnék.

Szeretnék valami aprócska örömet okozni a kis sérültnek. Szívesen megszorítanám a gyermeket simogató édesanya, vagy nagymama kezét.

Szívembe markol az a ragaszkodás, amit a genetikai terhet viselő gyermek érez kísérője iránt. Tisztelet, megbecsülés minden szülőnek, aki viseli ennek a ragaszkodásnak, ennek a függőségnek nem könnyű terhét.  

Ők jók és erősek. Én rossz maradtam, mert valamikor gonosz voltam ahhoz kislányhoz.

A nagymamája nevelte. A Down-kór átka – akkor így nevezték ezt a genetikai elváltozást – és a tudatlanság miatt, a szülők kapcsolata megromlott, fel is bomlott. A férj, először szeszgyára ügyeinek intézésében merült el, majd annak termékében, a szeszben és a nőkben.  A feleség összeroppant, maga is segítségre szorult. Ott volt a nagymama, és a barátok.

Anyám kézen fogott, ellentmondást nem tűrő hangon bejelentette:

– Meglátogatjuk Hock nénit, legyél jó gyerek, játsszál Ducikával!

Láttam, tudtam, hogy a velem egykorú kislánnyal nincs minden rendben; leültem ugyan mellé, de elhúzódtam, nagyokat hallgattam.  Kedvenc babáját nyújtotta felém. Nem tudtam mit kezdeni a babával és vele sem.

A felnőttek kedveskedtek velünk, szóltak hozzánk, biztattak. Csekély eredménnyel.

Finom uzsonnát kaptam. Habos kávét kaláccsal, mézes tésztát, kandírozott gyümölcsöket, aszalt szilvát, cseresznyebefőttet. Ez sem oldotta viszolygásomat.

Locsolkodáskor anyám a lelkemre kötötte, ne felejtsem ki Hock néniéket!

Szófogadó gyerek voltam, verset is mondtam, de gépiesen és nagyon gyorsan végeztem. Tudtam rossz és hálátlan vagyok, pedig szép piros tojást, csokoládé nyuszit és pénzt is kaptam.

Hock néni vallásos asszony volt. A templomba magával vitte unokáját is. Kézen- fogva mentek. A nagymama léptei a kisleány sajátos tipegéséhez igazodtak.

Legalább a templomban szerettem volna jónak lenni. Figyeltem a nagymamát és Ducikát. Sajnáltam őket, de a mise végén úgy surrantam ki a templomból, hogy biztosan elkerüljem a közvetlen találkozást.

Közben azon tépelődtem, vajon gonoszságom bocsánatos, vagy halálos bűn-e?

A Down-koros gyerekekről nem szól a tízparancsolat, de a felebaráti szeretetről igen.

Teltek az évek. Anyám már nem erőszakolta rám akaratát. Nem vonzott a habos kávé és a foszlós kalács sem. Nem látogattam meg többet halmozottan sérült ismerősömet.

Először az édesapja tűnt el. Végleg elhagyta családját. Édesanyja váratlanul – tragikus körülmények között – halt meg, néhány év múlva elhunyt a nagymama is. Jelentkezett egy rokon, az örökös, aki magával vitte az árván maradt leányt. Messzire mentek, talán külföldre távoztak. A Down-szindrómások általában nem hosszú életűek.

Történt mindez a 21-es kromoszóma kóros osztódása miatt.

Nem tudok semmit sorsának alakulásáról. Nem él már senki azok közül, akik ismerték őt.

Csak én maradtam, a rossz gyerek.

Abban a városkában, ahol akkor éltünk nagyon sok házhoz fűznek kedves emlékek.  De az ő emeletes – inkább manzárdos – épületük nem ilyen.

Egykori pajtásaim, leányismerőseim alakját gyakran felidézem.

Az ő arca, mongoloid szemállása, járása, beszéde, terhes ragaszkodása, rossz emlék. Gonoszságomat idézi.

Nem nyugodt a lelkiismeretem. Furdal.

Tudom, ma már, egy mosollyal, egy simogatással, ülőhelyem átadásával, egy barátságos mondattal, nem tehetek jóvá semmit. Hiábavaló az erőlködésem.

Hock néni vajon megbocsátott nekem? Ő látta, tudta, mennyire rosszul érzem magam unokája közelében. Biztosan sajnálta tőlem a habos kávét és a többi finomságot, amit pimaszul elfogyasztottam, de nem szórakoztattam unokáját.

És a leányának, az édesanyának, vajon megbocsájtotta gyengeségét?

Nem szólok, simogatásra se mozdul a kezem, csak kedvesen mosolygok. Némán, magamban köszönök el véletlen szülte társaságomtól. Leszállok a járműről. Tovább megyek. Nem nézek vissza. Az élőképpel együtt, semmibe vész a régi is.

Magamra, magunkra, családomra gondolok.

Megnyugszom. „Hálás” vagyok a kromoszómáknak, hogy kóros osztódásukkal nem sújtották családomat.

Főbenjáró bűn, vagy csak emberi gyarlóság ez?