Jelige: yetinyoma – Örök emlék

Jelige: yetinyoma

Örök emlék

Ma bejöhetsz velem, bökte oda apám, és a lyuk felé mutatott, de csak ha szót fogadsz. Jó, vágtam rá, nehogy meggondolja magát. A gyerekszoba szőnyegén térdeltem, ő meg az ajtófélfának dőlve pipázott. Majd szólok, mondta, én meg újra, hogy: jó, de addigra már csak a szürkés-lilásan gomolygó pipafüst maradt utána. Újra bekapcsoltam a kisvasutat, és a mozdonyt bámultam, ahogy vígan araszol a sínen körbe-körbe, de gondolataim akkor már rég a lyuk körül kalandoztak. Vajon milyen lehet odabenn, amikor apa dolgozik? Alig múltam öt, minden mozdulatomat a kíváncsiság vezérelte, leküzhetetlen vágy hajtott, hogy minél többet tudjak meg a körülöttem tornyosuló világról. Persze, voltam már a lyukban, bármikor benyithattam oda. Ez az ablaktalan kis helyiség eredetileg gardróbként szolgált, itt tároltuk a téli ruhákat, a kabátokat, apa öltönyeit, anya báliruháit, az ágyneműt, a terítőket, a függönyöket, a csizmákat, a kalocsnikat, és itt állt a mosógép is. Idővel aztán amolyan lomtár lett belőle. Szemmagasságban, körbe a falakon, polcok kígyóztak, ritkán használt edényekkel, ubrokásüvegekkel, karácsonyfadíszekkel, kalapdobozokkal, az Ezermester és a Fürge ujjak beköttetett évfolyamaival. Az egyik sarokba támasztva állt a partvis, a rakétára emlékeztető porszívó, a felmosó vödör és egy ott felejtett hokibot. Ezt a listát már kívülről fújtam, mivel heti rendszerességgel szerveztem felderítő expedíciót oda.

De még egyszer sem lehettem bent, amikor apám a lyukat néhány mozdulattal sötétkamrává alakította át. Mindig azt mondta, kicsi vagy még, veszélyes, pedig majd´ megevett a kíváncsiság, amikor kiszólt anyámnak a konyhába: megyek a lyukba, ne zavarjatok. Még az ajtót is magára zárta, nehogy valamelyikünk véletlenül benyisson, utat engedve ezzel a beáradó fénynek. Talán bele is pusztult volna, ha tönkremennek a fotói. Én meg ilyenkor ott szaglásztam az ajtó előtt, próbáltam belesni a kulcslyukon, a szellőzőnyíláson, de hiába. Zaj is alig szűrődött ki. Néha már arra gondoltam, talán rosszul lett, ezért a nagy csend. De aztán egy-másfél óra múlva rendre kinyílt az ajtó, és apa diadalittasan lobogtatva a fotókat bevonult a konyhába, mint Horthy Kassára. Csak a fehér kanca hiányzott alóla. Ilyenkor ugyan szabaddá vált a lyuk, akár be is mehettem volna, de minek. Addigra már úgyis visszarendeződött minden.

Na, mehetünk? Most is ott állt az ajtóban, épp a pipáját igyekezett eloltani. Mehetünk, válaszoltam, gombóccal a torkomban. Előbb pisilj, nehogy bent kelljen. Jó, és már futottam is, menet közben gombolgatva a kantáros rövidnadrág pántját. Úgy dobogott a szívem, mint három és fél éves koromban, amikor a fül-orr-gégész benyúlt a kipeckelt számba, hogy kivegye a mandulámat. De most azért több volt bennem a kalandvágy, mint a félelem.

Beléptünk. Apám bezárta az ajtót, majd felkattintotta a sötétkamralámpát. Gyér, pipacspiros fény árasztotta el a helyiséget. Megbabonázva néztem körül. Minden más volt. Mintha egy űrkabinban szálltunk volna valahol a kietlen csillagközi térben. Az asztalon ott gubbasztott fa talpazatán a nagyítógép. Krómozott tartócsövéről le-föl csúsztatható fejforma lámpa vigyorgott rám, akár egy marslakó. Mellette műanyag tálak sorakoztak, összesen három, egyikből hatalmas fém csipesz kandikált ki, kettőből vegyszer szaga terjengett.

Semmihez ne nyúlj, csak ha mondom, jó? Jó. Akkor hát kezdjük. Apám gyakorlott mozdulatokkal fűzte be a film negatívját a rekeszbe, majd fotópapírt helyezett a talpazatra. Bekapcsolta a nagyító lámpáját. Apró alakok jelentek meg a papíron. Csodálatos látvány volt! Anyám, apám és én a strand pázsitján labdáztunk. Aztán kialudt a fény. A papírról eltűnt minden. Olyan volt az egész, mint egy érzéki csalódás. Apám hanyagul az első tálba dobta a papírt, majd a csipesszel ide-oda úsztatta a vegyszerben. Nesze, fogd. Úgy csináld, mint én. Kezembe adta a csipeszt, majd újabb fotópapírt helyezett a nagyító alá. Igyekeztem a lehető legszakszerűbben eljárni. Finom, lágy mozdulatokkal táncoltattam a kezem, ahogy apámtól láttam. Közben még a nyelvem is kidugtam egy picit. Egyszer csak valami homály jelent meg a hófehér papíron, aztán foltok, amelyekből fokozatosan felismerhetővé vált anyám, apám, aztán én is, majd a labda, a strand és a pázsit. Nézd, apa, fordultam felé ragyogó arccal. Rám mosolygott. Örök emlék. Ennyit mondott.  Csak ennyit.