Jelige: Metró – Lúdtoll

Jelige: Metró

Lúdtoll

Normális vagyok, gondolta, és ebből tudta, hogy nem az. Ilyet normális ember nem mond, ha mondja is, az ellenkezőjét érti alatta. Hogy egy író, aki még egyetlen sort le nem írt élete során, normális-e, azon sokat tűnődött. Miért író, ha nem ír? De mitől lenne író, ha írna is? Miben különbözik a nem író író az író írótól? Az egyiknek a kezében toll van, igaz, már nem olyan, mint Petőfi idejében, nem lúdtoll, ha akarna, sem tudna ilyet kezébe venni, nem kapható a boltokban, megteszi már egy golyóstoll is, ami egy idő után folyni kezd, nyomot hagy a kabát belső zsebében vagy a szivarzseben. Zsadányi golyóstollat sem használ, a számítógép előtt ül, pötyög, elüt, javít, formáz, betűméretet állít, nyelvet ellenőriz, ment. Menteni muszáj, mert különben elszáll az addig írt szöveg, és ma senki sem Homérosz, hogy betéve tudja a sok ezer sort, emlékezetből újra írja azt, amit egyszer már megírt.

Zsadányi elméjének állapotát senki sem vizsgálta, és nem is fogja vizsgálni, mivel írónk szabadlábon él és mozog, esze ágában sincs orvosok elé kerülni és kérdéseikre válaszolni, különböző teszteket megfejteni vagy kitölteni. Vénájában az igyekezet, hogy valami olyasmit írjon, amire még író nem gondolt, ha gondolt is, nem merte leírni, szeméremből, emberi gyengeségből, félelemből, hogy hülyének fogják majd tartani, ha nem is mondják rá, hogy bolond, szövegét egyáltalán nem olvassák. Zsadányi azt is tudta, hogy azokat a szövegeket sem olvassák atyafiai, honleányai, amelyeket díjazott, koszorús írók és költők hoztak napvilágra. A napvilágnál néha becsukja az ember a szemét, hogy ne lássa azt, amit nem akar látni. Mondjuk a saját arcát, reggeli fizimiskáját, netán a halotti maszkját. Kérdés, lesz-e halotti maszkja, mert a halál nem válogat, történhet olyan baleset, amelynek során elveszti arcát. És akkor annyi a halotti maszknak.

Zsadányi ír, és nem szabadna írnia. Ez még talán nem arcelvesztés, csupán az ember nem találja meg az igazi arcát. Bár nagyon szeretné megtalálni, hiszen azért ír, hogy kitudódjon, hogy neki igazi arca van, nem álarcot hord, mint néhány ember, aki még otthon sem veszi le álarcát, úgy ül vacsorázni, hogy senki sem tudja, mi van az arcára írva és mi forog a fejében. Álarcban szeretkezik, mintha álarcos bálban venne részt, állandóan farsang lenne. Közeleg a farsang, tudja ezt Zsadányi is, aki nem megy Velencébe, elég, ha kimegy a körútra, szétnéz, sok álarcos embert fog látni, minden maszk én vagyok.

Annak van jó sora, aki nem szeret írni, de mégis ír, mert tud írni, számára semmi sem kényszer, az írás sem az. Fölényesen tekint a szenvedő írók sokaságára, homloka nem gyöngyözik, izzadni sem izzad hónaljban, legfeljebb akkor jön izgalomba, ha az írás határidős, ilyenkor az írás bimbódzó szerelemként hat, a téli fagyot is kisöpri a szobából, bár kint esik a hó, egyre nagyobb buckákat kell kikerülni, író barátunk fütyül a természet cseleire, ő alkot, ír és ír. Szobáztatja magát, napirendet alkot és tart be, néha megszegi, ahogy régen nagyanyánk szegte meg a frissen sütött kenyeret, a serclijét ettük olyan élvezettel, hogy nyálunk is csorgott, hogy ne csorogjon, tejet ittunk.

Zsadányi nem tartja magát írónak, hiába görnyed a gép előtt, szöveget szöveg után jegyez, ír, történeteket talál ki, mert történet nélkül nincs írás, nincs novella vagy elbeszélés. Hogy mégis van, azt a fene sem érti, mondaná Arannyal Zsadányi, aki szeretné átlátni, hogyan is születik az írás, mitől érzi ő úgy, hogy írnia kell, bár retteg attól, hogy író lesz vagy már is az. Egy sebész nem mondhatja magáról, hogy nem vagyok sebész, kivéve, ha remegni kezd a keze, Zsadányi keze még nem remeg, hisz benne, hogy vannak jobb és rosszabb mondatok.

A szó, a mondat gyilok is, sőt olykor saját nyakunkra tekeredő zsineg lesz, mintha magunknak küldenénk a selyemzsinórt. Elnémulunk, megszűnünk, kikapcsoljuk agyunkat, szégyenben ég az arcunk, ezt mind mi írtuk. Káprázat, vakság, szerencsétlenség, és mindezt egy nő vagy ki tudja, hogy milyen firma miatt. Számít, hogy egy nő miatt? És kinek számít, nekünk, másoknak, vagy az épp szeretett vagy gyűlölt szépségnek, akinek kivívtuk haragját, néha a szeretetét, ám ez sem akadályozza meg abban, hogy dobjon minket. Az írás már ilyen, semmitől sem ment meg, mások csalfaságától sem, mert Zsadányi már nem valakinek ír, hanem senkinek, képzeletében nem jelenik meg az elképzelt olvasó arca, ha meg is jelenik, ismeretlen arcot lát, olyan arcot, mint a metróban szokott, soványat, kövéret, orrnyeregben ferde orrút, többnyire szomorú emberek arcát látja, sötét ruhában ülnek vagy állnak, néha beszélgetnek másokkal, ismerőssel, baráttal, szerelmükkel, nevetni ritkán szoktak.

Még senkit sem szállítottak le a metróról nevetőgörcs miatt, vagy, mert hangosan kacarászott. Ez részben lehetetlen az állandó surrogó zaj miatt, ritkán fordul elő, hogy a metró megáll két állomás között. Nos, ha ekkor törne ki valakiből a röhej, mindenki odanézne, ki szégyenlősen, ki megrovóan, ki együtt érzően, hogy ő is nevetne, csak nem tudja, hogy mi az, amin nevethetne. Nincs beavatva szegény, ahogy Zsadányi sem. Csak ír, intellektuális hajléktalan lesz, mindent megír, amit lehet, de semmit sem ír meg abból, amit nem lehet, mert úgy tartja, olyan nincs, hogy nem lehet.

Zsadányi tehát normális, mert tudja, hogy olyan, mint a többi ember, semmiben sem különbözik tőlük, csak szeretne, de nem megy neki, azzal tűnik ki, hogy bár ismeri a normális embereket, beleértve saját magát is, kerüli a társaságukat, így az önmaga társaságát is. Ez már nem normális, Zsadányi ekkor érzi először, hogy önmagától sem különbözik, csak szeretne, vagyis tök normális ember és nem író író lesz belőle. De mitől lenne író, ha írna is?