Lehajtó balra

Azt sem tudom, hogy októberben nyomulunk-e még mindig, vagy szép csendesen átcsúsztunk novemberbe, az őszi szürkületben ugyanolyan a táj, minden táj, mint tegnap volt s holnap lesz, az ablaktörlő a maga monoton ritmusával ugyanazt a porral és depresszióval keveredett ködöt törli jobbra-balra, mint legutóbb s mint legközelebb is. Legszívesebben egyszerre három rádióadót hallgatnék, de ezt sajnos nem tudom megtenni, a kocsiban, teljesen logikusan csak egy rádió van, amely egyszerre csak egy állomást játszik – azt a mérnököt is páros lábbal rúgták volna ki, aki egyszerre több adó vételének lehetőségét vázolta volna fel a rádiógyárban.

Csak a balra lehajtót ne szalasszam el, csak azt ne! Remélhetőleg ugyanott van, ahol eddig mindig, de hát sosem lehet tudni, ebben a városban minden lehetséges, egyik nap még átsétáltam a felüljárón a hatsávos út felett, másnapra szőrén-szálán, pántján-szegecsén huss,  eltűnt. Á, a lehajtó megvan, biztos pont mégiscsak a nagyváros univerzumában, besorolok a megfelelő sávba, a visszapillantó tükörbe pillantok, kinézek, ismét a tükörbe: jé, nagyapám ül a mögöttem álló kocsiban! Kissé előrehajolt, öreg már a szeme, nehezen hasítja a ködöt a tekintete, megértem. Piros, indulunk, én fiatalosan rálépek a gázra, nagyapám lemarad, óvatos és nem is duhaj, dudálhat mögötte akármennyit a béemvés aranyifjúság, nagyapámat hajókürttel sem lehetne rávenni a szabálytalanságra, úgy tűnik.

Utolér a következő piros lámpánál. Ugyanúgy összpontosít, aprógyermekkoromból emlékszem, a szemöldöke mindig így áll, amikor figyel, s hányszor láttam a bajuszát is alakot váltani olyankor, amikor koncentrálnia kellett valamire, hajnyírásra, menetvágásra, patkányfogó felajzására, ilyesmikre. Vagy ha nem értett valamit, például azt, hogy négyévesen a nehéz harapófogóval, amelyet alig bírtam, miért somfordáltam a háta mögé, miközben nagybátyámmal valamit barkácsoltak az udvari asztalon, s miért csíptem a fenekébe tiszta erőből a szerszámmal, ahogy azt sem, hogy ezután miért kezdtem el körbefutni a telken, míg fel nem buktam, s be nem vertem az orrom úgy, hogy ellepett a piros takony. Az a szemöldök s az a bajusz, bizony.

A harmadik pirosnál is mögém közelít az öreg. Jól látom a svájcisapkáját, kissé félrecsapta, mint minden rendes iparos, aki sohasem részeg, csak éppen mindig italos, télen sem hordott komolyabb fejfedőt, inkább méretes sálat tekert nyaka köré, s úgy vágott neki a világnak. Akkor is, amikor anyám kidobta az ablakon a legóimat, a negyedikről, mert valamit nem úgy csináltam, ahogy szerette volna, én meg bömböltem, mert hullott a hó, jó sűrűn, s minden pihével egyre távolabb kerültem attól, hogy valaha ismét építhessek valamit a kockákból, akkor is ezt a sapkát tette a fejére, úgy ment összeszedni a legókat, amiket a lánya kihajított.

Odamennék egy-két szót váltani, de nem lehet.

Nagyapámat harmincnégy éve temettük el.

Nagyapám cseresznyeszínű Toyota Corollát vezet.

Talán november van már, talán még mindig október, valójában nem is érdekel…