Bátorligeti Mária: Miért van (még mindig) író–olvasó találkozó?
Josef Preyer téren olvas fel
Bátorligeti Mária
Miért van (még mindig) író–olvasó találkozó?
Az író–olvasó találkozó (elegánsabb elnevezéssel szerzői felolvasóest) régi, kulturális rituáléból fejlődött ki. Az idők folyamán sokszínű formában jelent meg, de tartalmi része szívósan túlélt korokat, irodalmi divathullámokat.
„Pedig az írók nagy része nyűgnek tartja, s az olvasóközönség sincs mindig egyszerű helyzetben, hiszen szolgaian meg kell hajolnia egy idegen olvasási ritmus előtt.”* Nem kérhetik az írót lassúbb vagy gyorsabb olvasásra, valamint azt sem, hogy a számukra unalmas részeket ugorja át, esetleg tartson rövid szünetet, hogy legyen idő a hallottak befogadására, netalán némi agyi emésztésre is. Nem lehet közben kimenni a konyhába néhány falatért, és végképp nem illik félbeszakítani a művel történő ismerkedést, ha az nem tetszik.
De akadhat másféle körülmény is, például, ha a felolvasó szerző túl halkan beszél, és nincs kéznél mikrofon, vagy monoton a beszédstílus, netalán kellemetlenül érces, esetleg üveges csengésű, pösze a hang vagy ledarált a szöveg. Marad a mű, ami kárpótolhat. „Egy csalódott publikum számára az egyetlen vigasz az lehet, hogy maga az előadó még kevésbé tudja értékelni saját előadását.”*
Szerencsére a legtöbb felolvasóesten a közönség minőségi kikapcsolódásnak lehet részese.
Böszörményi Zoltán dedikál
A jó előadók tudnak olyan mértékben lenyűgözőek lenni, mint az alkotásaik, képesek önmagukkal ragadni a közönségüket. Ők a legnépszerűbbek, az olvasók kedvencei, akiknek neve parvenü körökben is gyakran fel-felhangzik, jelezvén a kulturális tájékozottságot. Ők azok, akiknek művei után kapkodnak a kiadók, mert népszerűségüknél fogva kelendőek, és általában az alkotásaik is kimagaslóan jók. Előfordul viszont, hogy kifejezetten magas irodalmi igénnyel született könyvek szerzőit kisebb számú, szakmabeliekből vagy barátokból összeverbuvált közönség hallgatja meg. Korunk Szabolcska Mihályai viszont telt ház előtt olvasnak fel, mivel alkotásaik dallamosan fülbemászóak, egyszerűek, emlékkönyv-szagúak.
Závada, Parti Nagy, Spiró, Esterházy
Az sem titok, hogy nemcsak a könyv népszerűsítése és piacra dobása a felolvasóest célja, hanem a felolvasásért járó honorárium is.
Mindemellett egy felolvasó írónak el kell viselnie azt is, ha a közönség szégyenteljesen kis létszámú.
Mi tartja mégis életben az anomáliák ellenére a felolvasóestet? Miért és hogyan jött létre ez az ősrégi hagyomány?
„A gondolatok tolmácsolására mindig is prioritást élvezett a mai értelemben vett előadás. Ennek fő oka, hogy a civilizáció kezdetén az olvasást és írást megelőzte az előadás”*. Közösségi igény volt, hogy egy karizmatikus, bölcs alak, például egy sámán, hatásosan közvetítsen hallgatói számára magasabb rendű gondolatokat.
„Az előadások abból a hiányból jöttek létre, hogy nemcsak a hallgatók, hanem legtöbbször az előadók is írástudatlanok voltak”*, ezért a verseket saját kútfejükből adták elő. Az ókori énekmondók és a közönségük egyféle alkotó-hallgató kommunikációs viszonyt testesítettek meg. Kiemelném a görög énekmondót, Homéroszt, aki a hosszan elnyúló lakomákon a vendéglátó arisztokraták elődeinek hősi tetteit énekelte meg. A történetnek érdekfeszítőnek kellett lennie, mindamellett ki kellett töltenie az órákig, olykor napokig tartó evés-ivás idejét. (Nem véletlenül lett az Odüsszeia 12 110 hexameteres sorból álló eposz.) Az esztétikai és kulináris élvezetekben tobzódó szokás hagyománnyá nőtte ki magát. Példaként említeném, hogy néhány száz évvel később Attila, a hunok fejedelme is hódolt ennek a szokásnak.
A legbizarrabb előadó Néró római császár lehetett. Kezdetben a palotájában szórakoztatta verseivel a közönségét, majd egyre nagyobb színpadokon. Ellenlábasait eltetette láb alól. Tacitus írta róla, hogy „miközben Róma lángokban állott, ő a házi színpadán Trója pusztulását énekelte. Volt, hogy tavon hajókázó vendégségnek mutatta be alkotását. A hajók arannyal és elefántcsonttal voltak díszítve, s evezősökként fiú szeretők helyezkedtek el rajta (…) A tó partján előkelő asszonyokkal teli bordélyházak sorakoztak, másik oldalon meztelen szajhákat szemérmetlen taglejtésekkel és mozdulatokkal lehetett látni.”** Ilyen hatáskavalkádban lépett színre műveivel a rettegett császár. Dilettáns verseiről senki nem mert elmarasztalóan nyilatkozni, még a háta mögött sem.
Grecsó Krisztián felolvas
A középkorban már határozottan körvonalazódott a felolvasóest mai formája. Irodalmi kastélyokban, udvarházakban, főúri szalonokban tartottak felolvasásokat. Dalversenyeket rendeztek, melyekre messze földről érkeztek epikus énekmondók, mesterdalnokok, akik verseiket hangszer kíséretében adták elő. Közben ettek, ittak, mulattak napokig. Mindenesetre sokkal bensőségesebb hangulatú lehetett, mint a mostani, előadótermes rendezvények. (Napjainkban a kávéházakban, romkocsmákban tartott felolvasások, a versengésen működő slam poetryk emlékeztetnek erre a formára. Itt jegyezném meg, hogy nem egy országban gyakorlata van a nyílt tereken történő felolvasói esteknek is, nálunk is van erre többféle kísérlet. A sok evés-ivásból viszont mára jóformán csak a pogácsázás maradt, vagy még az sem.)
De térjünk vissza a középkorhoz! A világi kultúra mellett a kolostorokban és a szerzetesrendekben nagy gondot fordítottak az írás fejlesztésére, finomítására. Fokozatosan megjelentek a hagyományos képi írás (miniatűrök, iniciálék) mellett a mondatot tagoló írásjelek és a nagybetűk, melyek elősegítették a szöveg tagolását élőszóban. „F. G. Klopstock később követelte a nagybetűk eltörlését, mivel az szerinte látható jel, de nem olvasható.”* Nyilvánvalóan az orális közlést tartotta szem előtt.
Ezt támasztotta alá Goethe kijelentése is; szerinte „a költészet nem a szemnek készül”*. Goethe egyébként különleges felolvasó lehetett. „A hangja maga a zene” – mondta róla rajongva Johanna Schopenhauer. A kortársai közül viszont sokan kritizálták előadói stílusát. Kissé pöszének tartották, és voltak, akik mennydörgéshez tették hasonlóvá a hangját.”* (Lám, mire képes az elfogultság!) „Goethéről tudjuk, hogy nemegyszer könnyekben tört ki, annyira megérintette saját felolvasása.”*
„Heinrich von Kleistről jegyezték fel, hogy egy barátját kérte fel versei felolvasására, maga távol maradt az eseménytől, nem akarta hallani, hogy teszik tönkre a verseit. Kidolgozott egy sajátos jelrendszert, hogy a drámáit korrekt módon adják elő. Kleist körülményeskedésének oka a beszédhibája volt. Dadogott.”*
Kleist kortársa, Csokonai, a garabonciás diák viszont kivételesen jó előadó lehetett. Lenyűgözte, mulattatta a hallgatóit, lett légyen a helyszín kocsma vagy úri szalon. Néhány évtized múlva Petőfi (Csokonaihoz hasonlóan) gyalogosan tette meg előadói körútjait. Róla tudjuk, hogy erőtlen volt a hangja, forradalmi verseit viszont eltúlzott pátosszal adta elő. (Eme adottságai is hozzájárultak, hogy nem lett színész.) A felolvasás gyakorlata Magyarországon is gyökeret vert.
„A szerzők fokozatosan elhagyták a szalonokat, nyilvános helyeken adtak elő. A termek egyre nagyobbak lettek, a publikum egyre arctalanabb. A polgárság létrejöttével kialakult az írói honorárium gyakorlata*, a nyugati országok után hazánkban is.
„A felolvasói est mai formája állítólag akkor alakult ki, amikor Hugo von Hofmannsthal (1874–1929) anyagilag szorult helyzetbe került, ezért hatalmas felolvasói körutat szervezett. Bécsből Szilézián át egészen a Rajna vidékére jutott el felolvasásaival. Ezeken az estéken kristályosodott ki a mai napig érvényes program: az előadó köszöntése, felolvasás, beszélgetés, társas együttlét, s ehhez jött még a dedikáció.”*
Ez a felolvasási gyakorlat túlélt két világháborút; nem változtatott rajta a televízió és a multimédia sem. Nem tud konkurálni vele a hangoskönyv sem. Nem, mivel maguk a szerzők alkotásaik legjobb médiumai, akiknek személyes jelenlétére a műveik okán kíváncsiak vagyunk.
Sokszor hallható, hogy az írás, illetve az olvasás magányos tevékenység. Ennek a magánynak a feloldására is szolgál az író–olvasó találkozó, ahol újra és újra megismétlődik az a réges-régi rítus, melyben a felolvasó egy magasabb rendű közösségi élményhez is juttatja a hallgatóit.
**Tacitus – Sorsfordulatokban gazdag kor, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984., Ford., Borzsák István, 98. old.
