Aprópénz – Vasvári Nikolett novellája

Ha megneszeli, hogy kiskorú! Ha lelkiismeretes, és el akarja vinni egy menhelyre! Ha hazaküldik az apjához… Andris szívét a pillanat töredéke alatt járta át a pánik. Jobbnak látta megelőzni a további párbeszédet. – Nesze, itt a pénzed, és hagyd, hogy menjek!

Akkor már csak néhányan siettek el a buszmegálló előtt. Hideg este volt, majd’ mindenki otthon melegedett, azok a szerencsétlenek pedig, akik még úton voltak, szaporán kapkodták a lábaikat, hogy mihamarabb hazaérjenek. A lámpák narancsos fényt árasztottak, csupán egy kis részletét világítva meg az utcának; a tócsába gyűlt esővíz visszatükrözte egy kivilágított ablak remegő képét, a járdák repedéseiben megült a sár, s a feltámadó szél könnyedén felkapott, majd messzire táncoltatott egy-egy szakadt újságpapír-darabot. Minden elcsendesült, a város aludni készült. Fokozatosan haltak el a zajok, és hamarosan már csak távolról, a belváros örökké nyüzsgő szívéből hallatszott az autók hangja.

Andris egy félreeső padot választott magának a buszmegálló mögött. Felhúzta a lábát, átölelte a térdeit, és igyekezett kabátjával minél jobban bebugyolálni magát. November a maga esős-saras hűvösségével lassan cammogott, miközben mindennap egyre hidegebben fújt a szél, egyre jobban megtépte foszlásig használt ruháit, cipőjét pedig a szüntelenül szitáló eső áztatta szakadásig. Éjszaka néha már fagyott – ilyenkor Andris úgy érezte, mintha bőrét ezernyi apró tű szurkálná. Hiába lehelt a tenyerébe, a pára melegsége csak egy pillanatig tartott, nyomában pedig a jeges levegő még erőteljesebben mart.

Megtámasztotta állát a karján, úgy nézett a lábára. Cipője orrából szomorúan bukkant elő zoknija. Hirtelen ötlettől vezérelve kirángatta zsebéből a péksütemény zacskóját. Édes-fahéjas illata volt, megkordult a hasa tőle. Levette a lábbelit, a zoknis lábára húzta a zacskót, majd arra vissza az agyonhasznált cipőt. Letette a földre a talpát, és kicsit ránehézkedett, kipróbálva, kényelmes-e. Zörgött a zacskó, amikor mozgatta a lábujjait, de máris érezte, hogy melegség öleli körbe a lábfejét. Sírni tudott volna szégyenében. Összeszorította a szemét, és megint felhúzta a térdeit.

Bárcsak lenne mellette valaki! Bár ne lenne egyedül a világban! Arcát a térdén nyugtatva nézett farkasszemet a sötétséggel. A legördülő könnyek nedves útja hideg csíkot fagyasztott a bőrére. Nem volt ereje letörölni; a csípős fájdalom emlékeztette, hogy még ember. Ágrólszakadt, nincstelen, megvetett, de még ember.

Úgy gomolygott a tejfehér köd, mint régen nagyanyja húslevese fölött a forró gőz: hívogatón, békésen, lustán várakozva. Andris tétovázás nélkül sétált benne, szinte észre sem véve, mikor zsongták körül újra az emberek. Idegesen dobogott a szíve.

Az aluljáróban a tömeg szaga fullasztó volt – vizes kabátok, sár, izzadság orrfacsaró bűze lengett az emberek körül. Akik hangosak voltak és rendezetlenek, és sokszor kíméletlenül őszinték. Kerülgették, és keresztülnéztek rajta, mintha nem is ember lenne, csak hirdetőtábla vagy szemeteskosár, egy zavaró, bosszantóan idegesítő dolog, amit kifejezetten azért tettek oda, hogy dühítsék az utasokat. Céltalanul sodródott köztük, nem nézett a szemükbe, leszegett fejjel sétálgatott, összehúzva magát kicsire és jelentéktelenre, a lehető legészrevétlenebbre. Néha elkapta néhányuk tekintetét egy pillanatra – fájdalmas és fojtogató volt meglátni szemükben önmagát. Úgyhogy inkább nem is nézett rájuk. Közönyüket lealacsonyítónak, szánalmukat megalázónak érezte. Utálta. Ahogy utálta azt is, hogy ő ez – hogy ez ő.

Andris kihúzódott az utasok forgatagából, és a graffitis falnak támaszkodva nézelődött. Beérkezett a 16:10-es metró, okádta magából az embereket. Ilyenkor mindenki siet és figyelmetlen, mihamarabb ki akar jutni az aluljáróból, tülekszik és türelmetlen. Tökéletes alkalom.

Kinézett magának egy fiatal anyukát. A nő egyszerű babakocsit tolt, fél kézzel hatalmas bevásárlószatyrot cipelt, és olyan nehezen tudta irányítani a kocsit, hogy Andris szinte megsajnálta. Fáradtnak és feszültnek látszott. Remek. A gyerek üvöltött, ütemesen csapkodta fejét és lábát is a babakocsihoz, az anyja pedig szemmel láthatóan a robbanás szélén járt. Andris előhalászta táskájából a vizes flakonját, lecsavarta a tetejét, elrúgta magát a faltól, majd lazának tűnő lépésekkel mögéjük sétált.

Legszívesebben leköpte volna magát ilyenkor. De az éhség nagy úr, és Andris már reggel óta nem evett. Azt a talált fél kiflit pedig közel sem lehet elégséges étkezésnek nevezni. Muszáj sikerüljön! Ha lebukik, éhen marad, s ráadásul futhat is a biztonsági emberek elől. Ezért óvatosan közelítette meg az anyukát.

Közönségesnek és szokványosnak kellett lennie, hogy a célpont ne fogjon gyanút. Andris a nővel együtt haladt néhány lépést, majd úgy tett, mintha fellökték volna, és az anyuka kabátjára fröccsentette a vizet. Sűrű bocsánatkérések közepette ügyetlenül törölgette az átázott anyagot, míg a nő el nem ütötte a kezét magáról. Szitkozódott, és olyan minősíthetetlen stílusban ócsárolta Andrist, hogy abból egy szót sem szabadott volna kimondani a gyerek előtt. De az anya addigra már túl ideges volt ahhoz, hogy ilyenekre figyeljen. Andris keze meglepő kecsességgel siklott a kabátzsebbe, és kotorta ki onnan a selymesen hűvös aprópénzt. Izzadt a tenyere, és biztos, hogy égett az arca, ahogy elhátrált a dühöngő nőtől. Ilyenkor jött a dolog legnehezebb része: lassan és feltűnésmentesen eltűnni onnan, közömbösen elsétálni. Miközben legszívesebben rohanni szeretett volna.

Őrülten dobogó szívvel sétált be a nyilvános vécébe. Magára zárta az egyik kabin ajtaját. Szúrós vizeletszag töltötte meg az orrát, ahogy lehuppant a lehajtott tetőre. Ezt is utálta, de nem tehetett mást. Néhány pillanatig csak arra összpontosított, hogy újra egyenletessé váljon a légzése. Majd szétnyitotta a tenyerét, és megnézte a zsákmányt.

Több volt, mint amire számított. Ötszáztizenöt forint. Mosolyogva nézte remegő kezét: ebből végre rendesen meg tud vacsorázni.

Zihálva, a hideg ellenére csatakosan ébredt. El kellett telnie néhány hosszú másodpercnek, mire felfogta, hogy valójában nincs a tenyerében egyetlen forint sem.

– Hé, te, mit művelsz?

Megtörtént a legrosszabb, ami csak érhette. Körülöttük siettek az utasok – csak kettejük mozdulatlanságából állt a világ.

Andris ijedten bámult a férfira, akit éppen ki akart zsebelni. Elegáns kabát, elegáns nadrág, méregdrága cipő, diplomatatáska. Gondosan beállított haj, barkó, borostás áll. Dühösen villanó szemek, morcosra vont szemöldök, haragtól feszülő ajkak. Erős a szorítása Andris csuklója körül: bőre forrón bizsergető, kellemes – az első érintés, ki tudja, mióta. 

Andris szíve eszeveszetten dobogott. Próbált kitalálni valami okosat, vagy kevésbé okosat, vagy egyáltalán próbált megszólalni, de a szavak nem jöttek a szájára. Az idegen pedig továbbra is csak fogta a csuklóját, és úgy tűnt, eszében sincs elengedni. Ugyanolyan mérgesen és számonkérően nézett rá, és a szemöldökét még feljebb vonta.

Andris képzeletben fejbe csapta magát. Ez most válsághelyzet! Gondolkozz! De az okos gondolatok csak nem akartak ajkára tódulni, az ismeretlen férfi pedig kezdte megunni a hallgatást.

– Belenyúltál a zsebembe?!

Félig kérdezte, félig állította. Ő meg nem látta értelmét tagadni, hiszen a zsebéből húzta ki a kezét. Megvonta a vállát.

– Még csak nem is tagadod.

Az idegen meghökkenve csóválta meg a fejét, de a karját nem engedte el. Andrisnak tátva maradt a szája, kiszáradt a torka, és arca lángvörösre gyulladt a döbbenettől. Nem merte levenni szemét a férfiról, csak rémülten pislogott. A fejében meg zsongtak a gondolatok: nem is akarja, hogy elengedje, mert annyira ki van éhezve egy másik ember érintésére, hogy elgyengül a lába, és száguldozik az ereiben a vér, szédül az adrenalintól és a szükségtől is, hogy tartozzon valakihez, érintse – szeresse – valaki, mert ez egyszerűen túl jó, és túlontúl természetes és nélkülözhetetlen, és ha ez az idegen most elengedi, akkor megint hetek, hónapok is eltelhetnek, míg újra hozzáér valaki. És Andris elképzelhetetlenül szégyellte magát ezért, annyira, hogy sírni lett volna kedve, és összekucorodva a földre rogyni, és vinnyogva elhátrálni, eltűnni mindenki elől, aki most megütközve kerüli ki őket, hogy soha-soha többé ne kerüljön ilyen helyzetbe. Hevesen csavarta ki a kezét a szorításból.

Az idegen és ő egyszerre néztek le maguk közé, Andris szétnyitott markába, amiben néhány száz forintnyi aprópénz feküdt. Groteszkül nevetségesnek hatott a gondolat, hogy ennek a férfinak valószínűleg fel sem tűnt volna a pénz hiánya, míg neki ez jelentette a mai ebédet.

– Tudod, kölyök, ezért fel is jelenthetnélek!

Tudta, persze. Lehajtotta a fejét, és egyik lábáról a másikra állt. Bárcsak megnyílna alatta a föld, vagy omlana rá a mennyezet. Inkább, mint hogy az idegen szemébe nézzen!

– Drogra kell? Vagy piára? Honnan vetted a bátorságot? Miért nem beszélsz? Hallod?!

Andris azt hitte, a férfi elkapja az állát, és felrántja, hogy ránézzen, mint régen az apja tette, ha dühös volt, de nem történt semmi ilyesmi. A csuklóját égette az idegen szorításának a hiánya. Másik kezével átfogta, éppen úgy, ahogy az előbb az ismeretlen férfi kulcsolta rá hosszú, elegáns ujjait. És így mintha egy kicsit megőrzött volna az érintésből. Kicsire húzta magát, ahogy megrázta a fejét.

A férfi talán megenyhült, talán látta a mozdulatot, mindenesetre egy fokkal kedvesebben folytatta:

– Menj haza, kölyök, ne lófrálj az utcán! Nem ide való vagy.

– Nincs hova hazamennem.

Saját magát is meglepte, hogy elsuttogta a szavakat. Nagy volt a zaj, de úgy tűnt, a férfi mégis meghallotta.

– Barátaid vagy rokonaid biztos vannak, menj hozzájuk.

– Az téged miért érdekel, hogy mi van velem? – váltott hirtelen támadóba. Ha megneszeli, hogy kiskorú! Ha lelkiismeretes, és el akarja vinni egy menhelyre! Ha hazaküldik az apjához… Andris szívét a pillanat töredéke alatt járta át a pánik. Jobbnak látta megelőzni a további párbeszédet. – Nesze, itt a pénzed, és hagyd, hogy menjek! Semmi közöd hozzám vagy az életemhez!

A férfi újra elkapta a karját. Erősen tartotta. Andris nem mert ránézni, félt, mit találhat a tekintetében. Kétségbeesetten rángatni kezdte a kezét. Minden erejét beleadta, de nem szabadult. – Eressz, hallod? Itt a pénzed, nem kell, csak eressz el! Hagyj már, hallod? Kérlek!

A férfi maga felé fordította a kézfejét. A mozdulattól reflexesen kinyílt a tenyere, és csörögve a kőre hullott a pénz. Összevont szemöldökkel nézte Andris ujjait. Tövig rágott körmei piszkosak voltak és lilák a hidegtől. Nem szólt semmit, csak elengedte a kezét. Megfejthetetlen arccal hátrált egy lépést.

– Keress egy helyet magadnak, kölyök! Jön a tél.

Hátat fordított, és elsétált. Andris megbabonázottan bámult utána, majd letérdelt a piszokba, és kétségbeesett kapkodással söpörte össze a földre hullott forintokat.

Nagyon hideg volt… Egymáshoz dörzsölte az ujjait, a hóna alá dugta, de csak nem akart felmelegedni a keze. A lehelete fehér gomolyagként szökött ki a száján, hogy egy pillanatnyi élet után elmúljon, majd rögtön utána egy másik új életre kapjon, és az is meghaljon. Pazarlás, felesleges erőlködés. Talán meg kéne állítani…

Ragyogó, kristálytiszta éjszaka volt. Mint millió ezüst szeplője az égnek, úgy sziporkáztak feje felett a csillagok. Sétált, hogy ne fázzon annyira – cél nélkül, messzire, egyre messzebb a belvárostól. A környéken már nem járt senki, sem autóval, sem gyalogosan. A süteményes zacskó zörgését visszhangozta minden lépésekor a csend; s minden lépéssel egyre fájóbban ült mellkasára a magányosság is.

A hideg a bőre alá mászott, a csontjai közé furakodott. Nagyon fázott, olyan elképesztően, mint még soha. Létezik, hogy ennyire hideg legyen? A füle zsibbadt, orrán, arcán megfeszült a bőr, ahogy a szél nekicsapódott. Lábát alig tudta emelni, minden lépés megerőltető küzdelemmé vált. Kedve lett volna röhögni magán, hogy miért is bolyong itt, a sötétben, egyedül, éhesen, teljesen reményvesztetten, érdektelenül és kétségbeesve. De a nevetéshez erő kell, neki meg nincs már ereje. S a humorérzéke is régen cserbenhagyta – talán anyja halálakor…

Leült egy lámpaoszlop tövébe. A föld hideg volt, s e hidegség pillanatok alatt felkúszott a gerincén és szétterjedt a végtagjaiban. Úgy gondolta, csak egy kicsit pihen, és indul is tovább. A feketeség körülölelte, nem látott messzire, de a távolban az épületek körvonalai mégis ijesztő árnyakká olvadtak össze. Becsukta szemét, és igyekezett nem figyelni a kínzó hidegre. Bár kisgyerekként otthon lehetne! Biztonságban, szeretetben.

Kissé elmosolyodott, ahogy felidézte édesanyja arcát. Kedves, lágy mosolyát, szeretve féltő tekintetét. A nevetőráncokat a szeme körül, a gesztenyebarna hajat. Édes illatát. Simogató kezét. Öntudatlanul fogta meg a csuklóját, ott, ahol az idegen is megérintette. Mintha az anyja szorítaná a kezét. Elnehezült a tekintete, fárasztotta a pislogás is. A bőre hideg volt, mindenütt kimondhatatlanul hideg, csak a csuklóján nem. Szédülten forogtak a csillagok. Nehéz volt levegőt venni. Egyre kisebbek lettek a páragomolyagok. Inkább behunyta a szemét.

Lassan a csuklójára szorított tenyere alatt is hideg lett a bőre.

Másnap az aluljáróban egy elegáns, borostás, diplomatatáskás férfi gondterhelt tekintettel pásztázta a tömeget. Ismeretlen emberek százainak arcába nézett bele – de azt az egyet, azt a bizonyosat nem találta.