A Holdon is keresték a keresztény lány gyilkosát

„A tiszaeszlári pernek a kezdetektől közeli a kapcsolata az irodalommal. A vádlottak egyik védője Eötvös Károly volt, Mikszáth Kálmán pedig a Pesti Hírlapban tudósított a történtekről. Krúdy Gyula kortörténeti regényt írt róla A tiszaeszlári Solymosi Eszter címmel.” – Márton László Hamis tanú című könyvében aktualizálta az esetet. Dominka Ede Harald írását olvashatják.

A homo lectoris az újonnan megjelenő könyveket feltérképezve igencsak örülhet, ha néhanapján szellemi magaslatra bukkan. Márton László Hamis tanú című regénye ilyen. Az igen terjedelmes történet nem csupán szóval teszi megragadhatóvá, hanem – Németh László gondolatát kölcsönvéve – az iróniához folyamodva, kiemelkedő szépirodalmi nívón fogalmazza meg a nyilvánvalót.

Amikor nekivágunk e históriának, a 19. század végéig nyúlunk vissza. Azért, hogy a múlt ismeretével formáljuk a jelent, alakítsuk a jövőt. Az író ezért folyamodik ahhoz az – irodalomban már nemegyszer feldolgozott – bírósági ügyhöz, melyet mások mellett Kossuth Lajos is gyalázatosnak, civilizálatlannak ítélt.

A 1882–83-as tiszaeszlári pernek a kezdetektől közeli a kapcsolata az irodalommal. A vádlottak egyik védője Eötvös Károly volt, Mikszáth Kálmán pedig a Pesti Hírlapban tudósított a történtekről. Krúdy Gyula kortörténeti regényt írt róla A tiszaeszlári Solymosi Eszter címmel. E 19. századi inkvizíció visszhangjáról jelentős történetírói mű is rendelkezésére állt Márton Lászlónak, Kövér György A tiszaeszlári dráma című, 2011-es munkája.

A sokszor megjelenített eseménnyel indul a regénybeli konfliktus: eltűnt egy tizennégy éves keresztény lány, ami aztán ürügyként szolgál a bűnbakkeresésre, a jogtalan megtorlásra, akár egy egész közösségen, mely jelen esetben éppen a tiszaeszlári – a regényben tiszaréti – zsidóság. A hajsza alapja az a hiedelem, mely még a 20. század közepén is tartotta magát egyes vidékeken. Závada Pál Egy piaci nap című regényében dolgozta fel az 1946. május 20–21-i pogromot. Ezek során is elhangzott a rémes vád, miszerint a zsidóknak rituális célból keresztény gyereket kell ölniük, hogy a vérüket belesüssék – elsősorban a pészach idején – kovásztalan kenyerükbe.

Az író ezzel ingoványos területre lép, de elbeszélője remek helyen veti meg a lábát: nem pártoskodik, közvetlenül nem foglal állást a konkrét ügyben, nincs és nem is lehet sem a vád, sem a védelem oldalán, mivel pozíciója a szemlélőé, aki számunkra tudósítóként funkcionál. Közvetve mégis éles hangú bírálatot fogalmaz meg az igazságtalan brutalitásról, és ezt a már említett irónia teszi lehetővé.

A per eseményei tizenegy hónapot fognak át, melyek mindegyike egy-egy fejezetben bomlik ki. Az első bemutatja Tiszarétet, megemlítve, hogy itt már a reformkorban is problémás volt az etnikai egyenjogúság. A másodikban merül fel a pert elindító gyanú, mely szerint a helyi zsidók keze lehet egy lány eltűnésében. A többiben végiggyűrűzik az a nonszensz huzavona, melyben a zsidógyűlölők nem is a zsidók, hanem az igazság ellen küzdenek, képtelenebbnél képtelenebb ötletelésükkel. Az előkerülő bizonyítékok (leginkább Eszter holtteste a Tiszából) a vádlottak bűntelensége mellett szólnak, a végén mégsem születik megoldás.

A történetbeli első nap 1882. április elseje, a bolondok napja, mely aztán a következő év elejéig eltart. A regényben a politikusok hasonszőrűek a félkegyelmű idegengyűlölőkkel, azaz maguk is bolondként értelmeződnek: „Az egykori megyeházát pedig átalakították bolondokházává. Igaz, ami igaz: nem kellett rajta sokat alakítani, rossz nyelvek szerint már akkor is bolondokháza volt, amikor a vármegyei közgyűlések zajlottak benne.”

A szövegben újra és újra feltűnnek a 19. századi irodalomból ismert intertextusok és személyek. Ezek arra világítanak rá, hogy a kor, a 19. század végének rekonstrukciója a 21. században már leginkább csak az irodalmi alkotások konzervált fragmentumaiból lehetséges. Így találkozunk az elején A falu jegyzőjének alakjaival, megismerjük az élemedett korú Lúdas Matyit Döbröghyvel együtt. Sokaknak déjà vu-je lehet Móricz Zsigmond Tragédiájával szembesülve, de itt van a Noszty fiú esete Tóth Marival és még sok régi ismerős. A múlt valóságának felidézése mellett e textusok másik funkciója, hogy a babona és a tudás skáláján az olvasó az utóbbi felé mozduljon el. A tudatlanság, műveletlenség ugyanis hangsúlyosan a vádlók attribútuma, akiket az alpári beszéd leplez le, az iszákosság, a hazugság, az analfabetizmus. Velük szemben az elbeszélőt, aki az olvasóval vállal szellemi közösséget, hivatkozásaiban a műveltség jellemzi, csakúgy, mint az írni-olvasni tudó vádlottakat.

A mágia, vallás, tudomány linearitása rajzolódik itt ki, melyet először James G. Frazer írt le Az aranyágban, a kulturális antropológia egyik alapművében, mely nem sokkal az itteni események után, 1890-ben jelent meg. A mágia a babonákon alapul, a vallás félreértelmezőinek megnyilvánulásaiban az eredeti szándék visszájára fordulhat, például az eltévelyedett Lápossy tiszteletes kijelentésében: „Addig nem pihenhetünk, amíg egész Magyarország nem válik zsidómentessé”.

A regény főszereplője a hamis tanú, a tizennégy éves Móric, aki az Osztrák–Magyar Monarchia tipikus zsidó identitásválságát éli meg. De személyén keresztül az 1848–49 utáni, erősödő nacionalizmussal jelentkező folyamatot is láthatjuk, amely az első világháborúba torkollik. Erre irányítja vigyázó szemünket az író, hiszen a nagy ideál, az objektív igazság megingathatatlan fala is inkább ementáli sajtra hasonlít, melyen több helyütt is óriási lyukak tátongnak: nálunk is, tőlünk nyugatabbra is, tőlünk keletebbre is.

A Hamis tanú fontos szépirodalmi reflexió a körülöttünk folyó eseményekre, figyelmeztető karikatúra. Amikor az eszement vádlók Esztert a Holdon keresnék távcsővel, majd egyenesen Verne e tárgyú könyvében, végül nyomtalanságában a fordítót vélik ludasnak, az ilyen – igazságot gondosan kerülő – tévelygések modelljei, a divatos konteók alapvonalai is felismerhetőek.

Dominka Ede Harald

Márton László: Hamis tanú. Kalligram, 2016.