Blogszemélyesség a szépirodalomban
„A konzumálódott, technicizálódott közeg következménye mindez? Generációs tapasztalat? Önimádó terméketlenség, beképzelt és frusztrált pusztításvágy? Vagy hitelesen végiggondolt kortapasztalat?” Szaniszló Judit digitális naplóját Payer Imre elemzi.
Jól érzékelhető, hogy a könyvkiadók, szerkesztőségek miképpen keresik a szépirodalomban azokat az ezredforduló utáni hangokat, írásmódokat, amelyek hitelesen adhatnak választ a megváltozott kortapasztalatra. Szaniszló Judit könyve kiváló példa lehet erre.
Prózapoétikai szempontból műve a blogirodalomból kifejlődő, a 21. században elterjedt írásmódhoz tartozik. Az 1997-től kezdődő webnapló-formátum hagyományos elődje az új szenzibilitás, szemlélete szerint mindenki lehet író. Az emberek szavakba öntik mindennapi tapasztalataikat, érzelmeiket. A könyv szerzője a Combfix és a Neszharisnya elnevezésű blogokban, Zetor Leila bloggerként ismert. Mára a webes napló, a blog számos fiatal és nem annyira fiatal életének, kommunikációjának sarokköve. Ezt a bizalmas(kodó) közlésmódot terjesztette ki Szaniszló Judit: mindenki az ismerőse lehet a könyve által.
A digitális napló szabad poétikájú, gyakorlatilag semmilyen formai-tartalmi megkötöttséget nem ír elő. Szaniszló Judit szövegeinek mégis van kompozíciójuk. Gyakori a szövegtörzs után álló, kiemelt tételmondat vagy szintagmatikus kapcsolat. Ily módon akár versekként is olvashatók az írások – az olvasó döntheti el, epikaként vagy líraként olvassa őket. A fikciónak itt szinte nincs is szerepe. Napló, amely vallomás is lehet – az írások szemlélete-poétikája jól észrevehetően ennek nyelvi erejét próbálja mozgósítani. A két olvasásmódot az önéletrajziság közelíti egymáshoz; Paul de Man szerint ez a maszkkészítéssel rokon. A könnyedén ráutaló beszédmód, amelyet a mai chatekből ismerhetünk, alkalmas válfaja ennek. Szaniszló Judit a hétköznapi beszédregiszter megszólaltatásával az idézeteket kiforgatja, a közhelyeket eltorzítja. Választékos stílus és szleng arányos keveredése, a szándékosan „pongyola” kifejezésmód ironikus szerepeltetése jellemző rá; továbbá töltelékszavak, divatszavak, be nem fejezett mondatok, nyelvhelyességi hibák. Modális szempontból játékos irónia, a groteszk ellenpontozza az elégikusságot, a gyászt. „Apa van. Apa volt. Apát kiterítem, Apa nem haragszik, Apa nincs. Apa előtt, közben és után mindent lehet. Apát én be nem fejezem sose…”
Antielitistaként van beharangozva ez az írásmód, de manapság szinte éppen ez az elitista szemlélet, hiszen a tömeg a spektákulumra beállított. A szerző emberképének lényege az, hogy nem hisz a pátoszban, a szerelem mindenhatóságában, a katarzisban – egyszóval a transzcendensben. Az ideológiakritikai hagyománynak megfelelően bizalmatlan ezen értékek őszinteségével, hitelességével szemben. Számára csak a hétköznapi, fanyar, anyagelvű „szöszmötölésnek” van igazsága. Az ’ember’ szó szerinte annak csak kicsinyesen tárgyias külsőségeit jelenti; ugyanakkor van ennek a szemléletnek valamilyen közvetett biedermeieres hangulata is. Továbbá nem a kiközösítettség izolációja jelenik meg, hanem a mindennapok irodai dolgozójának lelki magányossága. Társadalmi eredetű, de nem agresszió következménye, hanem az elgépiesedett elidegenedésé. Az emberek kényszercselekvéseik és kicsinyes fogyasztási szokásaik által határozzák meg önmagukat. A legszorosabb kapcsolatok, a család és szerelem, illetve az ezekről szóló emlékezet is így működik, illetve nem működik. Mondhatnám, Szaniszló Judit "népi" író, hiszen hangsúlyozottan társadalmi reprezentációja van az írásainak. Szereplőinek szempontja a kicsinyes, szenvedve önző kishivatalnoké. A szorongó neurotikusé, aki nem tud belépni az igazi emberi kapcsolatokba, mert lefoglalják kényszeresen piszlicsáré tünetei. Ezzel függ össze a nyelvi magatartásban a tárgyias felsorolások szerepe, a szimbólum mellőzése is. A szerző nem azért nem mondja ki a nagy szubsztanciákat, mert racionális módon megfoghatatlannak tartja, hanem mert érvényteleníti azokat.
„Másképp mondom: nincs olyan, hogy főnyeremény. Leli, hát nem érted? Csak te vagy, meg Dzsuang Szí, meg a lepke, meg Szabó Lőrinc, meg Petri, meg KM, meg csajok, meg hapsik, meg a Zsúrpubi, meg a vágy, meg a butaság, meg a fokhagymaszag, meg a gyomorégés, meg a rókatárgy, meg a bélarádió alkonyatkor, meg a lichthofban a galambok a verebekkel, csak ilyenek vagytok meg csak olyanok, és neked is van hibád, és te is tudsz túl hangosan beszélni, és te is ki tudsz provokálni sértéseket mellméretnyi ténykérdésekből, a másik is tud jó szándékkal, rossz eszközzel simogatni véletlenül lábbal, amit te tévesen rúgásnak hiszel, mindenki tud pillanatnyi hülye lenni és tündérborsó egyszerre, lehet boldognak lenni a semmitől és boldogtalannak a valamitől, még akkor is, ha a portfóliód pedig annyira tökéletesen összeszedted.
Lelikém. Nincs semmi baj.
Hogyan mondjam el neked, hogy nem tudsz elrontani semmit, ha meg de, akkor meg az pont úgy van jól? Dögölj bele nyugodtan bármibe, jó? Csak utána azon nyomban süssed már ki ezt a minipaprikát forró sós olajban nekem, amit vettél a Vácin annál a jó zöldségesnél, sírjad már bele a könnyeidet is nevetve, én nem bánom, mert sok van, mi csodálatos, de azért a sült paprikánál nincs semmi csodálatosabb.” (Én írok levelet magamnak – kell ennél több?)
Olyan hatást kelthet ily módon, mintha felületesen élné meg a legmélyebb emberi (családi, párkapcsolati) viszonyokat. A pszichológia felől értelmezve felmerülhet az olvasóban: elfojtás? Vagy tényleg így van? A szociológia befogadási kódja szerint pedig az: a konzumálódott, technicizálódott közeg következménye mindez? Generációs tapasztalat? Önimádó terméketlenség, beképzelt és frusztrált pusztításvágy? Vagy hitelesen végiggondolt kortapasztalat? A szöveg kódoltsága efféle kérdéseket válthat ki az olvasóból.
A könyv írásai akkor teljesítik be leginkább poétikai és esztétikai lehetőségüket, amikor a hétköznapi beszéd színrevitele szaggatott mondatokban szólal meg, melyek retorikája az ellipszis alakzatának lehetőségével többletjelentéshez juttatja az élőbeszéd alulstilizált méltóságát. Szóhoz juttatja a kor esendő, akár tragikus emberi tapasztalatainak – amilyen a magány, az összetartozás, a betegség, az elmúlás – dimenzióit is.
Payer Imre
Szaniszló Judit: Beenged. Magvető, 2016
