Ugrás a tartalomra

Sortűz – részletek Király Farkas készülő kisregényéből

Nem bírta megállni, odaszólt a háta mögött sutyorgó srácokhoz: – Szerintetek is németek ezek? – Hát persze – válaszolták igen nagy természetességgel. – És mi a fenét keresnek itt? – firtatta Mircea. – Nem tudom, talán kérdezd meg őket – mutatott egyikük a cigijével az ellenkező irányba. Mircea kétszázadnyi pufajkás, sisakjukon vörös csillagot viselő katonát fedezett fel ott. A kaszárnya udvarán, 1989. október 6-án egymással szemben állt a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg.

 

 

May the best day of your past

be the worst day of your future.

 

A múltad legjobb napja

legyen a jövőd legrosszabika.

(ír közmondás)

 

Sortűz

Részletek Király Farkas készülő kisregényéből

1989.

október 6.

Mirceának hamar elege lett az egészből. Mi a fene járhatott a nagybátyja fejében, amikor ide, az ország másik végébe protezsálta be? Délen is van elég modern kaszárnya, a városa körüli ötven kilométeres körzetében négy helyre is betolhatta volna, ha már nem akarta maga mellé venni a parancsnokságra, irodistának vagy akár raktárosnak. Erre volna jó egy vezérőrnagy rokon, ugye? Ötven kilométerről akár kétnapos kimenővel is megéri hazautazni a haverokhoz meg a csajokhoz. Jó, a családhoz is, egy kicsikét. Innen viszont hat óra a vonatút, úgyhogy egyhamar nem fog otthoni levegőt szívni. Amíg le nem teszik az esküt, nem hagyhatják el a kaszárnyát. Utána kezdődik a párt kongresszusa, ahol, mint sokan suttogják, bármi megtörténhet, még az is, tehát egy újabb hónapig biztosan bent kell maradniuk.

Sokat ült az emeleti ágyon, és figyelt. A háló két szobából állt. Az egyikben verődtek össze a bozgorok. Mintha ezer éve ismernék egymást. A magyarok meg a németek. Meg, és ezt végképp nem értette, az erdélyi román fiúk. Nem fért a fejébe, hogy viselik el, hogy körülöttük mindegyre olyan nyelven beszéljenek, amit nem értenek. Mert mi van, ha éppen őket szidják? Vagy lehet, hogy tudnak magyarul és németül? Vagy csak egyszerűen megszokták, és nem érdekli őket? Talán magukat románnak kiadó magyarok? Félvérek? Miért nem inkább a regáti románok társaságát keresik? Mi ez az egész? És miért osztották őt velük egy szakaszba?

Második napon már gyűlölte a sereget. Hajnalban kelni, még elmegy. Harminc másodperc alatt felöltözni viszont nem jó. Legfeljebb öt perc a hatvanszemélyes mosdóban, ahol csak hideg víz folyik a csapokból – kifejezetten rossz. Főleg, hogy állítólag mindennap borotválkozni kell. A magyar srácok jó része bajuszt visel – nekik jól áll… Reggelente egy perc jut fejenként a pottyantós budiban – nagyszerű. S ki tudja, mekkora faszságok derülnek majd még ki.

Harmadik nap reggelén kiosztották a parolikat és a sapkarózsát. A színes lapkákat mindenkinek saját kezűleg kellett felvarrnia gallérjára. Mircea dúlt-fúlt mérgében: ő nem lány, nem tartottak neki kézimunkaórát soha – megtanították fúrni, fűrészelni, kalapálni, na de varrni? Aztán mégis rávette magát, mert a nyakukra rendelt tizedes udvariasan felvilágosította: vagy felvarrja magának, vagy felvarratja mással a zubbonyára, vagy az áristomban fog éjt nappallá téve megtanulni varrni. Össze-vissza lyukasztotta az ujjait, s a paroli is úgy mutatott a zubbonyon, mintha odaszarták volna, de végül csak sikerült.

Délután barátkozni próbált a srácokkal, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A városából voltak vagy húszan, ám ők mind iskolatársak voltak korábban, meglehetősen zárt társaság, amelybe bárhogy próbálkozott, nem tudott bejutni. Ezért inkább a kaszárnya épületeit nézegette, de ez sem nyugtatta meg zavart lelkét. Ott volt például az udvaron álló templom. Nem olyan, amilyennek lennie kellene. Nincs benne semmi gömbölyű, csupa szögletesség. És látszik, hogy jó ideje nem használja senki. Minek templom egy kaszárnyába, főleg ilyen, amit a régi elnyomók építettek? Le kellene bontani. Le kell bontani.

A bizonyosság azonban este érte el. Annak a bizonyossága, hogy itt valamivel több történik, mint amiről a „nagyok”, az idősebb rokonok és barátok meséltek. Hogy a valóság tulajdonképpen olyan, mint valami elmebaj. A katonák – sokan voltak az alakulatban: egy ezredben – felsorakoztak négyszögbe a kaszárnya udvarán. Szinte egy időben azzal, hogy ők, az újoncok első alkalommal a helyükre álltak, a kapun énekelve bemasírozott egy adag, vagyis egy oszlop civil. Kockás zakót, fura felöltőt, svájci sapkát, némelyek csokornyakkendőt viseltek. Mircea nem tudta elképzelni, honnan szedték elő ezeket a figurákat, hol lehet az országnak az az eldugott, az időben megfeneklett része, ahol efféle csiricsáré göncökben élik világukat az emberek. Nézett jobbra-balra, de társai arcán nem mutatkoztak a meglepettség jelei. Vajon mit tudhatnak, amit ő nem? Egyáltalán feltűnt-e nekik ez a rendellenesség? De mire bárkitől is választ vagy akár csak véleményt kérhetett volna, ugyanazon az útvonalon, ahol előbb a csiricsárék, bevonult egy nagy csapat kék egyenruhás ember. Nicsak, ezek ejtőernyősök? – kérdezte önmagától Mircea, de amikor a kék ruhások az árnyékos fasorból a jobban megvilágított placcra léptek, elhűlt benne a vér: az ejtőernyősöknek hitt fiúk lapított tetejű, német típusú sisakot viseltek, sokuknak pedig vaskereszt fityegett a nyakán. Mircea félrenézett, pár másodpercre becsukta a szemét, majd hirtelen visszafordulva kinyitotta. Ugyanazt látta: egy-, kettő-, három-, hatszakasznyi második világháborús német ejtőernyős katonát. – Édes Istenem, hova az ördögbe kerültem? – tűnődött némán, de semmilyen felsőbb hatalom nem válaszolt. Nem bírta megállni, odaszólt a háta mögött sutyorgó srácokhoz: – Szerintetek is németek ezek? – Hát persze – válaszolták igen nagy természetességgel. – És mi a fenét keresnek itt? – firtatta Mircea. – Nem tudom, talán kérdezd meg őket – mutatott egyikük a cigijével az ellenkező irányba. Mircea kétszázadnyi pufajkás, sisakjukon vörös csillagot viselő katonát fedezett fel ott. A kaszárnya udvarán, 1989. október 6-án egymással szemben állt a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg.

[…]

december 23.

Egy harckocsi mindig jól jön. Biztonságosan lehet vele közlekedni – amíg le nem robban. A 100 milliméteres ágyúval jó nagyokat lehet lőni – amikor éppen lehet lőni. És remekül meg lehet húzódni mögötte-alatta, amikor a lövedékek úgy röpködnek összevissza, mintha ezernyi, óriásinál is nagyobb darázsfészket dobtak volna le az égből, s a megvadult állatok villámsebesen keresnék, kibe szúrhatnak bele.

Nyolcan guggoltak a harckocsi mögé, meg az új főhadnagyuk, Ciocan. Nagydarab, virgonc ember, a pletykák szerint mindenkit képes padlóra vinni, Moszkvában tanulta a szovjet harcművészetet, a szambót. Állítólag több bajnoki címe is van. Mivel semmi rosszat nem lehetett hallani róla, a pletykás kollégái valószínűleg tényleg tartottak tőle. És az alárendeltjei is. Persze a korábbi bohóc hadnagyra nem bízhatták éles helyzetben a srácokat. Kiképezni jó volt ő is, és a csajokról, a piáról meg a kártyáról remekül lehetett vele beszélgetni. De háború idején – hiszen a tiszt szerint bárhogyan is nevezik: felkelésnek vagy forradalomnak –, ez mégis csak háború – már réges-rég teleszarta volna a gatyáját.

Hansinak egyikükkel sem volt baja. Persze neki senkivel sem volt baja. Ha ugrasztották, ugrott, ha szalasztották, szaladt. Ha megbízták valamivel, elvégezte, ha parancsot kapott, hibátlanul végrehajtotta. Olyan németesen – ahogyan a többiek szerették is megjegyezni. Eleinte próbáltak szórakozni vele, olyankor azt szajkózta: „Kérem megismételni a parancsot, mert nem értettem”. Volt olyan őrmester, aki az ötödik ismétlés után jött csak rá, hogy valójában nem nyelvi akadályokról van szó, hanem hogy Hansi éppen nem hajlandó elvégezni valami faszságot, de nem volt mit tenni – Hansi egyik első dolga az volt, hogy bemagolta a kiképzési alapszabályzatot, és remekül tudott érvelni a szabálytalanságok ellen. Egyszer azt a parancsot kapta a szakasz fele, hogy egyenként bújjanak el a gyakorlótéren, és várják meg, amíg a szakasz másik fele megtalálja őket. Hansi úgy elbújt, hogy senki nem lelte. A társai jelentették ezt a bohócnak. Miután a bohóc sem találta sehol, elkezdték szólongatni, hogy most már vége a játéknak, el kéne vonulni ebédelni. Csakhogy Hansi a nagy tétlenségbe és a képzelgésbe az ő Gertrúdjáról szépen és mélyen belealudt. Mikor nagy későre előbújt rejtekéből, a bohóc már tajtékzott a dühtől, és magából kikelve üvöltötte, hogy „miazanyádpicsájáérnemjöttélelőtemarha”, meg „azthittükteidiótahogydezertáltál”, s hogy „büdöskurvaéletbemegnecsináldeztmégegyszer”. A bohóc persze meg kellett magyarázza a felettesének, hogy miért késték le a délutáni szemlét, hát be is mószerolta Hansit. Aki viszont, amikor kérdőre vonták, jelentette, hogy ő csak végrehajtott egy parancsot, azaz elbújt, és ugyan hallotta kiabálni a bajtársait, de nem találja életszerűnek, hogy az ellenséget nyájas szavakkal bírjuk rá a rejtekhelye elhagyására. Ebben nem talált kifogásolnivalót a zászlóaljparancsnok – aki amúgy szinte elröhögte magát, amint hol a bohóc piros fejére, hol Hansi hidegkék szemére nézve mindkettejüket kiváló döntéseket hozó katonáknak nevezte, megdicsérte őket hozzáállásukért és további remek együttműködésre biztatta. Különös módon, bár Hansi épp az ellenkezőjétől tartott, nem szívatta később a bohóc. És az együtt töltött három nap alatt Ciocan sem.

– Te, szőke!

– Parancsoljon, főhadnagy elvtárs!

– Valakinek ide kell hoznia azt a nyöszörgő szerencsétlent. Te leszel az. Nyomás!

A tank előtt, vagy harminc lépésre tőlük egy rendesen megszórt mikrobusz van belekenődve a dróthálós kerítésbe. A kocsi alá rejtőzött fickó – bizonyára a megsebesült sofőr – időnként, amikor a puskaropogás alábbhagy, el-elkiáltja magát: – Segítség! Szedjenek ki innen! Szedjenek ki!

Hansi kifejezéstelenül nézi a főhadnagyot. Nem világos számára, hogy vajon azért küldi őt, mert ő a leginkább feláldozható, vagy mert őt találja a legalkalmasabbnak a feladat sikeres végrehajtására.

– Megértetted, katona?

Végül az utóbbit fogadja el valószínűbbnek. Mérlegel: lőnek balról, lőnek srégen szemből, időnként lőnek hátulról is, csak jobbról nem, legalábbis egyelőre nem.

– Megértetted, katona?

– Megértettem, főhagy elvtárs!

– Mi majd fedezünk – mondja valamelyik srác. Biztosan túl sok háborús filmet látott, és most vagánykodik, könyveli el Hansi. A tank mögül, ahová behúzódtak, nem látni sem a nyöszörgő embert, sem azokat, akik őket lövik. A közelben lévő állásokban ugyan mind a sajátjaik vannak, de az nem jelent semmit. Hansi mindössze egy tábori telefont látott a csapatoknál, és amilyen állapotban van a sereg felszerelése, valószínűleg az az egy sem működik. De ha működik is, egy darab akkor sem elég a csapatok közötti kommunikációhoz. Ha most kikúszik a tank mögül, senki sem fogja tudni, hogy nem ellenség. Ha nem kúszik ki, kaphat egy golyót a fejébe parancsmegtagadás miatt. Azt a szerencsétlent pedig tényleg meg kell valahogy menteni, különben előbb-utóbb megdöglik, elvérzik lassan.

Hansi köp egyet. Egyre jobban fáj egyik zápfoga. A karabélyát a hátára fordítja, s guggolva ellépked a harckocsi elejéig. Ott megállapodik, és felméri a helyzetet. Nagy a lövöldözés, csak arra nem bír rájönni, hogy hol van az ellenség. Mert ellenségnek lennie kell. Bár az is lehet, hogy csak rákaptak a lövöldözésre a fiúk. Nem csoda, lövészeten összesen három-négy töltényt lőhettek el, most meg százával tartják maguknál a lőszert. Korábban Hansi is ellőtt jó párat az állásból, a társával versenyzett, hogy melyiküknek sikerül kilőni a kiszemelt utcai lámpát – egyiküknek sem sikerült, szerencsére. Most épp annak a lámpának a fényudvarában készül embert menteni – vagy mit csinálni.

Aztán a puskák elhallgatnak, a mikrobusz alól pedig ismét előtör a kísérteties hang: – Segítség! Szedjenek ki innen!

Hansi úgy találja biztonságosnak, hogy az út melletti árokban, a kerítés mellett kússzon a sérülthöz. Így kisebb az esélye annak, hogy baráti tűz végezzen vele, mint ha az úton szaladna a kocsihoz. Az árok nem túl mély, vagy kétarasznyi csupán, de legalább nem vizes. Trudi, indulok. Hansi elég jól halad. Már csak tizenöt méterre van a kocsitól, már csak tízre. A kerítésnek itt egy beugrója van, olyan, mint egy megálmodott, de sosem kivitelezett buszmegálló helye. Az árok itt csőben folytatódik, Hansinak ki kell bújnia az árokból.

– Hé! Most odamegyek a kisbuszhoz! Hallja? Megyek, hogy szedjem ki onnan! Hallja, hé?

Semmi válasz. Hosszú, feszült másodpercek telnek el, talán vagy harminc is, mire ismét hangot hall: – Segítsen!

Hansi kikúszik az árokból, felcsúszik az aszfaltra, és, továbbra is kúszva, újra a kocsi felé indul. Egyméternyit halad, amikor ropogni kezd egy fegyver. Látja a torkolattüzet a busz alatt. Vagy harminc centire tőle ujjnyi darabokat tépnek ki a lövedékek a beton kerítésoszlopból. Hansi az álommegállóba gurul. Mintha karmesteri pálcalendítésre, beindul a pokoli zűrzavar: akinek a környéken fegyvere és muníciója van – lehetnek vagy százötvenen –, mind a ravaszra szorítja ujját. Trudit látja, amint potyogó könnyekkel hajol egy koporsó fölé, melyből egy nyitott, üveges szemű Hansi bámul kifelé. A megállót nem töltötték fel az úttal egy időben, ezért kissé mélyebben fekszik. Hansi, amíg lapul, talán kívül esik a belőhető területen. Csak várnia kell. Milyen erősen és gyorsan ver a szíve. Milyen dühösen.

Mikor egy perc múlva alábbhagy a pukkogatás, Hansi úgy dönt, hogy segítsen a pasasnak a francnyavalya, hiszen rálőtt, ő inkább visszavonul. Elkelne egy rádió, bassza meg – zúgolódik. Jobb híján kiabálni kezd.

– Főhagy elvtárs! Főhagy elvtárs!

– Mi van?

– Visszavonulok.

– Hozd magaddal a sebesültet!

– A sebesült rám lőtt!

– Biztos?!

– Igen.

Csend. A várakozás kiborítja.

– Katona!

Hansi hallgat. Várjon a főhagy elvtárs is. Kivárja a második megszólítást.

– Katona!>

– Itt vagyok!

– Visszavonulhatsz!

– Értettem.

Hansi jóval óvatosabban, mint menet, kúszni kezd. Csak az árokig van veszélyben. Az a seggfej a kocsi alatt biztos rájött közben, hogy ő nem terrorista, hanem katona, és nem lő rá újra – bár azért nem árt vigyáznia.

Mint túlméretezett feketés köpések, úgy fröccsen szét mellette az út aszfaltja. Hansinak sikerül az árokba vetni magát, háttal a tanknak, arccal a kisbusznak. Te lőttél, te szarházi? Kiles az árokból. A sebesült – vagy aki annak adja ki magát – ismét tüzel. Hansit elönti az adrenalin. Te hálátlan disznó! Ezt elbasztad! – kiabálja, de csak magában. Kiemeli a fegyverét az árokból, és egy rövid sorozatot ad le a kocsi irányába, tizedmásodperc alatt kiemelkedik, s újabb kétszer három lövést ereszt meg a kocsi alá célozva, majd visszaereszkedik.

Következik egy újabb percnyi összevissza lövöldözés, majd újabb pihenő. Hosszú percek tucatjai telnek el, de a mikrobusz alól többé nem kér senki segítséget.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.