Az asszony odavolt Bihariért, ezt nem volt nehéz észrevennie. Vajon mi lehet a háttérben? Biharinak felesége, látszólag rendezett családi élete volt, napi tizenhat órát dolgozott, kizárt dolog, hogy szeretőt tartson. Vagy mégis? És éppen Verát? Akiért arra is képes volt, hogy lepuffantsa a férjét? Aztán meg kidobja, mint egy rongyot?

Még nem állt fel mindenki az asztaloktól, s kisebb csoportokba verődve a kijáratnál is beszélgettek, mikor Balog kiment a söntésbe, hogy kifizesse a tor költségeit. Nem tudta, mi ilyenkor a szokás, de nem akart bizalmatlanságot kelteni a kocsmárosban. Az étel egyszerű, de jó volt, a felszolgálás úgyszintén, úgy gondolta, ideje rendezni a számlát. 

Miután ez megtörtént, a kocsmáros fejével jobbra intett: – Bihari úr beszélni akar magával.

Egy jól megtermett, kalapot és keki színű együttest viselő férfi itta a kávéját pár karnyújtásnyival odébb.

– Nem ismerem az urat.

– Majd megismeri. Menjen csak oda hozzá. 

Balog körülnézett, hallotta-e még valaki, mit mondott a kocsmáros.  

– Miért nem jön ő ide?

– Nem szokott. Én mindenesetre szóltam.

Balog elbizonytalanodott. Mi ez? De mivel az egybegyűltek nem készültek távozni, nem kellett kezet szorítania senkivel, és minden bizonnyal a kocsmáros is komolyan gondolta azt, amit mondott – odalépett hát a férfihoz, és megszólította:

– Jó napot. Balog Márton vagyok.

A férfi összehajtogatta az újságot, és feléje fordult.

– Bihari. Mindenekelőtt fogadja részvétemet.

– Köszönöm.

– Az elhunytról lenne szó. Az apjáról. Tudja, hogy tartozott nekem? Méghozzá nem is kevéssel.

– Mennyivel?

– Egymilliónál is többel. Papírom van róla.

– Mutassa.

– Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb pillanat. Jöjjön el hozzám holnap.

– Nem maradok holnapig. Ma vissza kell utaznom.

– Jobban teszi, ha marad. Fontos dolgokat kell megbeszélnünk.

– Egy szabadnapot kaptam a munkahelyemen. Holnap már dolgoznom kell.

– Oldja meg. Magának ennél most semmi nem lehet fontosabb.

Kalapjához emelte jobb mutatóujját és kiment a teremből.

A hányinger kerülgette, ha arra gondolt, hogy az apja ágyában kell aludnia, hiszen több ágy nem volt a házban. Ha néha hazalátogatott, csak órákra jött, azt is hosszúnak találta, és éjszakára sohasem maradt. Az apja mindig megértőnek mutatkozott, talán azért, mert ő sem akart osztozni vele semmiben. A magánéletében meg pláne nem. Sohasem kérdezte meg tőle például, hogy a fiát miért nem hozza magával. Ha nem hozza, nem hozza, kész, el van intézve. Beszélgethetnek másról is.

Kivett egy szobát a szomszédos falu panziójában. Az az ember, Bihari, valószínűleg igazat mondott. Hazudni semmi oka nem lehetett, hisz nem tudott róla semmit. Az apja tényleg tartozhatott neki, hiszen tőle is mindig elfogadta a pénzt, bármennyit hagyott is nála. Nem volt követelődző, de ezerféle módon tudta jelezni, hogy pénzszűkében van. És mindig abban volt.

Lefekvés előtt felhívta gyerekkori barátját, hogy megérdeklődje, ki is ez a Bihari. És hogy az apja valóban tartozhatott-e neki. Azt a választ kapta, hogy Biharié a fél falu, és hogy az apja tartozhatott neki, hisz a kulija volt. Hogy mennyivel, fogalma sincs, de ne térjen ki előle, mert Bihari keze messze elér. Így, egészen pontosan: Bihari keze messze elér.

Mikor másnap reggel nyolc után becsengetett a templom mellé épített kúriába, egy szintén keki színű ruhát viselő fiatal férfi nyitott kaput. Intett, hogy kövesse, és gyorsan megindult előtte a térkővel kirakott úton.

Balog emlékezett gyerekkorából a kúriára, mállófélben lévő, vizes falai, üvegtelen ablakai, elferdült ereszcsatornái és a kertet uraló bodzadzsungel cseppet sem ingerelték felfedező kedvüket, messze el is kerülték, mint valami boszorkánytanyát. El sem akarta hinni, hogy ez a pazarul felújított, vakító fehérre festett, zöld zsalugáteres épület ugyanaz, ráadásul megtoldva melléképületekkel, kerti úszómedencével, fél tucat autót befogadó garázzsal. Hatalmas munka, őrült nagy pénz – ezt csak egy valóban gazdag ember engedhette meg magának.  

Bihari már elmenőben volt, de kiszállt a kocsijából, s a kerti pavilon alatt felállított hatalmas tölgyasztalon három darab kockás füzetlapot terített eléje.

– Itt vannak, tessék. Az elismervények. Átnézheti őket.

Átnézte. Valóban elismervények voltak, több mint egymillió forintról, az apja aláírásával. Olyan göcsörtös b és g betűket egyedül csak ő tudott körmölni.

– És most mi van? Azt akarja, hogy fizessem ki a tartozását?

– Úgy valahogy.

– De százezer forint megtakarításom sincs, nemhogy egymillió.

– Ledolgozhatja. Hallom, műszaki ember. Egy gépészem van csak, és jön az aratás. Kell valaki melléje.

Balog elnevette magát.

– Viccel, igaz?

– Dehogy. Nincs nekem arra időm. Ha jól végzi a dolgát, ősszel el is engedem. És széttéphetjük ezeket a papírokat.

– Szóval tényleg viccel.

– Eszem ágában sincs. Hívja majd a titkáromat.

Azzal visszaszállt a terepjáróba, melyben, most látta csak közelről, ketten már ültek, majdnem ugyanolyanok, mint a harmadik, aki bevezette, és aki most akkurátusan összehajtogatta, majd egy borítékba csúsztatta az elismervényeket.

Balog kicsit restellte, hogy viccnek gondolta azt, ami halálosan komoly volt.

– Ezt nem gondoltam volna az apámról – mondta, de inkább csak azért, hogy mondjon valamit.

– Szar ügy, igaz? Ki gondolna ilyet az apjáról? De egy valamit fogadjon meg: vegye komolyan Bihari úr szavait. Ha pénzről van szó, nem szokott viccelni. Persze máskor sem.

– Szegődjek el hozzá? Amíg le nem dolgozom az adósságot?

– Nem tehet mást.

– Mert ha mást teszek?

– Meglátja a következményeit. Tessék, itt a névjegyem. Hívjon. Minél előbb, annál jobb magának.

Ezt sugalmazta gyerekkori barátja is.

– Nézd, az apád házát eladni nem lesz egyszerű, öt fillért sem ér. Abból mostanában nem látsz pénzt. Ha neked nincs talonban egymilliód, akkor nincs más megoldás, mint elfogadni Bihari ajánlatát. Persze tudom, mire gondolsz, rabszolgamunka meg ilyesmi, de akire egyszer Bihari időt és szót vesztegetett, azt nem hagyja futni.

– De nekem állásom van, beosztásom, nem hagyhatom csak úgy ott.

– Szerezz pénzt, akkor nem kell otthagynod.

Ezek szerint, ha nem fizet, vagy nem dolgozza le a tartozást, akár ki is nyírhatják. Jobb esetben kriplit csinálhatnak belőle örök életére. De hát ez képtelenség! Ő fizessen az apja ostobaságáért? És így? 

 

Másnap reggel felhívta Bihari titkárát, és közölte vele, hogy esze ágában sincs ledolgozni az apja tartozását, majd szép lassan, részletekben kiegyenlíti. Azon az éjszakán porig égett az apja háza, csak a vályogfalak maradtak, meg a kémény, ami pedig már akkor is düledezőfélben volt, mikor még állt a ház.

– Látod, én megmondtam. Ezek nem szaroznak. Kicsinálnak egykettőre. Tedd, amit mondanak, ha jót akarsz – figyelmeztette újból a gyerekkori barát.

– De… ezt nem hiszem el! És ha feljelentem őket?

– Én nem tenném. Nem hiszem, hogy jól jönnél ki belőle. Ugye érted, mire gondolok?

Értette, de nem akarta. Már-már azon volt, hogy felhívja a cég jogi tanácsadóját, de nem volt benne biztos, hogy el tudná magyarázni a helyzetet. Hiszen az egész korántsem volt egyszerű: Bihari követelése jogosnak látszik, a csicskázásra kényszerítés viszont nem – minden bizonnyal nagyon sok erkölcsi, személyiségjogi kérdést vetne fel, de persze ki törődik manapság az ilyesmivel… Meg aztán attól is félt, hogy kinevetik. Hogy azt terjesztik majd róla, hogy valami vidéki nagyúr befogta, mint alkalmi munkaerőt.    

Fia miatt nem aggódott. Tizenkilenc éves, egyetemista, éli a saját életét, ráadásul ott marad neki a lakás, ellesz. Túl sokat már úgysem beszélgettek egymással, legalább marad témájuk a hétvégére, amikor hazalátogat.

 

Felhívta a titkárt, és azt mondta, két napot kér, hogy elintézzen mindent. Jó, mondta az, de egy perccel se többet. A munkahelyén, családi problémákra hivatkozva, kivett tíz nap szabadságot, fiának azt mondta, hogy kiküldetésbe megy, és a harmadik nap reggelén becsengetett a kúria kapuján. 

– Nem tudom, mekkora hasznomat veszi, de próbáljuk meg. Mi lesz a dolgom?

Kapott egy dzsipet, azzal hajtott ki reggelenként a gépállomásra, ahol Zsákkal, egy hivatásos gépésszel átnézték a berendezéseket, vagy elzötyögtek a több száz holdas birtok valamelyik szegletébe, ha egy lerobbant masinát kellett megjavítani. Gépészmérnök volt a szakmája, de labdába sem rúgott Zsák mellett. Úgy nézett ki, csak azért kellett melléje, hogy a szerszámokat a kezébe adja.

– Majd belejössz – biztatta Zsák. Összeszorított szája sarkából időnként levegőt fújt ki, mint egy kétütemű motor kipufogója.

– Gondolod? Mire belejönnék, letelik az időm.

– Szerintem itt maradsz. Megtetszik, és itt maradsz.

– Mi tetszik meg?

– Mit tudom én. A munka, a hely, az emberek. Végül is innen származol.

Amikor a gépállomáson akadt dolga vagy éppen Zsákkal járta a határt, elfeledkezett arról, miért is van itt. A munkát, amit végzett, sokkal hasznosabbnak találta, mint az irodai lődörgést a cégnél. Ha megjavítottak egy gépet, ami miatt leállt volna egy teljes munkafolyamat, szinte megkönnyebbülést érzett. A termést be kellett takarítani, s ehhez szükség volt mindenre, mindenkire. Többek közt őrá is. Még Bihari s a terepjáróban ülő nehézfiúk látványa sem tudták feledtetni vele ezt az érzést, bár valamiért megrettent, valahányszor feltűntek a színen.

– Minek hordja magával azt a két majmot? – kérdezte Zsáktól, amikor már úgy gondolta, lehet a legközelebbi kollégájához ennyire bizalmas.

– Egyik sofőr, a másik intéző. De valójában testőrök.

– Mitől fél a Gazda? – Hallotta, hogy a háta mögött így hívják Biharit.

– Nem fél az semmitől. Szerintem csak azt hiszi, hogy így normális. Mint régen a szolgabíró a hajdúival. Van valami… ősmagyarkodó beütése. Néha hintón is körbejárja a földeket.

Tíz nap múlán meglepődve tapasztalta, hogy nem hívják a munkahelyéről. Gondolta, talán neki kéne szólnia, de nem tudta, mit mondhatna. Ha ők hívják, akkor sem – de nem hívták. Ez kissé összezavarta – elfeledkeztek volna róla? Végül telefonált a tulajdonosnak, és nagy vonalakban elmondta, mi történt. Titokban abban reménykedett, talán felajánl valami óvadékot, ő meg majd ledolgozza neki. De erről szó sem esett. Jelentkezzen, ha ennek a históriának vége, aztán majd meglátja, mit tehet, mondta a tulaj. Azzal kinyomta a készüléket. 

 

Egy hónap sem telt el, s barátnője is akadt, az egyik belső ember özvegye, akinek a férjét egy vadászat alkalmával lőtték agyon, tévedésből. Történetesen éppen Bihari. Nem is a faluban, hanem a közeli kisvárosban futottak össze, ahova Balog vásárolni ment. Vera vékony, inas, de mellben erős nő volt, arcán nyoma sem volt a negyven felé közeledő nők riadt mélabújának. Igazgatóhelyettes volt a helyi iskolában, s mellette még igen sok mindent csinált. Lerobbant a kocsija, s megkérte a csomagjaival éppen felbukkanó Balogot, nézné meg, mi lehet a baja – így kezdődött.

Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjön: a Bihari családhoz a falu szinte minden lakosának köze van, nagyobb részt alkalmazottként, kisebb részt beszállítóként vagy máshogy. Még Vera is dolgozott nekik, a vállalkozás weboldalát gondozta.

– Az ember azt hinné, hogy azok után, ami történt, nemhogy munkát nem vállalsz náluk, de messzire el is kerülöd őket. Legalábbis Biharit – mondta egyszer nagy óvatosan az asszonynak.

– Már miért kerülném el? Megfizetnek. Nagyon jól megfizetnek.

– Igen, de hát…

– Mit „de hát”? Mert Bihari véletlenül meglőtte a férjemet? Ő szaladt a puska elé, tanúk vannak rá.

– Jó, de akkor is.

Az asszony oda volt Bihariért, ezt nem volt nehéz észrevennie. Vajon mi lehet a háttérben? Biharinak felesége, látszólag rendezett családi élete volt, napi tizenhat órát dolgozott, kizárt dolog, hogy szeretőt tartson. Vagy mégis? És éppen Verát? Akiért arra is képes volt, hogy lepuffantsa a férjét? Aztán meg kidobja, mint egy rongyot? 

Óvatos kísérletet tett Zsáknál.

– Azt hiszem, igazad lesz. Tényleg jól érzem itt magam. Mint egy… mint egy nagy család, olyan.

– Ugye, megmondtam.

– Csak azt nem értem… mégis mitől. Úgy értem… miért robotol mindenki olyan nagy odaadással a Bihari családnak.

– Hát mert megfizetik. Naprakészen, pontosan.

– Máshol is megfizetik az embert. Engem is megfizettek.

– Meg aztán nem mindegy, tudod, hogyan szólnak hozzád. Hogyan bánnak veled. Az nagyon nem mindegy. Az apád, például… de hagyjuk.

– Mi van az apámmal?

– Ő más volt.

– Más volt? Hogyan volt más?

– Nem állt be a sorba. Afféle… lázadó típus volt. De hát beszélték róla, hogy a Kádár-rendszerben meg a kommunistákat csesztette. Soha semmi nem volt jó neki.

– Én úgy hallottam, inkább a Gazda kulija volt.

– Kulija, kulija. Persze, neki dolgozott, a kocsmában meg hőbörgött ellene. Pedig a Gazda mindig kisegítette, valahányszor megszorult. És jó párszor megszorult, ezt, gondolom, te is tudod.

– Hát persze, ezt nyögöm most.

– Nahát. De azért ne ítéld el az öreget. Szerintem ő mindig úgy érezte, a komcsi időben is meg most is, hogy mindig csak elvesznek tőle. Illetve inkább úgy, hogy neki sosem jut annyi, mint másnak. Ezért hőbörgött állandóan.

– A Gazda ellen is?

– Hát persze. Mint afféle házi mindenes, látott ezt-azt, és sok minden nem tetszett neki. Nekem sem tetszik, de nincs jobb. És soha nem is lesz. Aki peches, ilyennek születik. Alattvalónak. De azért hidd el, akkor sem mindegy, ki az az úr, akit szolgálsz. Nagyon nem. Csak az apád nem bírt belenyugodni abba, hogy valakit mindenképpen szolgálni kell. Nem bírta felfogni, hogy miért Bihari a Bihari, és miért nem ő.

– Más is lehetett volna Bihari?

– Gondolom, igen. De ő kapcsolt először, amikor kapcsolni kellett.

– Még egy dolog, kissé személyesebb jellegű. Tudsz te arról, mi volt Vera és a Gazda között?

– Ki ne tudna.

– És?

– És mi? Most már vége. Most már a te barátnőd.

– Megunta a Gazda? És kidobta?

– Úgy valahogy. De gondoltam, ezt te is tudod.

– Igen, persze. – Nem tudta, csak sejtette. Soha nem kérdezte az asszonytól, mert úgy gondolta, felesleges magyarázkodásra kényszerítené.

– A férje… az baleset volt?

– Azt mondják.

– Szerinted?

– Nem voltam ott, nem tudhatom.

– Értem.

 

Vera még kevésbé volt közlékeny.

– Az apád, isten nyugosztalja, nagy szarkeverő volt. Belekötött mindenbe, mindenkibe. Még a kenyéradó gazdájába is.

– Akkor hogy maradhatott a Gazda mellett? Miért nem küldte ki dolgozni a földekre?

– Nem tudom. Állítólag gyerekkori jó barátok voltak, Bihari úr elnézett neki mindent.

– Nem azért, mert túl sokat tudott?

– Ugyan, mit tudott volna? Nincsenek itt titkok. Hacsak az nem, hogyan kell megfogni a munka nehezebbik végét. Mert, már ne haragudj, azt tényleg megtanulhatta volna. A szája mindig járt, a keze már nem annyira.

Apját a rák vitte el, gyomor vagy tüdő, vagy mindkettő együtt, nem igazán járt utána. Sokat dohányzott, sokat ivott, erre kellett neki a pénz, erre nem volt elég a fizetése és az a pár darab ezres, amit időnként tőle kapott. Krimibe illő feltételezés lenne azt gondolni, hogy Bihari azért tömte pénzzel, hogy így szabaduljon meg tőle. Ennél sokkal rafináltabb volt az öreg, ezt kiszagolta volna. De abban talán lehetett valami, hogy a Gazda befogja a pénzzel a száját.

Elrestellte magát, mikor idáig jutott az okoskodásban. Nyilván semmi sem így történt, csak a fantáziája lódult meg. A Bihari-vagyon eredetét nem kérdőjelezte meg senki a faluban, senkitől nem hallott erre utaló megjegyzéseket. Egyedül csak az apja ugrált volna? Ráadásul gyerekkori cimborája ellen? Hogy pénzt csikarjon ki tőle, amiről tudta, hogy úgysem tudja visszafizetni?

Annyit sikerült kihúznia Zsákból, hogy úgy nagyjából öt-hat éve kezdődött a Bihari család felemelkedése, amikor – szerencsével vagy összeköttetések révén, nem tudni – hatalmas földbirtokra tettek szert, és megszerezték hozzá az éppen csődbe ment szövetkezet teljes gépparkját. Bihari agronómus volt a szövetkezetben, beszélik, nem volt nehéz fillérekért hozzájutnia. Megtartott pár embert, felvett újakat, s a termelés ott folytatódott, ahol abbamaradt, csak éppen magasabb szinten. A pénz pedig egyedül Bihari zsebébe vándorolt.

Balogot önkéntelenül is elkezdték érdekelni a részletek – nagyon más volt minden, mint gyerekkorában. Vera azonban már a második kérdésnél leállította. 

– Mit szimatolsz te itt? Megőrültél? Ha a Gazda megtudja, péppé veret. 

– Ezek olyan adatok, amiket a cégek nem szoktak titkolni.

– Cégek? Ez itt nem cég. Ez egy… család. Bihari úr családja.

– Attól még kérdezhetek, nem? Akkora nagy titkok ezek?

– Akkorák. Senki kívülállónak semmi köze hozzájuk.

– Nem vagyok kívülálló.

– Dehogynem. Még az apádnál is kívülállóbb vagy.

Ez a megjegyzés nem sokat lendített a testileg működő, de lelkileg a nullánál alig valamivel feljebb lévő kapcsolatukon. Balog előtt világossá vált, hogy ha egyszer Verával komolyabb szándékai lesznek, tisztáznia kell vele egyet s mást. Hogy például ő sosem lesz a Gazda csicskása, nem fog hajbókolni előtte, ahogy Vera és a többiek. Ő más világból jött, neki ezek a félfeudális dolgok teljességgel idegenek. Most azt teszi, amit kell, mert nem tehet mást, de aztán…

Ezen az aztánon később kicsit elgondolkodott.

Zsáknál sem járt nagyobb szerencsével. – Miért fontos ez neked? Jobb lett volna, ha a szövetkezet úgy kerül padlóra, hogy semmi sem marad belőle? Mihez kezdett volna a fél falu a Gazda nélkül? Ötven kilométerre van legközelebb munka.

– Félreértesz, egyáltalán nem erről van szó. Én csak az iránt érdeklődtem, hogy…

– Ne érdeklődj semmi iránt, akkor nem lesz baj. Csak nem olyan nyüzgeteg vagy te is, mint az apád? 

 

Szeptember végén, mikor a betakarítási munkáknak vége lett, már csak a kukorica és a napraforgó állt lábon, a Gazda hívatta.

– Szabad ember vagy – mondta a tölgyasztal mellett, és sorban összetépte az adósleveleket. – Letelt az időd.

Balog egyáltalán nem látszott boldognak. Legalább öt kilót fogyott a három hónap alatt, és a bal vállát valamiért furcsán előretartotta. Gyér hajzattal borított feje tetején még sosem barnult le ennyire a bőr, és a bajuszában, amit időközben növesztett, őszes szálak csillantak meg.

– Köszönöm – mondta, s az összetépett papírfecnikkel a markában kioldalgott a keki színű együttest viselő férfiak gyűrűjéből.