Hazánk: Mitteleurópa – Tőzsér Árpád naplójegyzetei 2009-ből

A hajléktalanom közben felém tart. Száz forintot kínál, hogy váltsam be szlovák koronára, s mikor közlöm vele, hogy szlovák korona már nem létezik, csak euró van, akkor hangot vált, s meglehetősen követelőn azt mondja: adjak neki egy eurót. Én is hangot váltok, s mondom neki, hogy egy euró, az háromszáz forint. Kiegyezünk ötven centben.

Június 1. Mi van akkor, mikor nincsen semmi? Mi történik, ha semmilyen létező nem enged magához, s kinn maradok a semmiben? (Mint ahogy ma is történt.) Mi van, ha csak a szorongás van? Szorongás a semmitől. – A szorongás maga a semmi. Az egyetlen általunk is érzékelhető tünete a semminek. A semmi sejtelme, s mint ilyen, mélyen emberi: az állat nem ismeri a szorongást. Azért dolgozunk, azért írunk, azért végzünk különféle művészi és egyéb tevékenységeket, hogy kitöltsük a bennünk levő semmit, s megszabaduljunk a szorongásunktól. – A filozófus Heidegger más módját eszelte ki a megszabadulásnak. „Miért van egyáltalán a létező, és miért nincs inkább a semmi?”, tette föl magának és mindnyájunknak a korszakos kérdést. Ha a semmi lenne a természetes létünk, akkor nem vethetnénk össze a létezővel, s az egyetlen azonosítható létező a semmi maradna számunkra… Az A vagy A vagy nem-A. Harmadik lehetőség nincs. Eddig az A-t csak úgy tudtuk elképzelni, hogy szembeállítottuk azzal, ami nem-A. De ha a nem-A-ból nézzük a dolgokat, s csak a nem-A, azaz a Semmi (a halál tudata) létezik, akkor a szorongás alapját veszti. Vagy ahogy Heidegger fejtegette: „A halál választása megóv »az ember illúzióitól«, s szabaddá teszi az embert. Így lesz »a szabadság a halálra«… a leghitelesebb létlehetőségünk.” (Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Bp., 1991. 427. o.)

Július 5. Reggeli sajtószemle: A „stockholmi szindróma” lényege: a rab beleszeret a rabtartójába, mondja a rádióban egy dán Magyarország-szakértő. (Megtörtént eset: egy stockholmi túszdráma során az egyik női túsz beleszeretett a túszejtő rablóba.) A magyarok beleszerettek rabtartójukba: Kádárba. Nekünk Mohács kell! És Kádár! – Orbán a taktikájával vesztette el 2006-ban a választást. Támadnia kellett volna Gyurcsányt, és nem mentegetőznie. Tudat alatt talán még benne is mindig a stockholmi szindróma működött. – A dánok korábban kisöpörték a hatalomból és a közéletből a nácikat, a magyarok tétlenül nézték a kommunista hatalomátmentést: a korábbi politikai hatalomból tőke lett. – Trianon is így kezdődött – írja Hegyi Gyula a Népszabadságban. (2009. június 29.) Úgy, hogy elvesztettük Nyugat szimpátiáját. S ebben, sajnos, van valami, teszem hozzá én. De aztán úgy folytatódott, hogy elvesztettük a saját, belső hitünket is. Károlyi politikája a teljes önfeladás volt. Nyugat kegyeit keresve nem adhatjuk föl önmagunkat. A haza (a nemzet) és haladás nem lehetnek egymást kizáró fogalmak. Ez Kölcsey óta közhely, de nem lehet elégszer elismételni. Az viszont tény, hogy kisebbségi ügyekben a fideszesek is csak a nyugati szocialisták, liberálisok és zöldek támogatásával számolhatnak és számolnak.

Július 12. Rékai Gábor műsora megy a rádióban: Hangalbum. Hatvany Lajos beszél, a felesége beszél (mindkettő felvételről persze), mindenki beszél (Babitsnak állítólag nyolcvan rádiós felvétele létezik), csak Ady nem beszél, és József Attila nem beszél. Róluk viszont annál többet beszélnek, és rengetegen. Magukat hiteles forrásoknak állítván. Lelkük rajta, hogy valóban azok-e, de egy szempontból talán valóban hitelesek lehetnének. (Ady esetében már csak lehettek volna: valószínűtlen, hogy még élne valaki azok közül, akik látták és beszélni hallották a költőt.) Arról van szó, hogy ezeknek az egykori szem- és fültanúknak a segítségével rekonstruálni lehetett volna akár Ady és József Attila hangját is. (És Kosztolányiét, Juhász Gyuláét, Tóth Árpádét és sok másét is persze.) Úgy képzelem el, hogy a tanúk, míg éltek, meghallgattak volna egy-egy Ady- vagy József Attila-imitátort, s a mozaik-kép készítésének mintájára addig javítgatták volna, míg végül az imitátor valóban Ady vagy József Attila hangján kezdett volna beszélni. Akkor aztán magnóra vették volna a hangot, s archiválták volna. Hogy nekünk, a késő utókornak is lehessen elképzelésünk ezeknek az irodalmi hírességeknek a hangjáról, beszédmódjáról, élő személyiségéről. S ugyanezt korábban is meg lehetett volna már csinálni, akár Petőfi hangjával is.

Július 15. Hoztál a mezőről új búzamagot? – kérdezi Arany János az alföldi abroncsos szekeret, s talán nem megbocsáthatatlan anakronizmus, ha most én válaszolok a kérdésre, ekképp: hoztam bizony. Tegnap a csallóközi Albáron voltunk. Nem, nem Felbáron, nem Amadé Lászlónak, a rokokó költőnek a pátriájában, habár Albár és Felbár nincs messze egymástól – Albárnak csak most van alakulóban irodalmi hagyománya: az utóbbi években nyaranta rendre itt táboroznak, tanácskoznak a szlovákiai magyar írók. Most a hatvanéves Mészáros Bandit köszöntöttük, s hazafelé megálltunk (Duba Gyula volt az utitársam) a sárguló csallóközi búzamezők közepén. Duba mint őstermelő, echte paraszt, azt mondta: Nem búza ez, hanem árpa! Én meg begázoltam a táblába, s téptem egy maréknyi kalászt, s kidörzsöltem a tenyerembe egyet. S bizony, búza volt az. El is hoztam magammal a csokrot, hiteles bizonyítékként, s most itt van az asztalomon, virágvázában. Ágaskodik kifelé belőle, mint emlékeimből egy kép: áll a kopasz Rákosi Mátyás valahol, egy búzamező közepén, és vizsgálgatja a tenyerébe dörzsölt búzamagot. Változnak az idők…

Mosonmagyaróvár, július 25. A város főterén parkolok. Várom a családot, bevásárolnak. A tér közepén kis park, a parkban padok. Az egyiken egy hajléktalanforma ember öltözik-vetkőzik. A zsákjából rikító színű piros-fehér-zöld trikókat, s hasonlóan tarka ingeket, kabátokat vesz elő, sorra magára szedi őket. Nem hiszem, hogy fázik, nagyon is meleg van, inkább azért szedi magára mindenét, hogy ne kelljen a cókmókos zsákját a hátán hordani. Így viszont hamarosan úgy néz ki, mint egy kitömött rongybábu. Nagy, szomorúan lógó bajusza van, az egész jelenet mégis vidám, bohócos. – A kocsi kormányán szétterítve a múlt heti És (az előbb vettem), benne Kelemen János „Na és ha az orrát tőlem vette kölcsön?” c. írása Thomas Mann Naphtájáról, akit tulajdonképpen Lukács Györgyről mintázott a szerző. (Állítja Judith Marcus: Lukács György és Thomas Mann c. könyvében, amelyet Kelemen recenzál.) Thomas Mann éppúgy viszolygott a törleszkedő Lukácstól, mint Babits Ignotustól. Egyik is, másik is kiírta magából a viszolygást: Th. Mann Naphtában, Babits Vitányi Vilmosban. – A hajléktalanom közben felém tart. Száz forintot kínál, hogy váltsam be szlovák koronára, s mikor közlöm vele, hogy szlovák korona már nem létezik, csak euró van, akkor hangot vált, s meglehetősen követelőn azt mondja: adjak neki egy eurót. Én is hangot váltok, s mondom neki, hogy egy euró az háromszáz forint. Kiegyezünk ötven centben. – A park füvén egy feketerigó és egy veréb veszekedik-verekedik. A rigó kicibált egy gilisztát a földből, ott termett mellette a veréb, megragadja a giliszta másik végét, húzni próbálja. A rigó felháborodottan odavág hozzá, egyszer, kétszer, csapkod a szárnyával. Aztán giliszta nélkül, de méltóságteljesen elröpül. A veréb ott marad. Csipegeti a gilisztát.

Július 26. Itthon utánanéztem „Naphta orrának”, Thomas Mann azt írja Naphtáról és az orráról: „Minden éles volt rajta: hajlott orra uralkodni látszott az arcán… Kis növésű, cingár ember volt, simára borotvált arca olyan éles, mondhatnók: maró csúnyaságú, hogy az unokafivérek elcsodálkoztak rajta”.

Július 27. Megint itt a nyakunkon a nyelvtörvény! A szlovák nemzetiek a pozsonyi parlamentben (a kormányfő Robert Fico, sőt a köztársasági elnök Ivan Gašparovič ministrálásával) az 1995-ös törvény szigorítását szorgalmazzák/követelik. A szlovákiai magyarok körében nagy a fölháborodás, Budapesten nemkülönben, a Magyar Rádió az én véleményemre is kíváncsi volt, az előbb hangzott el benne az interjúm a botrányról. Ha elfogadják az új javaslatot, a magyarul tudó orvosnak a rendelőjében vagy a kórházban pénzbüntetés terhe alatt tilos lesz magyarul beszélnie a páciensével. Kíváncsi vagyok, a szlovákul gyengén vagy sehogy sem beszélő szlovákiai honpolgár hogyan fogja megmagyarázni az orvosnak (szlovákul), hogy az oldala vagy a térde nem egyszerűen fáj, hanem szúr, sajog, nyilall, szaggat és hasogat.

Augusztus 2. Vezércikket kérnek tőlem a rimaszombati Gömörország c. folyóiratba a Magyar Nyelv Évéről meg Kazinczyról. Meg persze az új szlovák nyelvtörvényről. Plafonig érő könyvregálisom legfelső polcáról kotorászom le a szlovák Vladimír Mináč Súvislosti (Összefüggések) c., egykor híres és hírhedt, történelmi esszéket tartalmazó kötetét. (Azzal a hosszú, kampós juhászbottal szedem le a könyvet, amellyel valamikor a juhok lábát „akasztották el” a gömöri/nógrádi bacsók. Agócs Gergelynek, a füleki származású folkloristának a gyűjteményéből való a bot – egy régi, szétszáradt tárogatóért kaptam tőle cserébe. S mivel Fábiánka-puszta, ahol dédnagyapám valaha juhászkodott, nincs messze Fülektől, elvben még az is lehetséges, hogy egykor a nálam már dísztárgyként szolgáló juhászbot valamelyik juhász ősömé volt. Rézből öntött feje s visszakanyarodó kampós, csigaszerű része, közepében egy virágdíszítménnyel a maga nemében műremek. Boldog lehet Mináč haló porában is, hogy ilyen népművészeti remekművel illetem a könyvét.) Szóval úgy emlékszem, a neves szlovák író ebben a művében valahol Kazinczyt is emlegeti, mégpedig elmarasztalóan, merthogy az író a nemesi ellenállás idején a magyar nyelvnek az iskolákban és közéletben való meghonosításáért harcolt. Kazinczy nevét könnyen megtalálom, mert névmutató is van a könyvben. A magyar író 1790-ben állítólag olyan kijelentést tett, hogy „Jestli uvedie sa maďarský jazyk, cudzí človek alebo sa stane Maďarom medzi nami, alebo zahynie od hladu“. [Magyarul: Ha a magyar nyelvet bevezetik (mármint a közéletbe), az idegen vagy magyarrá lesz köztünk vagy éhen hal. – A magyar szöveg hitelességéért nem kezeskedem, szlovákból fordítottam vissza.] S a kérdés ezek után már csak az, hogy mondott-e Kazinczy ilyesmit egyáltalán, s ha igen, hol a hiteles bizonyíték rá. Mináč maga sohasem adja meg idézeteinek a forrását, ez a szlovák szöveg tehát semmit sem bizonyít. De ha mondott is valami hasonlót Kazinczy, akkor kétszáztíz évvel ezelőtt, teljesen más történelmi körülmények között mondta. 2009-ben s egy állítólagos demokratikus törvényhozó testületben ugyanezt megismételni természetesen távolról sem ugyanaz.