Hazánk: Mitteleurópa – Tőzsér Árpád naplójegyzetei (1.)

Nem tudom, ki írta a rólam szóló fejezetet (a kötet 1966-os kiadású), de még ma is elég találó, a nyelve is szabatos, pontos. Egy beidézett Fábry-szöveg benne – nyelvileg – a legdisszonánsabb: „A világgá tágulás pattanó dinamikája – a leülepedettség ellenszere – a képelevenség szinte belénk marja. A gesztus mondatok plasztikus hűsége a férfimozdulat világlendületét realizálja.”

Pozsony, 2009. május 31. Tegnap este ünnepelt a Kalligram: Szigeti László, a Kiadó igazgatója 60 éves. Ligetfaluban, szakadó esőben kerestem a Bonbon Szállót. Mentem árkon-bokron át a kocsimmal, tócsavizek takarták a gödröket, zakogott az autó kereke, tengelytörés fenyegetett, végül már azt sem tudtam, hol járok. Aztán mégiscsak felfedeztem egy szállodaszerű épületet. Első, akit a szálló előtt megláttam, Rudolf Chmel felesége, Teodóra asszony volt, tőle kérdeztem meg, hogy ez-e a Bonbon. Elnevette magát, hogy legyek nyugodt, egy helyre megyünk. Korábban egyszer már találkoztunk valahol, de most éppen úgy nem voltam abban biztos, hogy őt látom, mint ahogy azt sem tudtam biztosan, a Bonbon-szálló épülete meredezik-e előttem. – Az ünnepségen voltak legalább kétszázan, inkább népünnepélynek tűnt, mint születésnapnak. Magyarországról is rengeteg író eljött (Kukorelly, Csaplár, Zentai Péter, a MKKE igazgatója, Füzi László, Márton László, Németh Gábor, Szegedy-Maszák, Pályi András és mások). Jelen voltak továbbá a liberális szlovák írók (Janovic, Feldek, Vilikovsky, Bútora), s politikusok minden mennyiségben (a legtekintélyesebb közöttük minden bizonnyal a cseh Schwarzenberg herceg volt, aki kétszeresen is tekintélyes: töméntelen nagy hasával és tisztségével is az, lévén most éppen Csehország külügyminisztere). Meg kell hagyni, nagyvonalú közép-európai sereglés volt, méltó a közép-európai Kalligram Könyvkiadóhoz. Ami nem sikerült a Visegrádi Négyeknek (összehozni Közép-Európa értelmiségét!), azt egyetlen ember, a dunaszerdahelyi Szigeti Laci (a szlovákoknak Laco, a cseheknek Láďa, a lengyeleknek Włodek) megcsinálta. Kár, hogy itt is inkább a politikus értelmiségé volt a főszerep, s nem az íróké. A pártkatonák beszédmaratonjai után szünet következett, s mikor már minden fegyelem megszűnt, s mindenki inkább a büfék iránt érdeklődött, mintsem a pódium eseményei iránt, akkor szólítottak minket, művészféléket, nevezetesen a képzőművész Németh Ilonát, a költő Ľubomír Feldeket és engem. Úgy mondtuk el a köszöntőinket, hogy a nagy zajban már senki sem figyelt/figyelhetett ránk. Én egy paródiára hegyezett verset írtam, Majthényi Flóra Mi a haza? című, egykor (még a Horthy-időkben) közismert verse dallamára. (Emlékeztetőül, a Majthényi-vers első két sora: Édes anya, édes apa! / Mondjátok csak, mi a haza?) S az én versem kulcssorai:

                                               Úgy tudjuk Kundera óta:

                                               Hazánk Miteleurópa.

                                               Partját három tenger mossa,

                                               Szerdahely a fővárossa.

                                               Itt, bár szűken mérik a lét

                                               („kalligramm” a súly mértéke),

                                               sok tonnás a művészi lét.

                                               Ez a haza!, itt a vége. –

Úgy képzeltem, hogy a tanácskozás során Feldekkel lefordítjuk a versezetet szlovákra is, de nem jött össze a dolog. Nem is baj persze, a nagy politikai fieszta végén úgysem figyelt volna rá a kutya sem. Pedig a politikus urak már megtanulhatták volna, hogy a forradalmakat általában az írók, költők kezdik (így volt Budapesten 1848-ban, 1956-ban, s így Prágában 1968-ban és 1989-ben). – Az ünnepség két nyelven, magyarul és szlovákul folyt, s én közben azon elmélkedtem, hogy ha már régebben is ismerték volna a szinkrontolmács fogalmát, s a háborúkat szikrontolmácsos tanácskozások előzték volna meg, nem biztos, hogy minden alkalommal kitört volna a vihar. A bajt legtöbbször az ellenfelünk (ellenségünk) meg nem értett nyelvének és mondanivalójának  démonizálása okozza. A Kalligram-fiesztán szinkrontolmácsként a történész G. Kovács László remekelt. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi lehetséges. Sőt meg voltam győződve, hogy ha ugyanazt két nyelven mondom, akkor az semmiképpen nem lesz ugyanaz. G. Kovács meggyőzött róla, hogy ha a tolmács a tolmácsolás idején kellőképpen el tud személyteledni, azaz maximálisan „medializálni” tudja magát, akkor minden nyelvi állításnak megszülethet a tökéletes másnyelvi pendant-ja. (A beszélt nyelvről beszélek persze, nem a költészet vagy általában az irodalom nyelvéről, a műfordítás, az más kategória, verset vagy regényt valóban nem lehet kongeniálisan lefordítani.)

Június 12. Jancsó Miklós mondja egy interjújában: Nemrég láttam a tévében az Öldöklő angyalt Buñueltől. Belegondoltam, hogyan lehettem ilyen marha, hogy egy ilyen zseni mellett egyszerűen belevágtam a szakmába. – Hát itt tartunk most! Az emberi szellem annyira beért, annyira telítődve van és annyira telíti a rendelkezésére álló teret (a Teilhard de Chardin-i nooszférát), hogy valóban „marhának” kell lenni ahhoz, hogy valaki „belevágjon a szakmába”, bármilyen szakmába. Aki nem „marha”, aki fel tudja mérni a szellemi terünk telítettségét, azt a Harold Bloom-féle hatásiszony nyomja agyon, s megelégszik az évezredek által gerezdre érlelt Földből, Szellemből való lakmározással. Petőfi ugyan még „évmiljomokat” tartott szükségesnek Az apostolban a Föld teljes „beéréséhez”, de százötven év is elég volt hozzá, s nekünk már csak a „lakmározás” kétes élvezete jut. Persze, nem mindegy, hogy valaki a plázák tucatkészletéből lakmározik, vagy Shakespeare Hamletjéből ír egy újabb (gyengébb) Hamletet, de azért a közös nevezője valahol mindkettőnek a konzumidióta. Bizonyára nem véletlen, hogy jelentős íróink műveiben (Kukorelly, Parti Nagy, Garaczi) a kilencvenes években (és később) a dilettáns író és konzumidióta polgár lett az idol. Persze a hülyeség nem mai keletű, és hamar unalmassá válik, mondja ugyancsak Jancsó. S ez még akkor is így igaz, ha okos emberek adják a hülyét.

Június 16. Arany János az Őszikékben azt írja: „e néven virágok vannak ősszel – és csibék”. Az igazság az, hogy tücskök is vannak „e néven”. Hamarosan megjelennek az én „őszikéim”, öregség-verseim is (a kötet címe paradox módon Csatavirág lesz), benne egy vers a tücsök-őszikékről szól. Címe: Aszfodélosz szigetén.

                                               Sziklák kőtábláin tízezer mítosz. –

                                               Számtalan Tithónosz, tücsökposzáta

                                               ciripel: millió sípból sivítoz

                                               az ember előtti Holdfény-szonáta.

Az öregség: egyszemélyes „sorstalanság”. S tulajdonképpen nincs hiteles irodalma, mert aki valóban és a valódi öregséget megéri és megéli, azt már elhagyták az érzékszervei, amelyekkel az állapot tüneteit érzékelni tudná, s felmondta a szolgálatot a tudata, amely az érzeteket, képzeteket, fogalmakat egységbe és irodalommá szervezhetné. Az igazi öregség valahol a tudaton túl van, az érzékektől való elhagyatottságban, a teljes kiszolgáltatottságban, a sorstalanságban, ott, ahonnan már nem lehetséges a tudósítás. Mi, kik még mindezen innen vagyunk, de már az öregségünkre panaszkodunk, kicsit úgy vagyunk ezzel, mint Primo Lévi a holokauszttal. Szerinte a holokauszt infernójának azért nem hiteles a létező irodalma, mert a túlélői írták meg, olyanok, akik tulajdonképpen nem járták meg Auschwitz és a többi KZ legmélyebb, azaz halálos bugyrait. A holokauszt igazi tanúi ugyanis a halálra kínzottak saz elgázosított hullák lennének – ha szólni tudnának. Mi, akik az öregségről írni tudunk és írni próbálunk, még csak nem is túlélői, csak innen-élői vagyunk az igazi öregségnek, ennek az egyszemélyes „sorstalanságnak”, s így mi sem lehetünk hiteles tanúk.

Június 25. A nyakamon június 28. és Kisvárda. Megint utazom, s közben alig látok. Mintha bepárásodott tükörben nézném a világot, valóságosan megélem a Szent Pál-i „tükör által, homályosan” ontológiai helyzetet. (Július 14-én, Kisvárda után, a hatvanéves filozófus Mészáros Andrást kell köszöntenem, már arra is gondolnom kell, s Mészáros egyik könyvének ez a címe: Idő által, homályosan, erről jutott Szent Pál eszembe.) Kisvárdán Koncsol Lászlót fogjuk ünnepelni, aki Tőkés László-díjat kap, s én fogom laudálni. Lassan már afféle „köszönő/köszöntő ember” leszek ahelyett, hogy magammal törődnék, s megműttetném a szürke hályogos szememet. Hogy „színről színre” is láthassam még az utat a kocsim előtt! – Tegnap bent voltam az egyetemen, a Hizsnyai házaspárral, Zolival és Ildikóval ebédeltem. Már az örökifjak is öregszenek, Zoli erősen őszül (ötvenéves, Mészáros Bandi hatvan). Én ötvenéves koromban még az asztal tetején táncoltam. De a szó szoros értelmében. A Madáchban ünnepeltük a születésnapomat (a Kiadó akkor még a Mihály-kapu alatt székelt), életemben utoljára berúgtam, hajnal háromkor az asztal tetején táncoltam az azóta már megboldogult Zalabai Zsigával. Aztán autóba ültünk, hazavittem Zalabait (Somorjára, a városka Pozsonytól cca. 20 km-re van), s itthon vettem észre, hogy nincs se jogosítványom, se személyazonosságim. Iratok nélkül vezettem, jól felöntve a garatra, hajnali sötétben. Akkor még nem volt hályogproblémám. Az igazolványaimat másnap reggel találtam meg, a Madáchban, az alatt az asztal alatt, amelyen táncoltunk.

Kisvárda, június 29. A református gimnázium második emeletén, a „Kálvin-szobában” vagyok elszállásolva. (Persze csak én nevezem így a szobámat. Ajtómat a szerint különböztetem meg a többitől, hogy az enyém mellett egy Kálvin-portré függ.) Egyébként a szállásom tkp. egy kicsi manzárd, a plafonban van az ablaka. Dög meleg van benne, mert a tűző naptól csak a zsindelyek védnek, illetve éppen hogy nem védnek, sőt átforrósodva duplán sugározzák rám a meleget. 3,30-kor ébredtem, akkoriban kelt a nap. 5,50-ig még gyötrődtem az ágyban, a „Spenót” hatodik kötetét olvasgattam. (A fejemnél, a falra akasztva egy könyvespolc, abból halásztam le a zöld borítójú egykori irodalomtörténetet.) Hiúság, ember a neved – természetesen a saját nevemet kerestem meg benne legelőször. Nem tudom, ki írta a rólam szóló fejezetet (a kötet 1966-os kiadású), de még ma is elég találó, a nyelve is szabatos, pontos. Egy beidézett Fábry-szöveg benne – nyelvileg – a legdisszonánsabb: „A világgá tágulás pattanó dinamikája – a leülepedettség ellenszere – a képelevenség szinte belénk marja. A gesztus mondatok plasztikus hűsége a férfimozdulat világlendületét realizálja.” Hogyhogy akkor nem vettem észre a fogalmazásban a dagályt, a fogalmi bizonytalanságot? Három évvel korábban jelent meg az első verskötetem, a Mogorva csillag, a Fábry-szentencia annak a verseiről szól. Nekem meg most hirtelen az jutott az egykori kötetem címéről az eszembe, hogy mennyire ingatag valami a versek ún. valóságreferenciája. A kötet címadó versét annak idején apámhoz és apámról írtam, de mára már az ismerőseim és barátaim rendre engem neveznek „mogorva csillagnak”. A vers referenciája az olvasóban bármikor aktualizálható képpé, az általános kommunikáció részévé válik. De vissza a „Spenóthoz”: Kisvárdára kellett jönnöm, 2009-ben, hogy egy gimnázium nevelői szobájában végre elhiggyem: nemcsak költő és irodalomtörténész, de irodalomtörténet is lettem. S úgy látszik, amihez nyúlok, az is irodalomtörténetté válik. Tőkés László legalábbis azzal gratulált a tegnapi Koncsol-laudációmhoz, hogy: Csodálatos volt, irodalomtörténetté tetted Koncsol Laci barátunkat. – Koncsol Lászó ugyanis 2002 és 2006 között a Szlovákiai Református Egyházkerület főgondnoka volt, s a közönség talán azt várta volna tőlem, hogy főleg ebben a minőségében méltassam, de Laci barátom nekem természetesen mindenekelőtt író és irodalomszervező. És zenész. Vagy ahogy a laudációmban mondtam: „A pozsonyi Koncsol László, az író-költő, az irodalomtörténész, a műfordító, a szerkesztő, a számos tanulmány-, esszé- és verskötet szerzője, a zenész, a pozsonyi vásártéri kálvinista templom orgonistája, a Csallóköz megszállott helytörténésze alapvetően literátus ember, tudós irodalmár, s mint ilyen, a hagyományos humanista értékek letéteményese, de egészségesen nyitott minden új eszmére, szellemi kezdeményre is. Ha van még értelme a paradox „konzervatív-liberális“ minősítésnek, akkor ő ma a szlovákiai magyar irodalom és szellemiség legmesszebbről látszó és (talán) legmesszebb látó, sok nyelvet beszélő konzervatív liberálisa”. – Kik voltak még jelentőseb protagonistáia kisvárdai ünnepségnek? Bölcskey Gusztáv, Tőkés László (és égő szemű felesége, Edit asszony), Erdélyi Géza, Nagy György (egy kisvárdai bohém ügyvéd), Lengyel Szabolcs (az egész akció szervezője, rendezője) – meg a főtéren álló, a romantikus szikláival és kicsit deheroizált figurájával anakronisztikusnak tűnő Szent László.