A kapu mögé húzódva vártuk, hogy vége legyen a robbanássorozatnak, viszont közben egyre több rohadék jutott a földszintre, úgyhogy kattogtatnom kellett a gépfegyvert. Amikor az utcában csend lett, kisurrantunk, és futottunk. A Rákóczi út felől persze jött az utánpótlás, és később a keresztutcákban kóválygók is ránk mozdultak.

 

4.

Nyomtam a gázt, amikor tudtam, persze inkább kerülgetnem kellett az elhagyott autókat, a roncsokat. Aztán az autópályát kísérő erdőből egy osztálykirándulásból lett zombicsapat bukkant elő, amitől felfordult a gyomrom.

– Maga ezt nem érti, magának biztosan nincs gyereke – mondta a professzor közvetlenül az indulásom előtt. – De végtelenül hálás vagyok, hogy ennek ellenére megteszi.

Hát. Vagy éppen azért. Vagy mert váratlanul eszembe jutott, hogy mintha nekem is lehetett volna. Hogy majdnem lett volt.

Az igaz viszont, hogy nincs. Nem van. Ahogy más sem van. Semmi. Semmi van, semmi nincs. Na.

– Belevaló srác vagy, Hús – veregetett vállon Lukács, miután kiszálltunk a kocsiból. – Ezért is sajnálom, hogy elmész. Talán még szükségünk is lenne rád. – Körbenézett, hogy magába szívjon egy kis apokalipszist, aztán rám kacsintott. – De megmenteni valakit, egy bizonyos valakit, mindennél több. A minden. Úgyhogy ez a tiéd. Útravalónak. – És átnyújtott egy teli üveget. – Körte – tette hozzá, azzal az őrmesterhez fordult, aki jelenteni jött.

Kihúztam a dugót az üvegből, és máris egy körtefa alatt álltam, nyári zápor után.

– A sors most veled van, Hús – rántott vissza a valóságba Lukács. – A fiúk ott, elöl egy igazi kincset találtak neked.

 Tényleg nem kellett sokat mennünk, és egy alig használt, sértetlen, metálpiros Range Roverhez értünk.

– Még a kulcs is benne van – mondta mosolyogva az őrmester. – Lőszert meg ezt-azt máris hoznak a fiúk. A tankot csurig raktuk.

– Adunk három gránátot is, jó? – kérdezte Lukács. – Tudod őket használni?

– Azt hiszem, igen.

– Remek. Ennyit tudunk segíteni. A többi rajtad múlik.

– Nagyon köszönök mindent. – Tényleg hálás voltam.

– Bízunk benned. – Valóban biztatón mosolygott Lukács is, az őrmester is. – És ha semerre nem jutsz, menj a Parlamentbe. A Parlament alatt biztonságos. Reméljük, be is engednek. Hivatkozz rám. Vagy hivatkozz magadra, az ufókra… – Felnevetett. – Na, hajrá, nekünk mennünk kell tovább!

Megszorítottuk egymás kezét, aztán ők indultak vissza a konvojhoz, én meg ültem be a kocsiba. Azaz csak ültem volna, mert a professzor kiabálására állva maradtam.

– Várjon már, várjon! Nem mondtam a címet. A címet!

Igaz, a cím! Szegény öreg lihegve ért hozzám, a karomba kapaszkodva fújta ki magát.

– Ej, de megöregedtem, de gyenge vagyok!

Igen, így járunk végül mindannyian.

– Erre a papírra írtam a címet. Az udvaron jobbra. Ha nincs a lakásban, menjen le a pincébe. Általában úgyis a pincében van. Ott van a laborja, ott kísérletezik.

Zsebre vágtam a papírt, megveregettem a vállát, kicsit talán toltam is rajta.

– Ne izguljon, professzor úr – biztattam –, nincs miért.

Elindult, megállt, visszalépett.

– Hadd szorítsam meg a kezét – mondta.

De a tenyerünk nem ért össze, mert az öreg kezében volt valami. A másik kezével ráfogott gyorsan a kézfejemre, nehogy megijedjek, és elkapjam.

– Ezt adja oda a lányomnak – suttogta egyre közelebb hajolva a professzor. – Még nem tökéletes, de én már nem fogom tudni tesztelni. Ő olyan kicsi még, de olyan ügyes. Sokkal okosabb nálam. Úgyhogy mondja meg neki, hogy szeretem. Mondja meg neki, hogy szeretem, és büszke vagyok rá. Nagyon büszke.

– Ne izguljon már, nem lesz semmi baj – mondtam kissé ingerülten.

– Maga ezt nem érti, magának biztosan nincs gyereke. De végtelenül hálás vagyok, hogy ennek ellenére megteszi. A saját istene vigyázzon magára!

Megálltam, kiszálltam a kocsiból, és egy gránátot az elszántan közeledő gyerekzombik közé vágtam. Aztán gyorsan visszaugrottam a kocsiba, nem akartam látni az eredményt.

Szerencsére hamarosan egy viszonylag jól járható szakasz következett, úgyhogy elő is vettem a professzortól kapott papírdarabot. Szentkirályi utca 6., Pál Péter és Pál Réka a kaputelefonon.

Hosszú útra és hosszú napra számítottam. És valami imafélét is próbáltam összekaparni a fejemben, mert csak normális körülmények között kellemes program átmenni a Duna fölött az Erzsébet hídon.

Természetesen, ahogy haladtam befelé a városba, egyre nehezebb volt az autóroncsok között szlalomozni, ráadásul a zombik a legváratlanabb pillanatban bukkantak fel. Olykor hárman-négyen is a kocsinak csapódtak, szorítanom kellett a kormányt, hogy legalább úgy tűnjön, kézben tartom a dolgokat. Igyekeztem felkészülni a legrosszabbra.

 

5.

A kapu nemcsak csukva volt, hanem zárva. Hátraléptem a lendülethez, közben oldalra pillantottam. Az utca végében már ott voltak, és közeledtek. Nagyon sokan.

Erősen koncentráltam, aztán páros talppal nekiugrottam a zárnak. A kapu csattant, döngött és reccsent. Berohantunk. Visszacsuktuk a kaput, és az összes kukát meg a kukák mellé támasztott vastalicskát is nekitoltuk. Eltart pár másodpercig, amíg bejutnak.

Az udvaron megláttam a pincelejárót, de az csapda, oda nem mehetünk, csak felfelé, a tetőre, az az egyetlen lehetőség. Teljes erőből kapaszkodtam az ingó, díszes vaskorlátba, hogy Rékát is tudjam húzni, mert sietni akartam.

Aztán, amikor meghallottam a zenét, földbe gyökerezett a lábam. Réka megijedt.

– Most mi van? Miért álltál meg?! – kérdezte.

– Pszt! Hallgasd csak… Tudod, mi ez?

– Nem, nem tudom, mi ez, de ez most mindegy is, menjünk már, menjünk! – És rángatott.

– Nem, Réka – suttogtam –, ez egy jel.

Szegény teljesen lemerevedett. Beszélnem kellett.

– Nyugi, nem őrültem meg. De ez a Bitches Brew. Miles Davis Bitches Brew-ja ezerkilencszázhetvenből. A világ egyik legjobb muzsikája. Meg kell tudnunk, honnan jön, meg kell néznünk, ki hallgatja, mert ez egy jel, ennek egy jelnek kell lennie! Gyere!

Elindultunk a folyosón, és ahogy egyre közelebb jutottunk, egyre hangosabban hallottuk a zenét, mígnem végre megállhattunk a megfelelő ajtó előtt, ami mögött egy ismeretlen az egyik kedvenc lemezemet hallgatta a világvége közepén.

Csengettem. Kopogtam. Semmi válasz. Megint csengettem és kopogtam, hangosabban, határozottabban.

Réka türelmetlenül rázta a karom.

– Ne csináld ezt, Hús, kérlek, könyörgök! – mondta, és lefelé mutogatott.

A kapu elé tett kukák nemsokára feldőlnek, vagy annyira elcsúsznak, hogy be fognak jutni a zombik.

Nekem meg ide kell bejutnom mindenáron.

– Ne haragudj, de ide most be kell mennem, érzem! Tudom!

Odalent feldőlt az egyik kuka, az ordítás erősödött, úgyhogy hátráltam, megtámaszkodtam, és a zárnak ugrottam. Még egyszer és még egyszer.

Mire az összes kuka és a vastalicska is feldőlt, vagyis a kapu benyílt, és az üvöltő, hörgő horda az épületbe hatolt, mi is bejutottunk a lakásba.

Gyorsan körbenéztem, de nem láttam senkit. Az ajtót viszont azonnal el kellett torlaszolni. Szerencsére találtam egy viszonylag masszív szekrényt és egy fotelt, meg egy állófogast, amit keresztbe tudtam tenni a két oldalfalnak feszítve. Nem tart örökké, de időbe telik, míg betörik.

Következő lépés: kikapcsolni a zenét.

A sikoltástól ledermedtem. Réka!

A konyhába lépve Rékát láttam, ahogy a füle alá szorítja a tenyerét, ujjai között, alatt és felett ömlik a vére, tőle pár lépésre pedig éppen újra támadásba lendülne az a szemét szar, aki valaha talán ennek a lakásnak a lakója volt.

Odaugrottam, a kést a torkába döftem, az arcába köptem egy dühtől sűrű turhát, aztán a baltával szétvertem a fejét. Miután a padlóra zuhant, párszor még belerúgtam.

Ordítottam egy hatalmasat, majd Réka felé fordultam. Se a baltát, se a kést nem tettem el.

Réka sűrű könnyekkel sírt, bár próbálta tartani magát.

– Ennél szarabb nem történhet emberrel – mondtam neki szomorú mosollyal. – Úgyhogy ne fogd vissza magad, bőgj meg üvölts, én is azt fogom tenni, a kurvaistenit!

– Ki kéne kapcsolnod a zenét – köhögte Réka –, így gyorsan meg fognak találni.

A bejárati ajtó dübbent.

– Már meg is találtak.

Ösztönösen a szoba felé indultam. De szinte azonnal megálltam.

Hát persze, a zene!

Amikor bejöttünk, a Bitches Brew szólt, most meg a Pharaoh’s Dance megy. A második dal után az első. Vagyis folyamatos üzemmódban megy ugyanaz a lemez. Vajon mióta?

A bejárati ajtó megint dübbent. Háromszor egymás után. Gyűltek a rohadékok, és egyre inkább be akartak jönni.

A hang, ami Réka torkából tört elő, eredetileg sikításként kezdődött, de hörgésbe torkollott. Ahogy felé fordultam, láttam vörösödni a szeme fehérjét. A teste megfeszült, s úgy is maradt egy hosszú pillanatig. Mire előrenyújtott karokkal és eltátott szájjal rám támadt volna, késem tövig csúszott az állkapcsa alatt a fejébe. Magamhoz húztam, homlokon csókoltam, aztán hátratoltam, és a baltával fejbe csaptam.

 

6.

Legszívesebben pofán lőttem volna magamat, életösztönöm azonban dolgozott. Ami bútor, nagyobb tárgy volt még a lakásban, mind a bejárati ajtó elé pakoltam, hogy amennyire lehetséges, szűkítsem a helyet, hogy minél kevesebben tudjanak egyszerre bejönni. Találtam olajat és vodkát, a barikád aljára locsoltam őket, hogy az utolsó előtti pillanatban felgyújthassam ezt a kurva világot.

Kézigránát kellett volna, de azokat már elhajigáltam a Szentkirályi utcában, amikor Rékát még képes voltam megmenteni.

Réka tényleg nem a lakásban volt, hanem lent, a pincében, a laborban.

Persze épp időben érkeztem.

‒ Szia, Réka ‒ mondtam mosolyogva, miután kinyírtam a két rátámadó, rohadt zombit ‒, Hús vagyok, és az apád küldött, hogy elvigyelek hozzá. ‒ Nyújtottam a kezem. ‒ Gyere!

Nem szólt egy szót sem, és jött.

A pinceajtóból már hallani, aztán meg látni is lehetett a zombikat. Nyújtogatták a nyakukat, a karjukat a gangról, egy-kettő a vaskorláton átbukva csattant is az udvar betonján. A földszinten egyelőre kevesen voltak, azokat is fejbe lőttem, mehettünk ki a kapun, a kocsihoz.

Csakhogy míg benn voltam, a Rákóczi útról az összes rohadék beszédelgett az utcába. A kocsihoz, amit a sok roncs miatt távolabb tudtam csak leparkolni, esélyünk se volt eljutni. Sőt nyilvánvaló volt, hogy a gránáttal telibe kell találnom a nagyobb pusztítás érdekében.

A kapu mögé húzódva vártuk, hogy vége legyen a robbanássorozatnak, viszont közben egyre több rohadék jutott a földszintre, úgyhogy kattogtatnom kellett a gépfegyvert. Amikor az utcában csend lett, kisurrantunk, és futottunk. A Rákóczi út felől persze jött az utánpótlás, és később a keresztutcákban kóválygók is ránk mozdultak.

Aztán egyszercsak elég volt. Vagyis nyilvánvaló, hogy az utcákon rohangálva elég kevés az esélyünk a túlélésre. És miután az utolsó gránátot kénytelen voltam egy kereszteződésnél elhajítani, a szemem már a megfelelő kaput kereste. Egy csukott kellett, ami mögött kisebb eséllyel vannak zombitömegek.

A bejárati ajtó már nem dübbengetett, hanem recsegve-ropogva feszült.

Teljesen felhangosítottam a folyamatos üzemmódban játszó Miles Daviséket, és ittam három hatalmas korty körtepálinkát. Fújtam kettőt-hármat, átmozgattam a végtagjaimat, nyújtóztam, mélyeket lélegeztem.

Ellenőriztem a megmaradt két tárat, az egyik még tele volt, a másik kábé félig. A zsebeimet is átkutattam gyorsan, és amikor a kezembe akadt az üvegcse, kénytelen voltam káromkodni. Legalább odaadtam volna Rékának.

Az ajtó beszakadt, a barikád megremegett. Egy visszataszító fej és jó pár kar csúszott be a résen. És a tulajdonképpen diadalittas ordítás. Hogy közel a cél.

És tényleg közel, mert a rés egyre nőtt, egyre több kar és fej került át rajta. Szerencsére nagy igyekezetükben egymást akadályozták a bejutásban.

Az utolsó pálinkakortyomat úgy ittam, mintha víz lenne, én meg a kiszáradás szélén állnék. Hömpölyöghetett szabadon a körteesszencia, s amerre járt, lángok gyúltak bennem.

Az első rohadéknak bejutott a felsőteste, a mögötte lévők vállai is látszódtak már.

Hát céloztam. Fejre, csak fejre, az agyukat kell szétbaszni.

Ha jól csinálom, egy darabig elvagyunk így. Aztán a folyamatos nyomástól hamarosan teljesen szétzúzódik az ajtó, utána összetörik a barikád, a növekedő résen pedig egyre többen fognak átjutni. Addigra már lőszerem se lesz, csak a kés meg a balta.

‒ Jól vagy? ‒ hallottam egyszercsak az ajtó felől. Épp egy szétroncsolt koponyából próbáltam a fáradtságtól lüktető karjaimmal kihúzni a baltát, és amikor felnéztem, nem egy újabb rohadék pofáját láttam, hanem egy arcot. Egy emberi arcot.

Egy női arcot.

A szeme kék volt, mint az ég. A bőre fehér, mint a hó. A haja fekete, mint az ében.

A nő arrébb rugdosta a tetemeket, a barikád romjait, és hozzám lépett.

Csak most, hogy próbáltam felállni, vettem észre, hogy térdelek.

‒ Megsérültél? ‒ kérdezte a nő.

Hát tényleg, vajon megsérültem?

Mocskos voltam a vértől meg a váladékoktól, úgyhogy le kellett vennem a felsőmet, de így is hosszú másodpercekbe került, amíg rendesen átnéztem magam.

‒ Nagyon szerencsés ember vagy ‒ mondta mosolyogva a nő. Leengedte a fegyvere csövét, és a kezét nyújtotta. ‒ Engem Eszternek hívnak. És téged?

‒ Hús ‒ bugyborékoltam ‒, úgy hívnak, hogy Hús. ‒ Kezet fogtunk. ‒ Nagyon örülök.

Lépéseket hallottam az ajtó felől, már emeltem is a baltát.

Egy nagyon ismerős arc jelent meg.

‒ Minden rendben? ‒ kérdezte az apámarcú férfi. ‒ Akkor tűnés, gyertek!

Próbáltam volna értelmezni a helyzetet, de beláttam azonnal, hogy fölösleges, elég, ha a lényege megvan: az, hogy ezt most valahogy, valamiért megúsztam.

Eszter megfogta a karomat, húzni kezdett. Rég esett ilyen jól egy türelmetlenkedő női érintés. Mielőtt kiléptünk volna a lakásból, az egyik dög torkában a késemet is megtaláltam.