Karnevál

„Az ördög említése korántsem túlbuzgó keresztény retorikai fordulat. Ezt bizonyítja az a – mi tagadás, némiképp még ma olvasva is hátborzongató – feljegyzés, miszerint utolsó nemzeti királyunk, II. Lajos 1525-ben, vagyis egy évvel a katasztrofális mohácsi csata mezején bekövetkezett halála előtt ökörszarvas, gólyacsőrös, kígyófarkas Lucifer-jelmezben jelent meg udvarának farsangi ünnepségén.”

„Somogy vármegyében lakám 1799-ben, és szerencsém vala sok vídám házaknál esmeretségben lenni. (…) … ritkán esett meg, kivált ha vegyes volt a társaság, hogy elő ne jött volna a fársáng. Látám, hogy erről kivált a szépnembeliek nem épen részvétel nélkül tudnak szólani: látám, hogy nagy részént sajnálkoztak, hogy oly rövid időt szabott kalendáriomjok az országos bohóskodásra (…)” – írja Csokonai Vitéz Mihály a Dorottya, vagyis a dámák diadalma a fársángon című vígeposzának előbeszédében.

Magyar földön ekkor már legalább több évszázados hagyománya van a húsvétra készülődés önmegtartóztatási időszakát megelőző tömeges tobzódásnak. Történeti forrásokból tudjuk, hogy 1476-ban két hónapig tartott Mátyás király udvarának farsangi mulatsága. A fennmaradt listák tanúsága szerint fekete és rőt szakállas, szaracén és spanyol álarcokban szórakoztak az ország főemberei.

A késő középkor Európa-szerte híres prédikátora, a szigorú Temesvári Pelbárt ferences szerzetes 1502-ben így mennydörög a farsangi vigasságok ellen: „Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén a Krisztust.”

Az ördög említése korántsem túlbuzgó keresztény retorikai fordulat. Ezt bizonyítja az a – mi tagadás, némiképp még ma olvasva is hátborzongató – feljegyzés, miszerint utolsó nemzeti királyunk, II. Lajos 1525-ben, vagyis egy évvel a katasztrofális mohácsi csata mezején bekövetkezett halála előtt ökörszarvas, gólyacsőrös, kígyófarkas Lucifer-jelmezben jelent meg udvarának farsangi ünnepségén. A király (ezek szerint nem túl puritán) nevelője, Brandenburgi György őrgróf nyilvánvaló élvezettel számol be a remek mulatságról: „A király udvara szörnyen szegény, de én mégis hatalmasan farsangoltam vele, hadd lássák az urak, hogy azok, akik a király körül vannak, még talpukon tudnak állni. (…) Azután én és Krabát [királyi kamarás] lóháton vívtunk egymással. Krabát ördög volt, én meg vadember, az ördög leesett lováról, és arcára esett.”

Jó kétszáz évvel később a református Bod Péter is arra panaszkodik, hogy farsangkor – melyet ő a nagyböjt első napját megelőző, utolsó húsevő napként határoz meg – „még a keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némelyek lárvákat vettenek, különböző nemnek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek; melyre nézve helyesen mondották sokan ördögök innepének”.

A karnevál jelentését és jelentőségét a hányatott életű orosz irodalomtudós, Mihail Mihajlovics Bahtyin ismerte fel a még a múlt század első felében, de alapvető művei csak évtizedekkel később, a sztálinizmus térvesztése után jelenhettek meg. A középkor egyetemes népi nevetéskultúrájának felfedezője megállapítja:

„A karnevált nem szemlélik, hanem élik, s mindenki éli, mert eszméje össznépi. Míg a karnevál tart, nincs más élet, csak a karneváli. Nem lehet elkerülni, mert nincs térbeli határa. Karnevál alatt csak a karneváli törvények, vagyis a karneváli szabadság törvénye alapján lehet élni. A karnevál jellege egyetemes, a karnevál az egész világ sajátos állapota, az újjászületés és megújulás állapota, amelynek mindenki részese. A karneválnak ez az eszméje igen plasztikusan megfigyelhető a római szaturnáliákon, amelyet úgy fogtak fel, hogy a saturnusi aranykor valóságosan és teljesen – bár ideiglenesen – visszatért a földre. A szaturnáliák tradíciója nem szakadt meg, tovább élt a középkori  karneválokon. (…)

A hivatalos ünnepekkel szemben  a karnevál azért diadalmaskodott, mert időlegesen megszüntette a fennálló, uralkodó igazságot és a fennálló rendet, időlegesen eltörölte a hierarchikus viszonyokat, privilégiumokat, normákat és tilalmakat. Ez volt az idő igazi ünnepe, a változás, az átalakulás és megújulás ünnepe.

[A] mai életnek ezek a familiáris kapcsolatai nagyon messze állnak a népi karneváli vásártér szabad familiáris kapcsolatától. Hiányzik belőlük a legfontosabb: az össznépi, ünnepi jelleg, hiányzik az utópisztikus gondolat, a világszemléleti mélység. Általában az egyes karneváli formák újabb kori felelevenítése megőrizte ugyan a külső burkot, de elvesztette belső értelmét.”

Azóta, hogy a zseniális esztéta mindezt leírta, a karneváli helyzet fokozódott. Napjainkban, amikor a fejlettnek és demokratikusnak hirdetett világban hivatalosan a nép uralkodik, és hierarchiának meg egyéb középkori atavizmusnak állítólag nyoma sincs, ugyan mit függesztenénk fel időlegesen? Ha egész évben folyik a farsang, időnként karácsonnyal vagy húsvéttal karöltve, hogyan rúgjunk ki a hámból annak hivatalos ideje alatt? Marad az ökörszarv, a gólyacsőr és az ördögfarok.

Karnevál van most a nagyvilágban.