Ugrás a tartalomra

 

A vég siettetői

„Bár a kötet jó, helyenként zseniális, a szerző szűk olvasóközönségnek szánta új regényét, mert a szöveg sűrű, végeérhetetlen mondatai általában (3-4 kiváló szöveghely kivételével) mellőzik azt a fajta gondolati könnyedséget, ami ezt az írástechnikát jól olvashatóvá teszi.” – Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című művéről Alexovics Ingrid írt.

Krasznahorkai László új regénye, a Báró Wenckheim hazatér monumentális mű. Ez azonban nem terjedelmére értendő, inkább arra az átfogó társadalomrajzra, mely korunk vidéki magyar valóságát kellemetlenül, ironikusan és pontosan tárja elénk. A könyvben megtalálhatjuk mindennapjaink tipikus szereplőit: az ügyeskedőket, a pitiáner bűnözőket, az elhízott funkcionáriusokat, az ostoba, bulvárért rajongó nőket és a gondolkodásra képtelen, pillanatok alatt fanatizálható „biorobotokat”.

Reménytelen, jövőtlen, katarzis és tanulságok nélküli, pusztulásra érett világot tár elénk a szerző a regényben, amely nyomasztóan rímel Móricz Zsigmond Rokonok című művére és a Tragédiából ismert embertípusokra, a „kisjánosokra”. Ahogyan számos disztópiában megszokott, egy a maga szerepéről mit sem tudó, szerencsétlen álmessiás is felbukkan: a Dél-Amerikából rokonai által kimentett báró Wenckheim Béla.

A főhős sikertelen és értelmetlen életének végén tér vissza „a bús Hunniába”, ahol krisztusi szerepét a hazatérés ténye legitimálja a kisvárosi közösség számára. Mi más oka is volna bárkinek visszatérni erre a sivár vidékre egy távoli, ismeretlen, ám nyilván csodálatos világból, ha nem az, hogy Isten akaratát beteljesítve megmentse a hazát. Vagy ha az egész hazát nem is, legalább szülővárosának szerencsétlen lakóit, akiknek önerőből ez a megváltás aligha sikerülhetne. A közösség számára azonban, mely gyakorlatilag csupa Kis Jánosból (és Kis Jánosnéból) áll, a megváltás régóta semmiféle transzcendens jelentéssel nem bír. Érthető, hiszen Isten sem járt erre jó ideje: „…aminek mindez a glóriája volna, az ezen a földön nincsen sehol.

A magyar vidék Krasznahorkai regényeiben a moccanatlan viszonyok tere: a kommunikáció helyett irányítás és kinyilatkoztatás van. Az emberek közt nincs érdemi kapcsolat, nincs gondolatcsere, hiszen mindig van valaki, aki az adott személy felett áll a hierarchiában, és az a valaki hivatott megmondani, ki mit gondoljon, mit tegyen. Kényelmes, felelősséget nem ismerő, forradalmi ötletektől mentes életekkel szembesülhet az olvasó.

Báró Wenckheim Béla erről azonban mit sem tudott. Tájékozódhatott volna, hogy micsoda vidékre készül utazni, de nem tette, mert nem megváltani érkezett. És nem tette azért sem, mert belőle is hiányoznak az ambíciók. Krasznahorkai igazi karmestere az abszurdnak: egy akarat nélküli tömeghez egy akarat nélküli álmessiást rendelt.

A zsidó-keresztény hagyomány fontos, neuralgikus pontja a megváltás és a Messiás eljövetelének kérdése, hiszen bármely történelmi korban is kerül elő, rendkívüli feszültségeket generál. Ezért is óvatos mindkét hagyomány a Messiás személyével kapcsolatban, és nem hiába torolja meg az ezzel kapcsolatos hamis elképzeléseket, hiszen a várakozás elementáris társadalmi erőt képes felszabadítani. Az erre való készülés összekapcsolható azokkal a társadalmi folyamatokkal, melyek valamiféle forradalomban, lázadásban csúcsosodnak ki: az ember akkor kezd igazán bízni a Megváltó eljövetelében, amikor az elnyomást, a megaláztatást képtelen tovább elviselni, és amikor ezek elől nincs hova menekülnie.

A rabbinikus hagyomány különös szigorúsággal a vég siettetőinek nevezi azokat, akik nem csupán várják a Messiást, hanem úgy gondolják, már el is jött. A kérdés az, mi történik, mi történhet egy olyan világban, mely eljut ugyan a kilátástalanság végpontjára, de ott kénytelen azzal szembesülni, hogy nincs Isten, így a megváltás gondolata egyszerűen értelmezhetetlenné válik. Mintha a világ egyenletét egyszercsak meg kellene szoroznunk nullával, úgy szorzódik Wenckheim Béla élete a kisváros világával, hogy aztán az eredmény a semmi legyen.

„…vagyis hogy egy ilyen felismerésnek bizony eléggé pusztító ereje van, amiképpen a tudat, hogy az az Isten, aki nekünk megadatott, egész biztosan nincs, az szintúgy kellemetlen, sőt talán egyene­sen megsemmisítő, mikor pedig így vagyunk belőve, hogy van, akkor is, ha tagadjuk, akkor is, ha igeneljük, márpedig mi igeneljük a tagadását, ezért egyszerre igeneljük és egy­szerre tagadjuk, de azért szomorú, szomorú egy világ, amelyik biztosan tudja, hogy nincsen Isten, és nem is volt, és most már nagyon úgy fest, hogy nem is lesz soha, tényleg rémesen szomorú…

Ennek a rémesen szomorú, értelmetlen és súlytalan világnak a szereplői a regény végi teljes megsemmisülés előtt úgy tűnnek el, mint a mai magyar vidéki életérzés disszonáns hangjaira hangszerelt haláltánc-játék táncosai. Így találkoznak Krasznahorkai regényében a középkor apokaliptikus víziói egy posztmodern világvégével.

A Báró Wenckheim hazatér sokféleképpen épít az irodalmi hagyományra, de leginkább Móricz vidéklátása köszön vissza olvasás közben, bár nélkülözi annak tragikumát. Hisz míg a szegénységben benne rejlik a tragédia nagysága, a nyomorúságban, értve ezalatt legfőképpen a lelki oldalát, nincs érték. Ennek a világnak nem jut Megváltó, ennek a történetnek többé nincs erkölcsi tanulsága:

A hír azt mondja, hogy ahol minden egész eltörött, ahol hiába tántorog ki folyton hárommillió emberünk, hárommillió folyton marad, ahol az erkölcsi züllöttség és a szellemi leépülés sötét senki földjévé tette azt, amit országnak is nevezhettünk volna, közel a megváltás. Azt kérdezték tőlünk: rabok legyünk, vagy szabadok? Azt kérdezték, van-e bármi kifogásunk az ellen, hogy a mi kezünkbe adják a gyeplőt, hogy aztán a szekér menjen, amerre lát? Végül azt kérdezték: na de hát hová-hová azzal a szekérrel? Mindent elvesztegettünk, mindent elvesztettünk, és mindannyian elvesztünk.”

Bár a kötet jó, helyenként zseniális, a szerző szűk olvasóközönségnek szánta új regényét, mert a szöveg sűrű, végeérhetetlen mondatai általában (3-4 kiváló szöveghely kivételével) mellőzik azt a fajta gondolati könnyedséget, ami ezt az írástechnikát jól olvashatóvá teszi. A kérdés tehát az, hogy a megváltásban reménykedők, a vég siettetői hogyan értesülnek majd arról, hogy ez így nincs rendben. Hogyan lesz ebből közösségi feltámadás? Miért kell akkor élni?

Alexovics Ingrid

Krasznahorkai László: Báró Wenkcheim hazatér. Magvető, 2016.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.