Gombaszög, én így szeretlek!

„Nem sokkal ezelőtt ért véget Jordán Tamás Szabad ötletek jegyzéke című előadása, ami József Attila terápiás írásának színpadi adaptációja. Egy kósza pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy ez a módszer egy jól átgondolt marketingstratégia, hiszen ha valaki elolvassa e füzeteket, utána biztosan terápiára szorul…” – Bese Bernadett naplójába kukkanthat bele az olvasó a nemrég lezajlott gombaszögi táborról.

2017. július 14.

Itt ülök egy sátor alatt egy vodka mellett, ami elég ritka jelenség az én esetemben, de a mai nap ezt érdemelte. Nem sokkal ezelőtt ért véget Jordán Tamás Szabad ötletek jegyzéke című előadása, ami természetesen József Attila terápiás írásának színpadi adaptációja. Egy kósza pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy ez a módszer egy jól átgondolt marketingstratégia, hiszen ha valaki elolvassa e füzeteket, utána biztosan terápiára szorul, így biztosítva az újabb és újabb páciensek megjelenését Gyömrői Editnél. A néha viccesbe forduló, de egyébként hátborzongó és vérfagyasztó szöveget Jordán Tamás hitelesen adta elő, egy jól kidolgozott és becslése szerint már 250-300 előadást megért monodráma formájában.

Rengeteg gondolat cikázott a fejemben. Az egyik az volt, hogy mennyit változtat ez az előadás és e roppant személyes szöveg mélyebb megismerése a bennem kialakult József Attila-képen, egy másik pedig saját életemről és problémáimról szólt. Az előadás nagyon bensőséges volt: Jordán Tamás egy mikroportba suttogta, gyónta a szövegfolyamot, ami a hangosítás után sem veszítette el intim jellegét. A sorokat hallgatva rá kellett ébrednem, hogy bennem is kavarognak afféle érzések, amiket a költő papírra ontott: magány, elhagyatottság, megfelelési kényszer, tehát mindaz, ami ahhoz vezetett, hogy a füzetet teleírja. Megelőlegeztem magamnak némi kételyt, miszerint jogom van-e egyáltalán hallani ezt a szöveget, hiszen nem a közönség számára született, ez valami bensőséges, rejtett dolog. De a suttogásnak köszönhetően olyan érzésem támadt, mintha maga József Attila súgta volna a fülembe gondolatait. Ezek után, azt hiszem, máshogy fogok József Attilára nézni, és itt az idő, hogy újra megismerkedjek vele, már az iskolapadon kívül.

Az egyedüli dolog, amit sajnálok, hogy a József Attila-darab és a Simon Márton-beszélgetés egy időben zajlott, így nehéz szívvel voltam kénytelen az előbbi mellett dönteni, annak ellenére, hogy a Polaroidok könyv is rendkívül érdekelt.

A B-612 sátor érdekes beszélgetések helyszíne volt (a Kis Herceg bolygóját hívták így, aki még emlékszik). Először Molnár T. Eszterrel beszélgetett Mucha Dorka. A téma a Szabadesés és A számozottak című könyv volt, de szóba kerültek a szerző ifjúsági regényei, a Stand-up! és a Most már igazán is. Négy kötet két év alatt, mi mást lehetne még mondani? Ebből kettő ifjúsági kötet, egy novelláskötet és egy krimi, és még azt is elárulta a szerző, hogy jelenleg verseken dolgozik. Sokszínű, kreatív szerzőt ismerhetett meg a közönség, aki olyan írói stílust képvisel, amit a nagymamája is megért, de ő maga is élvezi az írást, akárcsak a magas irodalmon edzett olvasó. Ezt demokratikus írásnak keresztelte el a szerző, ami érdekes szókapcsolat, de tényleg benne van minden. Valószínűleg ennek a közérthetőségnek köszönhető a szerző sikere. Igazán meglepő volt számomra az is, hogy Molnár T. Eszter biológus és író egy személyben, aki ráadásul Németországban él, távol a magyar környezettől, ami mind látásmódja, mind témái okán igen különleges összhatást eredményez.

Rövid szünet után Mucha Attila és Czinki Ferenc következett. Beszélgetésük témája Czinki A pozsonyi metró című kötete volt. A kötet érdekessége, hogy bár a szerző Székesfehérváron született, és mondhatni, semmilyen kapcsolat nem fűzte Szlovákiához, mégis egy pályázatnak köszönhetően eltöltött néhány hónapot a szlovák fővárosban, s az itt szerzett élményeket, felfedezéseket örökítette meg. Nagyon keveset jártam Pozsonyban, de a beszélgetés során annyi érdekes helyszín került elő, hogy kénytelen vagyok beszerezni a kötetet, és felfedezni a város egy másik oldalát.

2017. július 15.

Már érződik, hogy holnap véget ér az idei tábor, és mindenki visszatér a megszokott kis életéhez. A szakadó eső, amely több mint egy órára megállította a tábor életét, még inkább fokozta a szomorú búcsúzkodás közelgő rémképét.

A mai nap két személy köré szerveződött: Durica Katalin és Grecsó Krisztián köré.

Durica Katalinnal Sólymos Karin beszélgetett, nemcsak két megjelent könyvéről, hanem az életéről is, hangsúlyt fektetve az írónő afrikai utazásaira, ami ihletül is szolgált köteteihez. Élete során rengeteg cikk jelent meg tőle, melyekben különféle női sorsokat dolgozott fel, börtönben raboskodó nőktől az Afrikában megcsonkítottakig. Rengeteg riport, interjú köthető személyéhez, mely többé-kevésbé megjelenik írásában is, mint valamiféle feldolgozása a történteknek. Számos érdekes történetnek lehettünk fültanúi, többségük megrázóan hatott, bár néhányuk azért reménykeltő lett a végére. A szerző elmondta: sok idejébe és energiájába kerül, hogy beszélni tudjon a látott szörnyűségekről.

Durica Katalin történeteinek többsége mélyen belém vésődött, de kettő közülük különösen megdöbbentett. Sosem gondoltam volna, hogy Egyiptomban a nők 96%-a esett át csonkításon, aminek az a célja, hogy biztosítsa a nők hűségét, ezáltal tisztaságát. Azt gondolnánk, hogy ez csak Afrikában történhet meg, de Bécsben és Londonban ugyanúgy elvégzik ezt a durva „beavatkozást”. A másik sokkoló történet helyszíne Magyarország, mégpedig a kalocsai női börtön. Az írónő egy anyukával és annak lányával beszélgetett. Az apa éveken át bántalmazta feleségét és lányát, és amikor utóbbi betöltötte a 17. életévét, szexuálisan is elkezdte zaklatni. Pár hónap után a lány már nem bírta tovább, és amikor a férfi részegen kidőlt, agyonverte egy ásóval. Anya és lánya próbálták eltüntetni a nyomokat, de pár nap után feladták magukat a rendőrségen. Börtönbe kerültek mindketten, de a lány barátja is, mivel segédkezett, és annak bátyja is, mert kölcsönadta az autóját. Ezután izgalmas beszélgetés zajlott az etika, az erkölcs és a bűn kérdéskörében. Hogy mi a helyes vagy helytelen egy ilyen ügyben, az sajnos nem derült ki, de elgondolkodtatott mindenkit a közönség sorai közt.

Az irodalmi programok közül talán Grecsó Krisztián vonzotta be a legnagyobb hallgatóságot a B-612 sátorba, ami érthető is a szerző sikerét és ismertségét nézve. A beszélgetés a Pletykaanyutól indult, de azt is elárulta Grecsó, hogy előtte két verseskötete jelent meg, ám ezekről kevesen tudnak, és nem is bánja ezt. A novelláskötet megszületéséről és fogadtatásáról sok szó esett, többek között a perről is, hiszen hat falubelije is magára ismert a szövegben, és fejenként 1 200 000 Ft-ra perelték, ám végül sikerült megegyezniük. A hallgatók rengeteg anekdotát, kulisszatitkot ismerhettek meg a szerző rögös útjáról, míg végül elfogadták és megszerették prózáját az otthoniak is. Szóba került továbbá Móricz Zsigmond prózája és annak hatása a szerzőre, és megtudhattam, hogy milyen a saját családunkról írni, illetve hogy ezen írások hogyan írják felül a családi emlékezetet.

A beszélgetésben a főszerep az első prózai köteté, a Pletykaanyué volt. A kötet vázát a hazatérés élménye adja, amit különlegessé tesz, hogy a szerző egyszerre a falu „bennszülöttje” és etnográfusa. Számos történet alapjául a kocsmában elhangzott sztorik szolgáltak. Grecsó Krisztián saját bevallása szerint alanyi szerző, az idő és helyszín stimmel, de azért neveket és egyes jellemzőket megváltoztatott. Tizenöt év távlatából a kezdeti borsos hangulat enyhült a faluban, már egy író-olvasó találkozóra is sor kerülhetett. A falusiak már nem arra figyelnek, hogy negatív képet fest-e róluk egy-egy regény, sokkal inkább azért mérgesek ma már, ha kimaradnak az új regényből. Még jó néhány szó esett családregényéről, a Mellettem elférszről és az Élet és Irodalomban betöltött főszerkesztői munkájáról. A programot dedikálás zárta.

2017. július 16.

Eljött, hogy búcsút vegyek az elmúlt egy héttől, sátrat bontsak, felszálljak a buszra, és elinduljak vissza az innen több mint 300 kilométerre levő otthonomba. Fent álltam a domb tetején a színpad felett, és lenéztem a táborra: már mozogtak az emberek, már fogyatkoztak a sátrak. Néztem a kijárat felé indulókat a sok pakkal, nemsokára én is ott fogok bandukolni, és egy évre magára hagyom a völgyet.

Gombaszög egy különleges sziget Felvidéken, és minden itt töltött évben egyre különlegesebb lesz.  A fő szervező, Orosz Örs is több ízben elmondta – de én csak most kezdem megérteni –, hogy ez nemcsak egy tábor, hanem egy olyan közösségi találkozóhely, vagy legalábbis azzá kezd válni a felvidéki fiatalok számára, ami meghatározó kulturális és szellemi központja a jövő értelmiségének. És talán ezért is kell támogatni, hogy még tovább fejlődjön, és ahogyan az én nagymamám is mesélt Gombaszögről, majd 40-50 év múlva én is mesélhessek róla, és összecsomagoljam a fiatalokat a családból, és büszkén biztassam őket, hogy menjenek, legyenek ők is részesei.

A tábor tavaly költözött vissza eredeti helyszínére Krasznahorkaváraljáról, ami immár igazi lehetőséget nyújt arra, hogy ténylegesen egy olyan környezet épülhessen ki, ami méltóképpen szolgálja a magyar kultúrát. Rengeteg történelmi jelentőségű pillanatot hozott a tábor számára az elmúlt két év alatt.

Az idén különleges szobor foglalhatta el a helyét a tábor kopjafaparkjának területén. Tompa Mihály utolsó éveit a szepességi Feketehegy-fürdőn töltötte, ahol már halála évében, 1868-ban emlékkövet állítottak, ugyanitt állították ki a róla mintázott első köztéri szobrot, melyet Faragó József készített. A szobornak sajnos Trianont követően nyoma veszett, de a lelkész-költő kétszázadik születésnapja alkalmából az 1888-ban állított eredeti talapzatán sikerült felállítani, magát a mellszobrot pedig Éliás Ádám szobrászművész alkotta újjá eredeti fényképek alapján.

Egy vízköpőt is elhelyeztek nem messze attól a helytől, ahol 1942-ben Kretzoi Miklós egy ősi ragadozó macskaféle maradványaira bukkant, amely a Panthera Gombaszoegensis nevet viseli; ez a példány az európai jaguárhoz tartozik. A lelet alapján készítette el a vízköpőt Szunyog Júlia, amely az egyik felszínre törő forrást alakítja ivókúttá a táborozók számára.

Az előadói sátor is új asztalt kapott, köszönhetően a Dräxner családnak, akik a 204 éves petői malom lendkerekét ajándékozták a tábornak. Egy kis felújítást követően kényelmes kerekasztalként szolgálta az előadókat.

Az alternatív zenei sátor különleges helyszínt kapott, hiszen a gombaszögi pálos kolostorhoz, amit a Bebek család alapított, innen bányászták a darázskövet. A kellemes kőfejtő kitűnő akusztikájának köszönhetően a lehető legjobb teret biztosította a zenészeknek.

A tavalyi évben létesült kopjafapark idén új darabbal bővült. A 70-es-80-as években szokássá vált a művelődési táborokban a kopjafaállítás, de ezek közül sok az idők martalékává lett. Ezek voltak az első, nem szakrális jellegű kopjafák, és eredeti helyszínük Abrancsos, Gímes, Őrsújfalu és Zselíz volt. Ez a szép hagyomány remélhetőleg a továbbiakban is fennmarad emlékeztetőül a következő generációk táborozóinak.

Hétfőn indult el a Petőfi Irodalmi Múzeum mozgókiállítása, az Arany-busz, amelynek első helyszíne a Gombaszögi Nyári Tábor volt. A kiállítás egy évig lesz úton, és 118 állomásra érkezik meg, minden állomásra a múzeum munkatársai kísérik, a megtekintése ingyenes. Célja, hogy a Kárpát-medence minden pontjára eljussanak, még a legkisebb településekre is, ahol az interaktív kiállítás keretében mindenki megismerheti Arany Jánost és közel kerülhet hozzá.

De mindez csak apró szegletét, hangulatát és mondhatni, feladatát mutatja be a tábornak; ehhez jönnek még az előadói sátrak, színpadok és a rengeteg alternatív program. Volt mászófal, lovastúra a vidéken, egy egész napos kirándulás, amelyen a jelentkezők végiglátogathatták a környező gömöri falvak templomait és kulturális emlékeit. Számomra a legmaradandóbb élményt a Korona komolyzenei sátor nyújtotta, melyet a Pro Korona nevű egyesület üzemeltetett. Az egyesületben pelsőci, gömörhorkai, ardói és hosszúszói dalos kedvű hölgyek egyesítették erőiket a környék kulturális életének fellendítése, a tehetséggondozás és továbbképzések irányítása céljából. A sátorban a látogatók kényelmesen elhelyezkedhettek, és egy fülhallgatón keresztül tizenhárom, egyenként félórás komolyzenei programot hallgathattak végig. Volt egy különleges listájuk, mely azokat a zeneszerzőket, zenészeket gyűjtötte össze, akik vagy innen származtak, vagy ez a vidék adott ihletett a zene megalkotására. Az érdeklődők meghallgathatták Dohnányi Ernő pozsonyi születésű zeneszerző alkotásait, Bartók Béla Tótnóta és Szól a duda című művét, Kodály Zoltán Galántai táncait és Franz Schubert négykezes Katonaindulóit, melyek Zselízen születtek, amikor az Esterházy kisasszonyokat tanította zongorázni.

Igaz, ezek a dolgok nem kapcsolódnak szorosan az irodalomhoz, mégis mind hozzájárultak ahhoz, hogy most nehéz szívvel búcsúzzam ettől a fantasztikus hangulatú, csodás helytől, mely az idén is emlékezetes kaland volt.

Gombaszög, én így szeretlek! Találkozunk jövőre is!

Szöveg és fotók: Bese Bernadett

 További képek a galériában!