Ugrás a tartalomra

 

Szerelem – Babits Mihály novellája

Babits Mihály  

Szerelem

Babits Mihály novellája

1912.

 

– Maradjon, maradjon még!... Maradj még, maradj!... Marquise!... Ha ön tudná, mit ajándékoz nekem, mikor egy percet csak, egy másodpercet ajándékoz!... Egy életet ajándékoz egy másodpercben... Marquise!... Ó nem, menjen, menjen, azt kell mondanom, hogy menjen, meneküljön! Minden perc egy halál és az ön élete drágább az én életemnél. Szerelmem legnagyobb tanubizonysága legyen az, hogy önért meg tudok öntől válni. Menj, élj, légy boldog, hagyj engem itt búsan, nélküled haldokolni.

Miközben mondta ezeket a szavakat, homályosan nagy kitörést remélt, nagy szerelmet. Ezt akarta, önkénytelenül, akarata ellen akarta felidézni, mindenáron, már egyszer! Ezt a nagy kitörést, mely biztosítja, szóval, kifejezetten biztosítja, hogy viszontszeretik, szeretik őt, mint ahogy ő szeret Ó mennyiszer, mennyiszer próbálta már felidézni, eredménytelen, mennyi forró szava maradt visszhang nélkül! Nem értette, nem tudta megérteni, mit akar? mi kell neki? Hogy szerelem kell neki, egy szó, kimondott, bizonyított szerelem! Mily rettenetes, mikor az embert nem érti meg az, akit szeret. De most, most meg kell értenie, most utoljára ki kell mondania mindent, nem tehet mást, végre nem tehet mást. Ah, bizonnyal... titokban még azt is remélte, azt a szót: Maradok! Veled maradok! Csak a szót, csak hogy mondják!... Csak egy kis alamizsnát. Aztán... elereszti. Aztán nem számít többet az egész örökkévalóság. Elereszti örökre: éljen, menjen, mindegy, ő ki van fizetve, örökre gazdag lesz, megnyugszik, evvel az egy szóval, ennek az egy szónak emlékével. Csak mondja, hogy marad...

A teste, a szépsége, meg nem nyugtatja soha. Hiába van vele, hiába néz rá: új kín, új kétség minden pillanat. Nem is az kell, hogy lássa, hogy bírja talán testét, hanem hogy biztos, hogy nyugodt legyen szerelmében. Ez a gondolattalan gyermekfej, mely tisztán szétmosolyog a világba, mint egy tudatlan fény, e hosszú, lanyhán lenyugvó pillák nagy két fekete croissant-ja, e kétfelé huncutkásan karikázó göndör fürtök csöndes csobogása, e bájos, máslis, lilapántlikás plissé főkötő, a jobbra-balra ujjongva felduzzanó nagy hófehér vánkos fodros, hullámos csipkekerete; s maga az ágy kerete is a vánkos mögött, a rokokó-ágy kerete a vánkos körül, a könnyű, omló, kacskaringós lombok és voluták, - két-két ily csöpp voluta szaladva röpke csókban illetik egymást és visszakanyarodnak aztán önmagukba -: mindez omló, futó, csobogó, könnyű formák, melyekben semmi állandóság, az elmúlás, az idegenség folytonos gyanújával rettentették és kínozták lelkét. Nyugtalan volt, ideges, egy tűnő és pótolhatatlan kincsnek birtokosa. Mielőtt elváltak, az utolsó másodperc, ez volt csak mindig a fontos: ez csak, ennek a hidegsége, az, hogy nem jött, idáig se jött a várva-várt szó, egy meleg pillantás, ez ejtette kétségbe, ez vette el figyelmét, eszét napokra, hetekre. »Nem jobb volna-e« - gondolta, - »egy nagy megnyugtatás, egy meleg szó kincses emlékét őrizni örökre, mint csöndes biztos kincset, és nem látni őt többé soha, hogy ne legyen alkalom újra felkavarodni annak, mi egyszer megnyugodott? Az emlék az igazi kincs« - gondolta, - »az egyetlen biztos, el nem vehető«, - fáradtan, egy emlékkel megnyugodni, arra vágyott már ő.

Ezt gondolta.

De így, anélkül a szó nélkül, nem tudott megnyugodni.

Hiszen nem, dehogy kívánja halálát annak, akit szeret; nem kíván tőle még áldozatot sem; csak a szót kívánja, csak az érzést, hogy: »Maradok! Megyek akár a vérpadra, csakhogy még veled maradhassak!« - mintahogy ő is menne, ó Istenem, milyen örömmel, milyen gyönyörrel maradna vele a vérpadig!

Nem mondhat mást, azt kell mondania, ha csak az ő megnyugtatásáért, ha csak udvariasságból, jóságból is: legalább gondoljon vele, az ő érzelmeivel! hisz látja az ő nagy szerelmét! A lelkét is szemébe öntötte, úgy leste a szavát szuggeráló, kényszerítő tekintettel: még a harisnya is megfeszült a térdén, a csat alatt.

A marquise szép síma homloka kiszélesedett, mint szokott alvás közben, nagy, gondolkodó mozdulattal borította össze dús mellén a selyempalástot.

– A lovaim jók – mondta mintegy önmagának –, Jean ügyes ember, szerencsével és Isten kíséretével még ma elérhetek... voyons...

– Julie! – kiáltott fel a férfi hirtelen és valóban illetlenül, mintahogy felszisszen valaki egy nagyon is érzékeny ütésre.

– Sajnálom kedves barátom – szólt a marquise, lassan feléje fordítva gyermeteg szemeit - hogy nem írhatok önnek elköltözött társaságunk életéről az idegenben.

Igy szólt és érezte hogy sötéten, égve néz reá a férfi.

– Leveleim kétségkívül önt is felesleges veszélybe sodornák.

Valami aggasztó, alattomos szemrehányást érzett magán égni miközben beszélt, de nem tudta elgondolni, honnan ered ez, és csak önkénytelen, asszonyi védekezéssel faragta újra meg újra simábbá, kedvesebbé szavait:

– De ha esetleg más alkalmam nyílna, kedvesem, ön elképzeli, úgy-e, mily örömmel fogom megragadni az elsőt, hogy önt hogylétemről mielőbb értesítsem.

– Haragszik – gondolta –, rosszul esik neki, hogy nem fog kapni tőlem levelet. Milyen ostobák a férfiak! Hisz őt kompromittálná minden sorom. Nem kellett volna szóbahoznom ezt – gondolta a marquise –, hiszen tudom, milyen exaltált.

– Mon petit chien – mondta hangosan, hogy másra terelje a beszédet –, mon petit chien szintén velem jön. Szegény kis jószágom! kényelmetlen útja lesz: képzelje csak, egy utazó kosárba kell bujtatnom szegénykét, hogy rá ne ismerjenek, mert hiszen egész Páris ismeri őt, n'est-ce pas? – Ó engem nem fognak megismerni, ne féljen; megszoktam titkon és sűrű fátyol alatt járni az utcákon, mióta önnek nyujtottam szívemet, kópé! És Julien abbé ügyesen csempészett nekem pompás álruhát - ah, ez az abbé! higgye el édesem, jobban ért a női toilettehez mint maguk az asszonyok; és idegenben is igazi párizsi marad. Képzelje: nagyon egyszerű fehér selyem aljat küldött, rózsaszín bodros harang borul rá hátul, kis diszkrét suivez-moi; a derék világoskék, egészen lapos ujjal, egész józan polgári kis ruha, de nagyon bájos! Sajnálom, hogy nem láthat benne: az ember a pásztorlányokra gondol, a színpadon. Szeretnék egy kis aranyozott pásztorbotot is vinni, de az abbé szigorúan megtiltotta, mert az feltűnhetne. Egészen a polgárasszonyokhoz kell hasonlítanom: útlevelem van madame Dumesnil névre. Hanem most jön még csak a legnagyobb meglepetés; képzelje: lebontom a toupet-t, egész síma frizurát csinálok és nem porozom be a hajamat: egész más lesz az arcom, de egész más: hisz ön tudja milyen szép szőke hajam van. Festéket se teszek az arcomra: így olyan érdekes sápadt színem lesz, mint a szerelem betegeinek. Ah, fog-e ön értem ilyen színt viselni? Fog-e gyászolni kissé? Fog-e verseket írni távozásomról? Fog-e sóhajtozni utánam?

– Ó marquise, milyen kegyetlen ön! Kegyetlen! Kegyetlen!

A marquise meglepetve nézett fel. Talán egy, kedves, hízelgő bóknak fogadta volna a felkiáltást, ha más hangon lett volna mondva, de a hangban, a szemben, vad szenvedély lobogott és düh és elkeseredés; a marquise megijedt.

– Megőrül – gondolta és eszébe jutottak mindazok a regények, melyeket kedvesük távozásán megőrült szeretőkről olvasott. Bár azelőtt mindig álmodott ilyesmiről, most, az életben, egyáltalán nem tetszett neki: durvának, illetlennek és veszedelmesnek találta.

– Marquise, marquise, hát nem érzi, hogy sért engem, hogy halálra sérti a lelkemet, hogy halálra gyötör, a szavaival, a hidegségével, a mosolyával? Hát nem érzi, hogy forralja a véremet, hogy meg kell ölnöm, ha tovább így beszél?...

– Ugyan, bolond! Eressze el a kezemet! Mit akar?

– Marquise, szeret ön engem, szeret ön engemet?

Az előbb, mialatt a marquise beszélt, már egészen meggyőződött róla, hogy nem szereti, sohasem is szerette, és most mégis, nyomorultan, kapaszkodott ebbe a kérdésbe, várt valami alamizsnafeleletet, amiben talán még egy utolsó, egy halvány, egy percnyi illúziót találhat.

– Ha szeret, ha egy kicsit szeret még... Marquise!... Ön még ma el akar utazni?

– Engedjen! Engedjen! Mit akar hát? Hisz maga mondta, hogy minden perc egy halál!

– Marquise! Én is önnel megyek! Én is önnel utazom!

– De hova gondol? Ez lehetetlen. Mit szólnának?

– Mit törődsz te avval, hogy mit szólnak? Mit törődsz te avval, ha engem szeretsz? Marquise!... Nem szeret, nem szeret, egy kicsit se szeret! Ha szeretne, másra sem gondolna, mint jönni, jönni, velem, a világ végére... élni mint két pásztor...

– Ah, de ön jól tudja hogy ez biztos halál. Ön nem utazhat útlevél nélkül. Rám is csak veszedelmet hozna.

– Asszonyom, ön jobban szereti a kis kutyáját, mint engem.

– Bolond, csak nem akarja, hogy magát is az útikosárba dugjam?

– Marquise! marquise! hogy tud így beszélni? Ó milyen borzasztóan csalódtam önben, csalódtam! Hideg, önző, gyáva... Ó milyen máshogy gondoltam én! Mi voltam én önnek? Talál mást odakünn. Az asszonyokban nincs emlékezet... Mégis, mégis, mennyire szeretem! Tudja mit tesz az: szeretni? Hogy mi az, az én számomra, mi az? Én, aki... megválnék-e én öntől, ha ezer vérpad várna is rám?

A marquise leült a tabouretre, elővette szép batiszt mouchoirját és elkezdett hangosan zokogni. De aztán hirtelen felpattant, a tükör elé ment, elszántan megnyomogatta a szemeit, megpúderezte az arcát, megigazította a köpönyegét, mint aki menni készül.

– Julie, Julie, ne hagyjon el! – kiáltott fel könyörögve a férfi. – Ne hagyjon el, bocsásson meg, bolondokat beszéltem, az izgalom őrjített meg, hisz gondolhatja, öntől elválni!... Ah, könyörgök, könyörgök, csak még egy percet! még egy negyedórát!... csak még egyszer legyen a régi... bocsásson meg...

– A halálomat akarja – mondta a marquise síró hangon –, azt mondja, szeret és azt akarja, hogy meghaljak.

– Julie, Julie, hogy akarnám a halálodat? Látod, a legnagyobb áldozatot hoztam érted... kész vagyok megválni tőled mindörökre... nélküled élni... nélküled... csakhogy megmentsem az életed! Mi tehetne önzetlenebbé mint a szerelem? Ó Julie, de ha már nem látlak soha többé, még egyszer, utoljára, egy negyedóráig légy a régi velem, ülj le ide mellém, nézz a szemembe, bocsáss meg nekem, légy az enyém még egy negyedórára; még egy negyedórára, aztán minden mindegy, forradalom, guillotine, az egész világ nem érdekel, csak te...

– De azt mondja, hogy rossz vagyok – szólt az asszony gyanakvó és félő tekintettel.

– Gyermek vagy, gyermek vagy, bájos, semmivel sem törődő, makacs, érzékeny és ijedős gyermek, és én balga vagyok, ha egy gyermek ártatlan önzését komolyan veszem. Jer kedves gyermekem, hadd játszom veled még egyszer mint régen, érezzem utoljára a közelségedet, melegségedet a habos ruhán át, csiklandjam a szívedet, még egy negyedóráig hajtsd a vállamra fejedet, mint mikor először mondtam meg, hogy szeretlek és te sírtál és pihegtél mint egy kis ijedt madár...

– Pedig tudtam előre mit akar mondani!

– Emlékszel, úgy-e emlékszel? a vállamra esett a fejed, mint a szélben lecsukló virág, és éreztem a térded érintését, hogy ing és reng a térded, mint aki futni akarna és nem fut.

– Ó mennem kell, mennem kell, ne tartóztasson! Most elromlott a frizurám! Ön tudja, hogy minden pillanatban feljelentéstől tartok. Ki tudja? talán már ott is vannak az elfogatási paranccsal... A forradalmi törvényszék...

Megreszketett egész szép testében.

– Ön imént mondta, hogy Jean befogva tart és a legelső gyanus zörgetésre a kerti kapun át idehajtat. Nem így van?

– De igen.

– És Jean ügyes ember, megbízható.

– Ő igen.

– No látja hogy nem lehet semmi veszély. Különben is ma még nem jönnek, hisz ön eddig még fel sincs jelentve. Édesem, csak nem gondolja, hogy én veszélyt hoznék önre, csak nem hiszi, hogy nem én lennék az első, aki küldenem, aki sürgetném távozását, bármennyire fáj is, ha csak legtávolabbról is azt gondolhatnám, hogy veszély lehet? Hiszen ki szereti, ki félti magát jobban mint én édesem? Hát nem bízik bennem? Nyugodt lehet, míg én marasztalom. Hát nem tud nyugodt lenni, ha én marasztalom?

– Nem – kiáltott a nő, szinte szenvedéllyel.

– Pedig azelőtt nyugodtan rámbízta magát, úgy-e?

– Az igaz.

– És megbánta már hogy rám bízta magát?

– Azt nem mondom, hogy megbántam.

– Ugy-e, nem bánta meg, nem bánta meg! Mégis csak szép órákat töltöttünk mi együtt...

– Szépeket.

A szeme felcsillant amint az első pásztorórákra visszagondolt.

– Csak ne volna olyan nagyon, olyan túlságosan szerelmes belém. Amint így néz rám, ezekkel a szemekkel, mindig megijedek, azt hiszem, valami nagy bűnt követek el hogy magával vagyok, éppen magával! Akárki mással nem látszana olyan bűnnek, mint magával, amikor így néz rám.

A férfi elébe borult a szőnyegre és átkulcsolta a térdeit mint a régi görögök mikor könyörögtek és úgy nézett fel rá.

– Mennem kell – szólt Julie idegesen.

– Ó marquise, hát nem szán meg? Még egy negyedórát, annyit igazán megérdemlek... nem, nem eresztem el, erőszakkal is itt tartom... lehetetlen hogy így elmenjen... annyi mondani valóm van... magyarázni... értsük meg végre egymást... beszéljünk okosan... valami mindig hiányzott... a lelkeink nem egyesültek... marquise!... Könyörgök, könyörgök... most mindent... most el tudok mondani mindent... egészen másként fog látni... még egy negyedórát!

– Már egy félóra óta mondja, hogy még egy negyedórát.

Ebben a pillanatban nagy, öblös, dallamos érckongás hallatszott. Felnéztek, de az alabástromoszlopos, ébenfa-bolthajtásos óra arany mutatója nyugton sétált egyhangú gyöngyházmezein: a zengés tágabb volt, mélyebb, messzebb és terjedelmesebb. Valóban a kopogtató zengett, a kalapács a házkapu bronzpaizsán és mind a ketten összerezzentek.

– Jön valaki.

– Akárki, nem fogom bebocsátani.

– De hátha Jean, de hátha Jean?

A házból ilyenkor minden cselédség el volt távolítva. Lucien felcsapta háromszögű kalapját súlyos, hajporos fürtcsigáira és lassan kiindult a fekete oszlop körül kanyargó falépcsőn.

Titkos lelkifurdalást érzett magában, hogy hátha csakugyan veszélybe hozta a marquiset; – de nem ez bántotta főleg, ez mellékes volt, hanem, hogy így hirtelen, bármely pillanatban kiragadhatják őt a karjai közül és hogy talán most igazán el kell bocsátania és talán sohasem látja többet, vagy ki tudja mi jön, míg újra látná, ezt a néhány percet is irígyli tőle a sors – most, mikor még pár percig vele maradhatott volna – akárhogyan – ha az ő kedve ellenére is – hiszen mit érdekli őt már az egész világ azonkívül, hogy még néhány percet vele lehessen?

– Jean...

– Asszonyomat keresik, alig sikerült kihajtanom, a kocsi a szögleten vár, Lucie még reggel átszaladt a kosárral madame de Launayhoz, ott várja asszonyomat, útlevél, öltözet, minden rendben...

– Menj a kocsidhoz és várj.

– Kérem uram, azonnal mennem kell, minden percben itt lehetnek...

– Itt? Nálam?

– Lucienek van egy barátnője...

– Mi közöm nekem a te Luciedhöz és a barátnéjához?

– Addig faggatták, míg kivallotta, hogy a marquise ebben az uccában szokott járni. Minden percben itt lehetnek!

...Mikor visszament a kanyargó falépcsőn, maga is kíváncsi volt, mit fog cselekedni. Küldje... ő maga küldje el magától... mindörökre... azt, aki ha nincs vele, üres, ó milyen iszonyú üres és céltalan a világ és kín az idő? Megdidergett, elgondolva ezt az örök ürességet, amibe most bele kell szakadni. Ő, ő maga mondja meg... milyen iszonyú gúny! Az ember gyenge, letörik. Ki kívánhat ennyit? Hisz ő elereszti, csak... Vajjon csakugyan olyan végzetes lehetne az a néhány perc, az a negyedóra? Talán hiszen... Neki mindene az: egy megnyert percnek egy elveszett örökkévalóságért kell kárpótolnia. Minden, minden! Hogy ő nem szeret, nem szeret! Veszély, halál, olyan fontos az, aki szeret? Én is veszélybe jutok, ha őt nálam lelik. Igen, persze, én is! Én nem törődöm vele, nekem mindegy. Nem, hisz én nem vagyok önző – jobban szeretem őt, mint magamat, hiszen én elküldöm, mindjárt megmondom neki, csak néhány perc... addig nem érhetnek ide... nekem ép úgy veszély, mint neki...

– Ha azonnal megmondom, akkor egy pillanatig sem marad tovább – gondolta, amint benyitott a szobába a fehér szárnyasajtón, melynek mélyült, keretes hornyain piros csíkok szaladtak szögletbe. – Ha nem, mi lesz? Akármi! Jöjjön valami új! Ah fogok-e még máskor is benyitni majd ezen az ajtón?

A marquise egészen felöltözve, bodros nyakkal és reszketve állt a piros szőnyegen, mint egy záporvert georgina.

– Jean jött?

– Jean. Madame Delaunay üzent hozzád édesem, hogy légy egészen nyugodt, minden rendben van, rendelkezésre bármely pillanatban: ma még legalább semmi veszély nem képzelhető.

– Ah, úgy megijedtem!

A marquise önkénytelen leereszkedett a virágos chaise-longuera. Csönd volt és késő délután. Az aranykeretes tükör előtt nagy szürke hamuszakállaikkal csüggedtek az önnön égésüktől cifrán kirojtozódott gyertyák masszív tartóikban. Lucien odalépett a koppantóval és lekoppantotta a hamut. A fények felujongtak a nagy gobelinen, ujjongtak a girlandos, rovátkás talpazaton, melyen egy klasszikus szobor meredt unalmas redőivel.

A férfi a természetre gondolt, a szabad, természetes, érzelmes életre, amelyről Jean Jacques írt.

Azután lassan bezárta az ajtót.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.