Az élő ház – részlet Tamás Dénes regényéből

Kilencvenes évek eleje, erdélyi kisváros, bentlakási szoba, huszonnégy bentlakó fiú, és szerelem, könyvek, rockzene, piálások, csoportos erőszak, sok-sok játék – minden, aminek ilyenkor meg kell történnie, aminek el kell kezdődnie. De mit és hogyan tud ebből megőrizni az emlékezet?

(napfény és hús)

Mihály osztályával jönnek egy hétvégi, téli kirándulásra. Csak érkezéskor derül ki, valami baj történt a tervezéssel: öt ágy áll a rendelkezésükre, ezekben kellene tizennyolcan aludniuk – két kilencedik osztályos fiúnak és tizenöt lánynak, valamint Mihály osztályfőnöknőjének.

Valahogy a nappal beletartozik az éjszakába. A tágas, lehavazott fennsík tűnik fel egy pillanatra a fenyőfák között, ott lehet előrefele botorkálni a mély hóban, egészen a semmibe hulló peremig, ahol arcul csap a mélység hideg lehelete. De nem az innen felfakadó szédület a legerősebb, hanem a hó tömött csillogása, a hatalmas araszoló, szétterülő, befoghatatlan fehérségé, ami még akkor is szúr belül, kapar, lüktet, amikor valahogy rázáródnak a szemhéjak.

Különben majdnem teljesen sötét van. Csak a vaskályhába behajigált ropogó, pattogó fahasábok fénye sugárzik a kályha ajtajának résein, bár ezeket a fényeket csak a hangokból lehet kikövetkeztetni az összetolt ágyakon fekve, besüllyedve a meleg, szuszogó, mocorgó, tréningrendekbe burkolt testek, e mozdulatlan húsbálák közé, olyan elevenségbe préselődve, aminek a határait még a képzelet sem tudja letapogatni.

A tanárnő mellett fekszik. Teljesen éber, nyitott szemei valóságosan falják a sötétséget. Hatalmas az elterült női test, súlya mélyen benyomja a matracot. Lejtős árok keletkezik ott, magához szívja, valami mély, ijesztő állati működéshez, ami, habár teljesen csendben van, mégis él, dolgozik, hiába fekszik háttal neki, szinte követni tudná a gyomorból tekergőzve alácsorgó salak útját, a szív, a tüdő, a máj neszező munkáját – egyszerre féli és vágyja ennek az egész átkarolhatatlan testnek a valóságát. De amibe leginkább beleakad a képzelete, az a két hatalmas, egymáson elfekvő mell között képződő sikamlós izzadmány – mintha a mellek simogatását érezné a hátán, fut végig a hideg a gerincén. Meg szeretné érinteni, ezt érzi, végig szeretné szántani az ujjait a csatakban, de jóformán át sem szalad a testén a vágy, már meg is ijed, s mielőtt elárulná a teste, megpróbálja kimozdítani az árokból, fennebb tolni a lejtőn: behorpasztja a fenekét, előrébb mozdítja a fejét.

Amivel beletolja a száját egy nyaló-szívó-szürcsölő forgatagba.

Nem megkeresték a száját: egyből birtokba vették, használni kezdték. Ideje sincs megijedni, sem elárulnia, mennyire nem tudja, mit és hogyan kell ilyenkor csinálni – le se tudna válni az örvényről.

Mint akit fogak között tartanak fogva.

De nem is akar leválni. Remegő tudatával követi, hogyan alakul egyik mozzanat a másikba, mert közben fél, nehogy észrevegye a tanárnő, mi történik mellette, miközben vakmerővé is válik, szinte kívánja, hogy a háta hozzáérjen a tanárnőhöz, hogy hátulról is birtokba vehesse a borzongás, tolná vissza a testét az árokba, de végül mégsem. Ám nincs ideje ezen gondolkozni, már csak a szájában történő lüktetést követi, ahogyan egyik csúcs követi a másikat, hol a nyelv húsos törzsének csapkodását, hol a szájprémek simogatását, a fogak vad rágcsálását, ott van minden a szájában, a simogató, csuszamló, elomló puhaságban a vadság, az éles, tépő, felsértő vadságban a puhaság, de bármit érez, omlik is alá egyből, szűnik is meg, hogy helyt adhasson a rákövetkező csúcsnak, mintha egy dallam szólalna meg a szájában, visszhangzana a testében, ebben a tág hangszekrényben; hangok születnek meg és halnak el benne, ez dobálja, ragadja magával, miközben a sötétség magába olvasztja, mintha forró mézet öntöttek volna a szájába, s az hatolna be testének minden résébe, az töltené ki teljesen, újra és újra.

Nem lehet a végére jutni annak, ami nem az időben történik. Mégis: a reggeli tehetetlenség kisfiúsra lohasztja az éjszakát. Ébredés után egymással szemben ülnek a durva, rücskös deszkákból ácsolt asztal két oldalán. Dacos, kapkodó szemek ragyognak a túloldalon, de nem mer beléjük nézni, csak súrolják egymást a pillantásaik, így tesznek vallomást arról, ami mindkettőjüket meghaladja, de nem akarnak, nem tudnak összeakadni, mert akkor meg kellene szólalni, valamit mondani kellene egymásnak; de mivel lehetne felérni az éjszaka magaslatait? Hogyan lehetne folytatni? „Jó hangosan elszuszogtatok ott mellettem”, szólal meg a tanárnő, amitől a szégyen is elönti, még kisebbre összemegy, ettől pedig nem marad semmi az éjszakából, a szájában dolgozó forgatagból.

Csak a hó rettenetes fehérsége világít tovább.

Nem a hó az. Flóra melle világít.

A lányok emeletéről induló, de a semmibe vezető hátsó lépcsőfeljárón ülnek egymás mellett. Ide húzódtak félre elbúcsúzni a tanév utolsó napján, ami után haza fognak utazni, hogy elkezdődhessen a mindentől elválasztó vakáció. Furcsa lebegésben vannak itt, mintha nem is a koszos lépcsőfokokon kuporognának az összesűrűsödött félhomályban, egymás izzadt kezét szorongatva, mintha még mindig a domboldalon jönnének lefelé. Pedig már rég le kellett jutniuk. Meg kellett érkezniük a földre, a városba, a bentlakásba, valamilyen „kapcsolatnak”, „együtt járásnak” nevezett történésnek is el kellett volna kezdődnie közöttük – azonban nem kezdődött semmi, olyan most is, mintha abban az egyetlen, finoman összecsusszanó érintésben léteznének, mintha most is hullanának rájuk a bogarak az ég kitakart tölcséréből. Pedig közel az utazás pillanata. Közel az együttlét folyamatos izzását szétszakító elválás, közel az elképzelhetetlen, valahogy meg kellene az időt állítani. De mivel lehet ezt megtenni, mivel lehet a már nyiladozó szakadékot eltüntetni?

Van olyan, amikor nem az ész, nem a gondolat, hanem a vágy találja meg a legjobb megoldást. Létezik olyan, amikor nem következtetni kell, csak kimondani azt, amit a felajzott érzékek folyamatos működése már úgyis összegyűjtött, megformált.

„Mutasd meg a melled” – mondja.

De úgy, mint aki nem vár, nem remél semmit.

Talán ezért hatol bele olyan elemi erővel a látvány. Mert nem kell Flórát kérlelni. Két kezével a blúza nyakához nyúl, megfogja, és előrehúzza. De nem is a mozdulata a letaglózó, hanem a pillantása, ami ezt a mozdulatsort kíséri. Mintha az egész lénye gyűlt volna össze ebben a pillantásban, e lélegző szemtükörben, a test okos, szabad tudása, amely már tudja azt, hogy nem eltakarnia kell magát, hanem feltárnia, megmutatnia, mert ettől nem kevesebb lesz, hanem több, erősebb.

Hazudott Szálka. Nem is almához hasonlítanak. Ezután pedig már nem gondol semmit. Csak rázáródik a látványra. Ugyan csak egy pillanatig látja, de utána nap mint nap magában hordozza. Mintha tekintete mélyén egy másik tekintet nézne kifele. Maga a háborgó test. Ami örökös mozgásban van, kiválaszt magának valamit, ami mozdulatlan. Ami nem mozdul, de mégis megtörténik. A bőr, a felület történik meg. Erősen fénylik, mintha a lépcsőfeljáróból vonta volna el, húzta volna magára az összes világosságot. Puha, engedékeny, mégis összezáruló kettős görbületében feszülés, robbanás van. Lefele mutat ez a görbület, de mégis megemeli a súlyt. A pórusok mintha külön-külön akarnának megmutatkozni rajta. Nem burkolja a testet, nem rongy, celofán, nejlondarab, nagykabát, hogy eltakarja a húst. Maga a test tárul fel benne. Abban pedig Flóra lénye. Feltárul, és elhordozza őt. Mert nem ő hordozza a látványt magában. Nincs benne semmi, ami képes lenne erre.

Flóránál van, nap mint nap. Hiába ül órák hosszat az almaszagú szobában. Lát és Flóra. Gondol és Flóra. Akar és Flóra. Hiába jár fel-alá, cserélgeti a rockkazettákat a kazóban, hiába bújja a könyveket, úszik a tóban, szalad este a gát alatt, a folyóparton, hiába sétál utána a naplementébe. Minden és Flóra. Mintha a pörgő biciklikerékből a tekintete erejével megállított egy darab küllőt nézné merően. Hiába van végtelen távolságra tőle, mégis közel érzi magához. Öröm van benne, folyamatos, betelni nem tudó ujjongás.

Nyugodtan. Nyugodtan.

Megint visszhangzik benne Flóra biztatása. Erőt ad neki. Lennebb csúszik a keze. Oda, ahol a közelségnek újabb mélységei tárulhatnak fel előtte. Ahonnan tényleg meglesz neki Flóra teljesen.

Mint aki fejest ugrik egy szakadékba, úgy tolja be az ujját. Túltolja a túlérett szilva nyákos belsején, de nem érkezik meg sehova. Nem érez semmit. Lehet Flóra sem, mert többször megmozdítja a csípőjét, fészkelődni kezd, mintha magában próbálná megkeresni azt, amit ő nem tud nyújtani. Csillagtalan, mocsárszagú éjszaka borul rá. Az ujján kellene táncoljon a vágy, de ez nem tánc, nincs semmi az ujjon, a semmibe van beletartódva, hiába dörzsöli kényelmetlenül a farmernadrág cipzárja a kézfejét.

Semmi, semmi.

Flóra arca is merev, talán még bosszús is. Bennebb tolja az ujját. Mintha egy kígyó hasában araszolna előrefele. Megint semmi. Kihúzza az iszapból a kezét.

Ekkor történik meg.

Mert miközben jön kifele az ujja, egy apró dudornak ütközik neki. Leheletnyi sejtelem, ahogy megpattan rajta az ujj. De a többi már nem ott történik. Mégis az ujjában érzi. Mert hirtelen összerándul és felszisszen Flóra, mintha elektromos áram rázná meg a testét, de az arca is megváltozik, mintha vihar söpörne végig rajta, minden egy picit kitágul rajta: a száját kitátja és levegő után kap, megfeszülnek a vonásai, a szeme kikerekedik, lüktet az írisze. Mindezt látja is, tekintetével elkapja és rögzíti a pillanatot, de leginkább az ujja begyén érzi az egészet, abban az apró döccenésben mintha feloldódott volna valami másba, ahogy két molekula a mikroszkóp alatt egyesül: egy pillanatig egymásnak feszítik határaikat, rugalmas hártyaszerű felületüket, ettől finoman remegnek, hullámzanak, még őrzik képlékeny önállóságukat, de egyszer, nem tudni mitől, elpattan a külsejük, és egymásba zuttyannak, egyek lesznek.

Többször lesújt a napfény a félig lehúzott zsalugáterekre.

Nincs ennél mélyebb közösülés. Az ujján, a bőre hámsejtjein hordozza, és már érzi, tudja, hogy sohasem fogja levedleni, és mint az évek legfinomabb, legmélyrehatolóbb dörzsanyagát hordozza magában.