Viszontlátásra! – Polgár Vera prózája

Az éjjeliszekrény fiókja félig nyitva. Látom a szalvéták között a műfogsort. A tegnap kibontott narancs papírtálcán hever, két-három gerezd hiányzik belőle, a többire keményen rászáradt a vékony hártya. A bögre falára fekete karikát rajzolt a reggeli tea. Rakosgatok. Próbálom otthonossá tenni a halál előszobáját.

Nézem anyámat, az egykori szép doktornét, aki után még negyvenen túl is megfordultak a férfiak. Több mint harminc éven át ült apámmal szemben a fehérre meszelt orvosi rendelőben, iktatott, pecsételt, nyitotta-csukta az ajtót, rendezte a kartonokat, csitította a türelmetlen betegeket. Minden lélegzetvételével apámat és az ő hivatását szolgálta. Most alig látom a testét kirajzolódni a paplan alatt. Mintha nem is lenne, csak a feje nyugszik a párnán, és a két karja úgy fekszik mellette, mint valami törékeny ágacska, amellyel egy fuvallat is könnyedén elbánik. Akárha odatette volna valaki, hogy mégse csupán egy magányos fej árválkodjon az ágyban.

Nézem. A bőre pergamenszerű, sápadtszürke. A szája nyitva, ajka besüpped, a szemhéja halvány rózsaszín. Szempillának már nyoma sincs. Összecsomósodott, fehér hajtincs tapad a homlokára.

Állok az ágy végében. Apám egy kis ideig mellettem toporog, majd az ablakhoz csoszog, és bámulja az esőt. Úgy hallom, mintha dúdolna valamit.

– Mama, alszol? – szólok halkan, míg megérintem kézfejét. Száraz és meleg. A szúrások helyén sötétlila csomók. Fölé hajolok. – Én vagyok, Péter. 

Megrándul a szája széle, éppen csak moccan az izom. Mintha elmosolyodna. Vagy csak képzelem. Parányi rés nyílik lecsukott szemhéján, majd újra lezárul. Mélysötét csend ereszkedik közénk, csak apám dudorászása hallatszik a szűk kórterem végéből. Az éjjeliszekrény fiókja félig nyitva. Látom a szalvéták között a műfogsort. A tegnap kibontott narancs papírtálcán hever, két-három gerezd hiányzik belőle, a többire keményen rászáradt a vékony hártya. A bögre falára fekete karikát rajzolt a reggeli tea. Rakosgatok. Próbálom otthonossá tenni a halál előszobáját.

Széket húzok az ágy mellé.

– Gyere, papa – intek –, ülj ide!

Bizonytalan léptekkel indul el az öreg, gyanakvóan tekint az ágy felé. Lezöttyen a székre, maga alá húzza a lábát. Hosszasan törli a szemüvegét, mielőtt felveszi, aztán alaposan végigtekint anyámon, éppen úgy, mint annak idején a lázas betegeken vagy a hasgörcsben szenvedőkön.

– Ki ez? – fordul felém.

Nem először hallom ezt a kérdést.

– A mama – válaszolom, és magam is megdöbbenek, milyen természetes nyugalommal ejtem ki a szót.

Apám leveszi orráról a szemüvegét, és csóválja a fejét.

– Az nem lehet. Anyád barna és magas, erős asszony. Sosem feküdt ágyban ebéd után. Most is a kertet bújja… – Göcögve nevetgél. – Mert mindig csak az a kert…

– Az régen volt, papa. A házat húsz éve eladtátok.

Kimosom a bögrét, gyümölcslevet töltök bele, tiszta törülközőt teszek az ágy végébe, a szemétbe hajítom az összeaszott narancsgerezdeket. Anyám időközben kinyitotta a szemét. Száját kissé összébb csukta ugyan, de még így is látom, hogy hiányoznak a fogai. Amikor apám felé tekint, megélénkül:

– Jó, hogy eljöttél hozzánk, Palika. Mindig is te voltál a legjobb testvérem. A többiek csak… – bágyadtan kuncog, és erőtlenül legyint a semmibe.  – Egyszer elvittelek magammal a…

Köhögésbe vált a hangja, kering a falak mentén a sípoló zihálás. Kis időbe telik, míg lassan megnyugszik. Tétován állok, kezemben az ágy mellől felszedett papírzsebkendőkkel, és ide-oda rebben a tekintetem. Anyám elgyötört arccal ismét a mennyezet felé fordul, szemhéját szorosan összezárja. Keskeny fénypászma kúszik a párnája szélére. Apró porszemcsék forognak a sápadt, tél végi napfényben. Figyelem a paplant, amint emelkedik fel és le. Aztán apámra tekintek. A karóráját piszkálja. Amolyan régi fajtát, felhúzósat.

– Megállt – mondja. – Pedig ez egy jó óra. Még anyádtól kaptam. Ez ki? – mutat az ágy felé.

Nem tudok válaszolni, mert nagy lendülettel kicsapódik az ajtó. Hátamba vágódik a kilincs.

– Tessenek kimenni, öt perc múlva vizit! – kiabál be egy nővér, és már száguld a következő ajtó irányába.

Felkapom a szennyes törülközőt, és a táskámba hajítom. Megigazgatom anyám feje alatt a párnát. Nem rezdül, csak egy halvány nyögéssel jelzi, hogy még itt van. Megcsókolom a homlokát. Ajkammal érzem, mennyire forró a bőre.

– Palikám – pihegi csukott szemmel. Alig hallom a szavát. Oldalra fordítom a fejem, így a fülem közelebb kerül a szájához. – Szerettem én az uram… – rebegi, én meg csak bólogatok –, de a fiamnak… a Péternek… mégsem ő az… – Elhallgat, és a feje megbillen. Újra elalszik.

Alig bírok felegyenesedni. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg ellépek az ágya mellől.

Apám már az ajtóban áll, a kabátját gombolgatja vékony, göcsörtös ujjaival.

– Nem akarsz elköszönni? – Megfogom a karját. Alig érzékelhető a teste a kabát alatt. Kicsi lett ő is, törékeny és áttetsző.

Rám néz, látom, nem érti, mit akarok. Aztán az ágy felé fordul, és megemeli a kalapját:

– Viszontlátásra!

Anyám egyenletes szuszogása a válasz.

Ahogy a folyosón araszolunk kifelé, minden nyitott ajtónál kalapot emelve beköszön:

– Viszontlátásra!

A liftnél megállunk. Mellette a büfé. Néhány pogácsa, szendvics és egy Túró Rudi kornyadozik az üveg mögött.

– Te – bök ujjával a pult felé –, olyan pöttyös izét, olyat vegyél nekem!

És derűs a tekintete, akár a májusi égbolt.

Én meg csak bámulok magam elé, míg kotorászom a zsebemben aprópénzért, és makacsul arra gondolok, ezek csak játszanak velem.