Trubadúrvarázs, 5. rész – Gáspár Ferenc regényrészlete

Egészen messziről meghallotta a dajka hangját: – A tűz ellen legjobb gyógyszer a víz… Közben feltűnt egy fekete lovas, a folyam hátán ügetett… – Vizet kell hoznod a Dunából. Viola értette is, amit mond, meg nem is. Révetegen indult kifelé a házból, még egy köpenyt sem terített magára, úgy szaladt utána a néne, hogy betakarja. Közben a zajló folyón mind közelebb és közelebb ért hozzá a lovas az éjfekete paripán.

16.

A püspök annyira összemelegedett a festővel, hogy elfelejtett lázadást, Mátyást, betegséget, álmokat, mindent! Egyre azok a régi szép napok jártak a fejében, még akkor is, amikor a fiatal festőlegény dolgozott, vagy ha rossz időben együtt járták az érseki palota termeit, napsütésben a várost, a befagyott Duna partját. Gondolatban Firenzében járt, az Arno túlfelén, a Boboli-domb mögötti ősöreg olajfák között, vagy a főtéren, a városháza környékén, aztán a dóm, a Santa Maria del Fiore kupolája alatt, a készülő laternát bámulva. Fiatal lányok suhantak körülötte, lenge ruhában, tavaszt idézően. „Itt epáratlan Simonetta lenne?”

Az ifjú festő mesélt neki a csodálatos szépségről, akibe beleszeretett egész Firenze, de leginkább a daliás Medici öcs, Giuliano.

A festő nem egyedül dolgozott. Jól tudta Janus: Lippi mesterrel érkezett ide, többedmagával, s bár az idős ember azóta elhunyt, ő néhány társával maradt, amíg be nem fejezik a studiolót.

A jelen és a múlt összekeveredett Janusban, látta magát ifjúként, Guarino mester iskolájában: epigrammákat gyártott, elcsábította a lányokat, bort ivott és verekedett esténként. És még ha csak a lányokat… A harminchat éves püspök ijedten vette észre, hogy tetszik neki a huszonöt éves Sandro. És nemcsak esztétikailag… Esténként, lefekvés előtt mindenesetre elmormolt néhány miatyánkot.

Azért az összeesküvést itt, Esztergomban nem volt könnyű feledni. Főleg, hogy a hírek, ha lassan is, de jöttek, akár a kora esti sötét a Duna felől. Egyik nap az érsek se szó, se beszéd, rátört a püspökre.

– Elengedte Thúz Jánost! Mit szólsz ehhez? Lecsukatja, aztán elengedi! Akár egy hóbortos római zsarnok! Engem meg kitúr a kancelláriából! Megyek Budára, és ott meg Matucsinai Gábor… akiből még kalocsai érseket is csinált! És ott ül mellette Beckensloer! Az magyarul sem beszél rendesen.

Janus éppen Plutarkhoszt olvasott. Javítgatta a fordításait, amiket még diákkorában kezdett el, Ferrarában. Megnyugtatta ez a tevékenység, némileg elterelte a gondolatait az összeesküvésről, s visszavonulót fújtak furcsa érzései is, amiket az ifjú festő lénye váltott ki belőle.

– Tulajdonképpen ez egy jó hír – szólalt meg végül, mikor Vitéz János egy pillanatra elhallgatott. De ez csak olaj volt a tűzre.

– Micsoda jó hír? Megadóztatja az egyházat! El akarja venni az érseki jövedelmem! És te még a törvényeit is megszavaztad!

– Mi mást tehettem? – kérdezett vissza Janus, aki csak kapkodta a fejét a hirtelen záporban. – Mindenki megszavazta.

– Én nem. Figyelj rám egy kicsit, Janus – az érsek, némileg lecsillapodva, egy széket húzott a püspök mellé. Leült, sóhajtott egyet-kettőt, próbált megnyugodni.

– Rendben, leváltott engem és Thúzt a szlavón bánságból. Nem hallgat ránk, már nem vagyok főkincstartó – próbálta Janus magához ragadni a szót a beállt csendben. – De ezek egyéni sérelmek, bátyám, te is tudod. Az igazi baj, hogy Mátyás nem a török ellen harcol.

– Eddig sem a török ellen harcolt – mondta az érsek. – A cseh trónt akarja elfoglalni évek óta. És Bécset. Német-római császár akar lenni. Nem ez a lényeg.

– Hát mi a lényeg? – csodálkozott Janus.

– Az a lényeg, hogy már a mi bőrünkre megy a játék! Mert az még hagyján, hogy levált meg kinevez. De ha a jövedelmekhez akar hozzányúlni! Az már vérre megy.

Janus meglepődve látta, hogy nagybátyja homlokán a két meglevő mellett egy újabb ránc indul útnak. Mintha most keletkezne, abban a szent pillantásban.

– Arról nem beszélve, hogy attól, aki egyik percben lecsukat valakit, a másikban szabadon engedi, más disznóságok is kitelnek.

Janus furán érezte magát. Hiszen ezért jött ide, ezért utazott télvíz idején Esztergomba, hogy megbeszéljék a felkelést Mátyás ellen. Mert a hírek szerint majdnem mindenki ellene van. Újlaki, a két Szapolyai, még talán a király rokonai, a Rozgonyiak is… A köznemesek szintén elégedetlenkednek, a hadiadónak senki nem örül, egyértelmű, hogy fel kell lépni a királlyal szemben. De itt az esztergomi nyugalomban, kedvenc könyveit olvasgatva, valahogy az egész felkelés feleslegessé vált. Betegsége sem kínozza, néha azt hiszi, megint húszéves, még mindig előtte az izgalmas, kalandokkal teli élet. És akkor a nagybátyja ki akarja rángatni őt ebből a kellemes álmodozásból, Plutarkhosz mellől, a kandalló mellől.

– Mit tegyek hát? – kérdezte Janus.

– Vissza kell utaznod Pécsre. Beszélned kellene Thúz Osváttal, a zágrábi püspökkel. És Újlakival szintén. Ő az ország legnagyobb földesura.

– Induljak vissza télvíz idején? – És Janus a festőre gondolt.

– Öcsém, beteg vagy? Nem: meggyógyultál. Hogy mitől, kitől, nem tudom, de nem is kérdem. Talán az imádkozás segített, talán más. De mivel semmi bajod, nyugodtan nekivághatsz az útnak.

– Pont én, aki dicsőítő verseket írtam Mátyáshoz?

– Pont te, hogy elfeledtessed az utókorral a hízelgésedet.

Janus nem felelt. Lelke mélyén tudta, hogy nem hízelgés volt, amit írt, de azzal szintén tisztában volt, hogy nem tehet mást, vissza kell indulnia Pécsre. Talán jobb is. Addig még a király is cselekedhet olyasmit, ami lecsillapítja az ellene szegülőket, ő meg elfelejti az ifjú festőt. Megköszörülte a torkát:

– Holnap indulok – mondta.

– Helyes – felelte Vitéz. – És vidd magaddal az ördögeidet is! – És bizalmasan megveregette unokaöccse combját.

17.

Viola nem tudott semmi biztosat Ádám felől, hogy kicsoda-miféle, csak azt tudta, hogy a dal, amit neki énekel, az gyönyörű: elolvadt tőle a hó, kinyíltak a virágok a mezőn, s mintha még egy mandulafát is látott volna. S most ezt az Ádámot viszik el a poroszlók, dugják börtönbe. Mi több: máglyára akarják vetni? Viola azt hitte, rosszul hall. De mikor megkérdezte, a poroszló újból megismételte, milyen szörnyű sorsot szánnak szerelmének. Viola fiatal volt, de nem buta. Tudta, hogy ha valakit a király börtönébe visznek, onnan nem szabadul meg egykönnyen. Legszívesebben azonnal futott volna utánuk, de arra gondolt, inkább megkérdezi idős dajkáját, vajon mit lehetne tenni Ádám kiszabadítása érdekében. A dajka vajákos öregasszony volt, még a Duna túlpartjáról is hozzá jártak gyógykezelésre, akár a fejük fájt, akár a gyomruk. Ha ótvaros kelések ellen kellett javaslat, akkor is, ha női panaszok ellen, szintén. Örzse néne tavasztól őszig járta a környező mezőket, a Pilis lankáit, hogy gyógynövényeket gyűjtsön. Aztán nem győzte szárítani, kötözgetni, rendezgetni, sokszor a házi munkáját is elhanyagolta miattuk. Viola apja dühösködött eleget: odaégett a rántás, kozmás lett a sült, füstös a tészta. De Örzse néne olyan régen volt a háznál, hogy Vejte úr végül mindent elnézett neki.

Őhozzá fordult hát a lány, hátha ezen a bajon is tud segíteni… Örzse néne most sem tétlenkedett, gyógyteát főzött éppen ánizsból meg szárított borsos mentából. A konyhában terjengett a füst, apja már régen világgá ment a szagoktól, mikor Viola belépett. A néne háttal állt neki, ahogy kavargatta az üstöt, őszülő kontya fel volt tűzve, kendőjét a nagy meleg miatt levette. A füstkarikák táncot jártak körülötte, meg-megkapaszkodtak a mennyezeten, és Viola hirtelen úgy látta, kicsi emberkék ülnek a karikákban sapkákkal a fejükön, és mosolyognak. A mosolyuk ellenére ijesztően dermedt volt az arcuk, Viola mindjárt be is csukta a szemét, s mire újra kinyitotta, a törpék eltűntek. Örzse néne viszont szemben állt vele, egészen közel, és fején meg volt kötve a kendő.

– Elfogták a legényt, ugye? – kérdezte a vajákos, és Viola szíve nagyot dobbant. Tudja a titkomat, gondolta. Akkor nyíltan beszélhetek vele!

– Segíts nekem, légy szíves! – kérlelte. – Mit tegyek, hogy megmentsem a szörnyű tűzhaláltól?

– Igyál ebből a főzetből egy kortyot! – A néne, ki tudja, honnét, egy bögrét varázsolt elő, s az orra elé dugta. Viola orrát borzasztó szagok csavarták. Befogta az orrát. Megitta a főzetet. Télvíz idejének ellenére napfényes réten állt, újra Ádám ült előtte, újra neki énekelt. Érezte a nap melegét, a virágok illatát. Aztán egyszerre csak fokozatosan hűlni kezdett a levegő, megindult a szél. Tépte, csavarta a fák koronáját, szaggatta az ágakat, leveleket. Ádám eltűnt, el a virágos rét, s komor fekete sziklák meredeztek előtte. A sziklákon túl hatalmas folyam hömpölygött. S ekkor valahonnét, egészen messziről meghallotta a dajka hangját: – A tűz ellen legjobb gyógyszer a víz… Közben feltűnt egy fekete lovas, a folyam hátán ügetett… – Vizet kell hoznod a Dunából. Viola értette is, amit mond, meg nem is. Révetegen indult kifelé a házból, még egy köpenyt sem terített magára, úgy szaladt utána a néne, hogy betakarja. Közben a zajló folyón mind közelebb és közelebb ért hozzá a lovas az éjfekete paripán. „Mintha nem is érné a lába a jégtáblákat”, gondolta Viola, és szempillantás alatt kijózanodott. „Belecsöppentem valamibe, amiben sötét erők segítenek, de már nincs mit tenni. Viola, innen csak előre indulhatsz”, biztatta magát, s közben arra lett figyelmes, hogy a félelemtől zörög a kezében a kanna, amiben vizet akar merni. De már a parton állt, s a lovas szintén megállt, talán tízlépésnyire tőle. Viola tisztán látta, hogy a paták nem érintik sem a jeget, sem a vizet… És azt is, hogy a ló hátán egy fekete hajú nő ül, sötétkék selyemruhában. A ruhát ezüst kösöntyű fogja össze, ami birkafejet formáz.

– Ne félj, Viola – szólalt meg a nő, s hangjától még hangosabb lett a zajlás.

– Honnan ismeri a nevem? – szedte össze a bátorságát a lány, de maga is meglepődött, mennyire vékony a hangja.

– Mindenkinek tudom a nevét – felelte az idegen szépség, és Viola úgy látta, megolvadnak körülötte a jégtáblák. – Lépj közelebb – hallotta a hangot, s az asszony lovától a partig, ahol Viola állt, jégcsík indult el, mely egyre vastagabb és szélesebb lett, mígnem nyugodtan rá lehetett lépni. A lány most már nem félt. Elindult a jégen, s bár szinte óráknak tűnt, míg megtette a néhány lépést, mégiscsak ott állt, közvetlenül a titokzatos fekete asszony paripája mellett. – Neked adom ezt a kösöntyűt, átsegít majd minden vészen – hallotta a hangot valahonnét felülről, s a fekete asszony odanyújtotta neki az ezüst kosfejet. Viola a kezébe fogta az ékszert, s az rögtön égetni kezdte a tenyerét. El akarta dobni, de a nő két kezével rászorította Viola parányi öklét. – Most éget, de mindjárt hűteni fog! – biztatta.

A lány viszont azt érezte, hogy tüzel a keze, mindjárt szétszakítja az átkozott fej. Innentől aztán nagyon gyorsan peregtek az események. Hirtelen a parton találta magát, pedig egy lépést sem tett, a kannája nehéz lett, tele volt, de nem vízzel, ahogy belenézett, piros volt a színe, akár a vérnek, a jégtábla felől csúnya röhögés hallatszott, s mikor felpillantott, röfögő vadkan állt ott, ahol az előbb a paripa hátán az asszony. Aztán egy ifjú lépett a vadkan mellé, s hirtelen mozdulattal leszúrta a kardjával. De már ők is eltűntek, egy hangot hallott, gyógyítsd meg a kezed a vérrel, ezt mondta a hang, ő elengedte a kösöntyűt, belenyúlt a kannába, s már nem égett a tenyere. A vér odabent viszont füstölni kezdett, a füst szellemé állt össze, de ez már sok volt Violának. Sikkantott egyet, s erre felébredt. Hogy valaki sikít. Apja állt mellette, fáklyával a kezében, és aggódva nézte.