Üzbég mazsola – Csender Levente novellája

Gondolkodtam, hogy mi lesz, ha egyszer mégis visszajönnek az én Juszuf komámék. Hozzák majd Eniszt, Beszemet, Amirt, Huszeint, majd újsághirdetést adnak fel, hogy egy magyar muzulmán gazdasági menekült és családja visszatérne valahova Kelet-Közép-Európába. Juszuf majd újra gyalog járja az Alföldet, mint Petőfi, az emberek meg azt gondolják, hogy egy rohadék bevándorló terrorista jött robbantani Cibakházára, és agyonverik.

Vásárosnamény mellett, egy ganérakásban nejlonba csomagolt pénztárcát találtak, amiben hivatalos iratok voltak, meg egy telefont, amit valahogy feltámasztottak, és amiben az egyetlen magyar név az enyém volt. Ezért keresett fel engem a TÜK (Terrorista Üldöző Központ), érdeklődve, hogy milyen kapcsolatban álltam bizonyos Semsei Juszuffal. Merthogy ő lehetett az a férfi, aki a debreceni menekültlázadásakor meglépett a szállásról. Azt feltételezik, hogy betévedt egy tanyára, ahol vagy a gazda, vagy a kutyák végeztek vele, a hullát meg belerakták a ganéba, hogy az majd elemészti. A TÜK szerint a hulla később valahová eltűnt, mert két év alatt nem bomlik le teljesen, még akkor se, ha a meleg gané jelentősen meggyorsítja a folyamatot. Megetethették a disznókkal, vagy ilyesmi, a nejlonzacskót viszont ott felejtették.

Elmeséltem a TÜK-ösnek, hogy Juszuf a barátom volt, egészen őrült figura, akinek annyi istene volt, hogy ha az egyik elengedte, a másik biztos magához ölelte. Elég régen találkoztam vele. Lehetett vagy három éve, amikor Isztambulban összefutottunk. Ő a maláj légitársaság gépével érkezett Kuala Lumpurból, én meg egy fapadossal Budapestről. Besiktasban várt rám, a Sinanpasa téren. A tér keleti oldalán egy hamam kéménye füstölgött. Bementünk, hogy leüttessük az út porát, és jól megdögönyöztessük magunkat. Miután meleg vízzel feláztattuk a bőrünk, jött egy vak török, fölpakolt egy nagy márványasztalra, és egymás után összetörte a csontjainkat, lehántotta a bőrünket, a nyers húsunkat meg befújta rózsavízzel. Úgy hajóztunk át Besiktasból Üsküdárba, mint két páncél nélküli, főtt rák. Átkeltünk a Boszporuszon, elhagytuk Európát, és megérkeztünk Ázsiába. Juszuf akkor már egy hete Anatóliában lófrált valami gasztrofesztiválon, ahol jól bevásárolt lekvárból, pisztáciából, mézből és különböző mazsolákból. Mindent úgy kimérősen, zacskózva, hogy majd viszi a családjának Malájföldre. Este a szállodában végigkóstoltuk az árut. Juszuf szerint az üzbég mazsola volt a legjobb, bár nekem az azeri jobban ízlett. Juszuf egyébként úgy nézett ki, mint egy máktermesztő tálib harcos, csak egy kopott Kalasnyikov hiányzott a hátáról. Hosszú kaftánt viselt, gyér szakállat növesztett, törökül is jól beszélt, bárhová bementünk, leültettek és megteáztattak. Ha épp nem kértünk teát, akkor is. Ha szólt a müezzin, az én Juszuf komám, merthogy komám is volt, megmosakodott, aztán bementünk valamelyik dzsámiba. Míg ő imádkozott, addig én a falnak dőlve üldögéltem a vastag perzsaszőnyegen, zokniban, ahogy elő volt írva. Hallgattam, ahogy arabul imádkozik. Jó volt látni, hogy megtalálta a lelki békét, szorosabbra fűzte a viszonyát Istennel, akit épp Allahnak hívott, és jobb napjain a Próféta (béke legyen vele) nyomdokain járt.

Ja, hogy ki is volt ez a Juszuf, és hogy lett muzulmán? Elmondom azt is magának, nyugtattam meg a bajuszát pödörgető TÜK-ös urat.

Juszufot korábban Semsei Tamásnak hívták, és a keresztkomám volt, Allah irgalmazzon neki. A Juszuf nevet az iszlám felvételekor kapta, a szabadkai mecsetben. Mikor megismertem, még pogány volt. Egyetemi éveink alatt egy kollégiumban laktunk. Tamás jogásznak készült, de azt abbahagyta, eljött bölcsészkarra, történelem–szociológia szakra. Ám közben beleszeretett a lengyel nyelvbe, felvette a lengyel szakot is. Pár évig járt oda, ösztöndíjasként a lengyeleknél töltött vagy két szemesztert. Professzionálisra fejlesztette a stoppolást, egyik kamionból szállt át a másikba. Előzés közben az útlevelét kimutatta az ablakon a magyar kamionosnak, a következő parkolóban ült át, és ment tovább. Megtanult lengyelül meg a többi szláv nyelven, beleértve a ruszint is, bejárta Közép-Európát. Végül beleunt. Egy nyelvet két hét alatt abszolvált elfogadható szinten. A történelembe is beleunt, végül csak szociológiából diplomázott.

Egyszer Szatmárba utazott stoppal, Hajdúsámsonon kirakták, úgyhogy gyalog szelte át a várost. Megtetszett neki egy lány, akit Máriának hívtak, hát Tamás a derék hajdúk között ragadt. Görög katolikus lett, ahogy a derék hajdúk nagy része is. Elvette Máriát feleségül. Akkor még senki nem látott abban baljós jelet, hogy tánc közben a gyűrűje lerepült, és az egész násznép azt kereste. Lagzi után elköltöztek Máriával Dévára, Csaba testvérhez, segítettek az árva gyerekek istápolásában. Mária ott került először áldott állapotba. Aztán valamiért visszajöttek Sámsonra. Soha nem mondták el, miért. Az első gyerekük, István, görög katolikus lett.

Tamás beiratkozott Debrecenben doktori iskolába, pedagógiát tanult. Kolozsvárra ment ösztöndíjjal egy félévre. Körbestoppolta azt a vidéket is, ha már genetikailag az úton levésre predesztinálódott. Torockószentgyörgyön összehaverkodott az unitárius lelkésszel, aki olyan nagy hatással volt rá, hogy Tamás rögtön Dávid Ferenc hívévé szegődött. Egy az Isten, mondta. Mint Bartók Béla. Míg Kolozsváron volt, megtanult románul is. A második gyereküket, Imrét én tartottam keresztvíz alá, Debrecenben. Ő unitárius lett. Aztán jött a harmadik csemete, Attila. Ő nem lett megkeresztelve, azt hiszem. Tamás angolt tanított a Hajdúságban, felnőtteknekHHHgh. Saját módszert dolgozott ki. Imádták a tanítványai, valahogy mégse érezte ott jól magát, egy egészen apró, evilági dolog miatt: túl közel volt az anyósa. Új lakhelyet keresett. Járta az Alföldet, gyalog, mint Petőfi, míg rá nem talált Csongrádra, ahol vettek a Tisza-parton egy házat, húszéves hitelre. Tamás az MTA Alföldkutató Intézetében kezdett dolgozni szociológusként, Kecskeméten. Az alföldi mezővárosok főiskoláinak hatását vizsgálta a helyi közösségekre. Közben Debrecenben ledoktorált. Dr. Semsei Tamás kecskét, tyúkot, kacsát tartott a hátsó udvarban. Gumicsizmában, biciklivel járt a piacra gabonáért, ha látogatóba mentünk hozzájuk, levágott egy gidát, megsütöttük, megettük. Közben meg irtózatosan kereste magát. Csongrádon nem volt unitárius közösség. De valahogy az sem volt neki az igazi. Átjárt Szerbiába sokszor, onnan hozott ajvárt, csevapot, finomra darált bosnyák kávét meg ilyeneket. Bosnyákokkal szűrte össze a levet – aztán belebotlott a szabadkai mecsetbe.

Egyszer megbeszéltük, hogy náluk szilveszterezünk, Csongrádon. Fújta keresztbe a havat a szél. Az utak egyre nehezebben voltak járhatók. Csúszkáltunk, pörgött a kerék. Csoda volt, hogy éjfél előtt odaérkeztünk. Akkorra már megszoktuk, hogy barátunk bevonul a vécébe, ha imaidő van, és arabul imádkozik, de azt nem, hogy nyög meg sziszeg az ajtó mögött. Körülmetélték, mondta halkan Mária. Önkéntelenül összerándultam. Másnap kimentünk a töltésre. A gyerekek nagy ricsajjal szánkóztak, míg Tamás, vagyis akkor már Juszuf, óvatosan lépkedett a friss hóban.

Rossz év köszöntött rájuk. Alig fizettek neki valami aprót az Intézetben, hitelét nem tudta törleszteni, hatfősre növekedett családját nem volt képes eltartani. Valamit lépnie kellett. Egy nemzetközi konferencián összehaverkodott egy maláj professzorral, aki intézett neki egy állást – ő meg fogta a családját, és elment. Az anyósáékra bízta a házat, hogy adják el, a hitelt fizessék vissza. Pár évre Kuala Lumpurba költöztek. Tamás, vagyis Juszuf, ahogy Malajziában hívták, a borneói őserdők iskoláinak a helyi közösségekre gyakorolt hatását kutatta. Később bekerült a kuala lumpuri egyetemre, maláj lányoknak tanított kutatásmódszertant, pedagógusfizetésből eltartotta a feleségét, négy gyerekét, volt autójuk, motorjuk, béreltek lakást, és néha eljártak a tengerhez elefántokat fürdetni.

 Blogot is írtak egy ideig, Máriával felváltva, aki közben szintén áttért az iszlám hitre, és felvette a Yaminah nevet. A gyerekek is muszlim neveket kaptak, lett is ebből némi kavarodás. Yaminah a blogjukban keresztény nevükön emlegette a csemetéket, Juszuf már a muzulmán nevükön írt róluk. Aztán egyszer rájöttek, hogy a derék olvasók nem értik, éppen melyik gyerekről beszélnek, ezért megírták világosan:

István – Enisz

Imre – Beszem

Attila – Amir

Géza – Huszein

Így mi, itthon maradottak is tudtuk, hogy ki kicsoda.

Nálunk azt mondják, hogy ki miben született, abban haljon meg. Egy az Isten, mondják az unitáriusok. Hogy mit mondanak az arabok, arról fogalmam sincs. De ha egy, akkor mindegy, hogy milyen a vallásod. Egyszer írta Juszuf, hogy Malajziában is egyre nagyobb az idegengyűlölet a főként indonéz bevándorlók miatt, lehet, hogy egyszer szedniük kell a sátorfájukat, és vissza kell jönniük az öreg kontinensre. Leveleztünk arról is, hogy ha nem hosszabbítják meg a szerződését, visszajönnek, de csak Konstancáig. Mert ott még van egyetem és tenger. Kinézte a neten, hogy az olyan élhető város lehet. Még Szlovénia jött szóba. Ott is van egyetem, és közel van a tenger. Elefántok nincsenek, de valahogy majd csak meglesznek.

A TÜK-ös megállított a mesélésben, hogy mind jó, amit mondok, de beszéljek még egy kicsit Isztambulról, részletesebben, ha lehet, mert előfordulhat, hogy ott van a kutya elásva. Persze, mondtam, és visszakanyarodtam Isztambulhoz.

Juszuffal esténként lementünk a tengerpartra halburgerezni. Dumáltunk, hülyéskedtünk. Az a néhány közös nap gyorsan elszállt. Ki kellett csekkolni a hotelból. A szálloda hűtője tele volt Juszuf Anatóliában szerzett lekvárjaival, sajtjaival, mazsoláival és egyéb cuccaival. Induláskor a recepciós kiszedte a zacskókat, Juszuf meg fölnyalábolta, úgy nézett ki, mintha a piacról jönne, és a szomszéd utcába menne. Vitte az anatóliai pisztáciát, mézes mandulát, az üzbég és azeri mazsolát magával tizenvalahány-ezer kilométerre. Mondom, mindig voltak furcsa dolgai. A gépe csak este indult, ezért nem jött ki velem a reptérre. Lepakolt egy szőnyegkereskedőnél, és elkísért a reptéri transzferig. Mikor hazaértem, megnéztem az emailjeimet: köztük volt Juszufé is, amiben azt írta, hogy este, a reptérre menet kirabolták, elvették a pénzét, telefonját, iratait, csomagját, mindent, még – ami a legfájóbb – a mazsoláit is. Hetekig tartott, mire a konzulátusokon keresztül elintézte, hogy visszamehessen Malajziába.

Mikor végre sikerült visszajutnia, hívott, hogy menjünk ki hozzájuk, de akkortájt a maláj gépek eltűntek az óceán fölött, vagy épp lelőtték őket Ukrajna vagy Oroszország légterében, az ember meg találgathatta, hogy vajon ki volt. Háború volt, na, még ha nem is vettünk tudomást róla, mert épp nem minket lőttek. Pedig jó lett volna elmenni télen a nyárba. Ülni az óceán partján, sült halat meg rákot enni, elefántot fürdetni…

A TÜK-ös jegyzetelt, lapozgatta a noteszét.

A háttérben ment a híradó. Mutatták, hogy épp muzulmánok tízezrei masíroznak át az országon. Kerítés épült a déli határon. Gondolkodtam, hogy mi lesz, ha egyszer mégis visszajönnek az én Juszuf komámék. Egy tálib kinézetű magyar muszlim és népes családja. Hol fognak élni? Mert a helyzet itt is változik. Hozzák majd Eniszt, Beszemet, Amirt, Huszeint, majd újsághirdetést adnak fel, hogy egy magyar muzulmán gazdasági menekült és családja visszatérne valahova Kelet-Közép-Európába. Juszuf majd újra gyalog járja az Alföldet, mint Petőfi, az emberek meg azt gondolják, hogy egy rohadék bevándorló terrorista jött robbantani Cibakházára, és agyonverik.

A történet persze nem így végződött. Az én drága Juszuf komám, aki mindig meg tudott lepni, a kuala lumpuri egyetemen beleszeretett egy doktorálni érkezett vietnami szociológuslányba, akit hozzá osztottak be tanársegédnek. Persze előre nem sejthette, hogy ez lesz, s ez hová vezet. Egyszer hazament, és mondta Yaminahnak, hogy Biszmilláhi al-Rahmáni al-Rahími (’A Könyörületes és Irgalmas Allah nevében’) nagy szerelmet kapott ajándékba, ő nem akarja őket elhagyni, ezért szeretné, ha a továbbiakban hárman lennének a szent házasságban, és közösen nevelnék négy, valamint a jövőben születendő számtalan gyereküket. Egyébként ők már össze is házasodtak. Yaminah először nagyot nézett, elkerekedett szemmel állt ott, hogy eddig ilyesmi nem merült fel, de végül is a saría szerint lehetősége van Juszufnak új asszonyt hozni a házhoz. Másnap a vietnami szociológuslány Allah nevében oda is költözött hozzájuk. Szép volt, fiatal, törékeny, még a neve is az volt, hogy Hong Hahn (rózsaszín barackvirág), a gyerekek is gyorsan elfogadták, olyan volt, mintha egy kedves nővérük érkezett volna haza valami távoli vidékről, hosszabb ott-tartózkodás után. Mind a négyen szerettek volna egy lánytestvért. Hong Hahn elkísérhette őket iskolába, meg haza is. Együtt tanultak és társasoztak esténként. Yaminah és Hong Hahn felváltva főztek, egyik nap magyar, másnap vietnami ínyencségek kerültek az asztalra, harmadik nap közösen készítettek maláj desszertet. A vacsorához mindenki a legszebb ruháját vette fel, béke és szeretet kísért minden falatot. Vacsora után esti mesét néztek közösen a számítógépen. Egyik nap magyar népmeséket, másik nap vietnami bábjátékot, harmadik nap maláj eposzok animációs feldolgozásait, hogy ha mégis ott maradnak, és ott nőnek majd fel a gyerekek, beszéljék a szüleik, valamint az ország nyelvét. Ha elaludtak a gyerekek, mindkét nő bevonult a saját szobájába, és a megfelelő előkészületek után várta, hogy Juszufnak megadhassa, amit óhajt. És az is nagyon szép volt. Mindenki minden reggel mosolyogva kelt fel, kiegyensúlyozott volt. Csodálatos napokat éltek, esténként, mikor mind együtt voltak, Juszuf a Koránból olvasott fel. Vacsora közben és után nem fukarkodott az étel dicséretével. Yaminah csirkepörköltjét az egekig magasztalta, hogy emlékezteti őt a nagymamája csirkepörköltjére, a régi tápéi nyarakat hozza vissza, és soha nem gondolta, hogy lesz az életében valaki, aki megközelíti azt az ízvilágot, de Yaminah nagyon jó úton jár. Amikor Yaminah főzött, Hong Hahn lengébb ruhát vett fel, válla kilátszott, kisminkelte magát, mosolygott, és pici szemével gunyoros pillantásokat vetett Yaminah szarkalábaira. Egyáltalán nem ízlett neki Yaminah főztje, de azért mindig megkóstolta. Hong Hahn biztosra ment. Először tofut készített, ami Juszufnak a jakartai konferencián, ahol először vettek részt közösen, nagyon ízlett. Máskor meg pho levest főzött rákkal Hong Hahn, amit egy penangi meetingen adott díszvacsorán falatoztak. Harmadik alkalommal lelkesen eszegették az ízletes tavaszi tekercset, amiből a laoszi kongresszuson csemegéztek. Yaminahnak összeállt, hogy Hong Hahn az ételekkel is azokat az estéket ünnepli, amiket az Allah kegyelméből született új szerelem hajnalán édes kettesben éltek meg Juszuffal. Míg ők valahol a távolban ínyenckedtek, ő egyedül volt otthon a négy fiúval, akik lefekvés után mindig megkérdezték, mikor jön haza apa, ő meg magyarázta türelmesen, hogy a családfő épp melyik távoli egyetemen tart előadásokat, legyenek nagyon büszkék rá, értük teszi, és már nagyon hiányoznak neki mindannyian, és alig várja, hogy pár nap múlva hazatérjen. Yaminah nem mutatta, mit érez, de aztán egy pénteki napon felrobbant a béke. Juszuf órái elmaradtak az egyetemen, így a szokottnál korábban ért haza. Éktelen rikácsolás fogadta. Burkinik, hidzsábok a földön, mindkét nő a saját nyelvén visított, Yaminah épp a hajánál fogva húzta ki Hong Hahnt a fürdőszobából, mikor meglátták a döbbent Juszufot. Rögtön abbahagyták a visítozást, gyorsan magukra kapkodták a ruháikat, és mosolyogva leültek édesburgonyát hámozni. Juszuf megkérdezte, hogy mi folyik ott. Aerobic, mondta Yaminah ruháját igazgatva. Zumba, folytatta, néha tajcsi, attól függ, milyen napunk van.

– Szóval, amikor én nem vagyok itthon, ti zumbázni, aerobikozni meg néha tajcsizni szoktatok?

– Minden nap, hogy bírjuk veled a tempót, te nagyétvágyú – mondta Yaminah.

– Érted tesszük, férfiak férfija! – folytatta Hong Hahn.

Juszuf úgy érezte, valami szappanoperába csöppent. Ő nem így képzelte, hogy a két nő napközben kikaparja egymás szemét, estére meg világbéke lesz. Elővett egy papírlapot, és nagy betűkkel angolul háromszor ráírta, hogy NO, NO, NO. Yaminahra nézve hangosan felolvasta az írást, majd Hong Hahn felé fordítva fejét, neki is felolvasta. Az iszlám szerint, ha háromszor kimondod, hogy nem, akkor az hivatalos válásnak számít. Ő nemcsak kimondta, hanem írásban is meglobogtatta. Juszuf azt fogadta, hogy nem tesz különbséget a két nő között. A nők sírtak egyet, aztán mindenki lenyugodott, eljött újra a béke és mosoly időszaka. Míg Yaminah és Hong Hahn nagy békében és szeretetben elmentek a gyerekekért, addig Juszuf összepakolta cuccait egy nagyobb gurulós bőröndbe, megvárta, míg mindenki együtt van, leültette őket az asztal köré, és bejelentette a feleségeinek: Yaminahnak, Hong Hahnnak, és a négy gyereküknek: Enisznek, Beszemnek, Amirnak és Huszeinnek, hogy akkor ő elmegy. Mindenki zokogásban tört ki, főleg a gyerekek nem értettek az egészből semmit. Kattant a zár, Juszuf elment. Hong Hahn is összepakolt, szép csendben ő is elment. Yaminah meg gyerekek megint sírtak, aztán ő is összepakolt, repjegyeket foglalt, és hazaindult a négy fiúval Magyarországra. Visszaköltöztek Sámsonra, ahonnan egykor elindult még Máriaként, holtomiglan, holtodiglan, világot látni. Annyi különbség volt csupán, hogy nem a szülői házba, hanem a testvére házába költöztek, aki épp Angliában próbált szerencsét. Ott volt vele a négy gyerek. Meg ott volt velük Allah. Yaminah tanítói vagy óvónői állást keresett a környéken, de épp nem volt, így közmunkás lett a sámsoni könyvtárban.

A TÜK-ös munkájáról megfeledkezve merült el a mesében. Aztán hirtelen visszatért a jelenbe, és megkérdezte, hogy azóta nem bukkant-e fel Juszuf? Mondtam neki, hogy először Yaminah látogatott meg a négy fiúval. Tőle tudom a különös szerelmi történetet. Épp Ramadán idején érkeztek hozzánk. Levittem őket a villamoshoz, hogy elmenjenek a budapesti „mecsetbe”. El is mentek, de nem voltak ott sokáig. Már nem ismertek senkit, a régi ismerősök mind továbbálltak. Egy nő négy gyerekkel, ismeretlenül a muzulmán közösségben nem ténfereghet sokáig. Vonatra szálltak, és hazamentek Sámsonra.

A TÜK-ös úr megállt. Gyanúsan méregetni kezdett, mintha tudnék még valamit, amit neki nem akarok elmondani. Rákérdezett Juszufra is.

Elmondtam neki, hogy Juszuf bejelentkezett egyszer, mikor épp Pesten volt, hogy ha van egy kis időm, fussunk össze. A Keletiben találkoztunk. Gurulós bőrönd volt nála. Európai öltözetet viselt. Rövidre nyírt szakáll, kis bajusz. Újra, mint Petőfi. Mintha előző nap hagytuk volna abba a dumálást. Mondta, hogy két óránk van, aztán jön érte egy telekocsi, azzal megy tovább Zadarba. Ott van tenger meg egyetem. Kinézett egy panziót, ahová beköltözik, amíg talál munkát nyelviskolában vagy valahol. Vannak új barátai is, akikkel interneten ismerkedett meg. Végül elbúcsúztunk, mert megérkezett a mikrobusz. Az oldalára az volt írva, hogy Jehova tanúi zadari királyságterme. Juszuf beszállt, és elindultak az M7-es felé. Azóta nem jelentkezett.

A TÜK-ös csettintett egyet, hogy akkor talán mégse az én Juszuf barátomat tették a ganérakásba, hanem valaki mást, aki felhasználta az iratait. Éles logikára vallott, büszke voltam arra, hogy ilyen derék emberek védik az országot. Kicsit sajnáltam is, hogy befejeztük a beszélgetést, mert annyi, de annyi mesélnivalóm lett volna még.