Csiffáry Gabriella levéltáros-szerkesztőre leginkább az „aranyásó” megnevezés illenék: hosszú évek óta publikálja tematikus kötetekben a levéltárakban megbújó, elképesztően értékes kincseket és kutatásai eredményeit. Frissen megjelent, „Magyarázom a bizonyítványom” című gyűjteménye híres magyarok bizonyítványait, leveleit, naplórészleteit közli, amiből képet kaphatunk, hogy e lázadó, betörhetetlen lelkek hogyan küzdöttek az iskola rigorózus korlátaival. – Interjú Csiffáry Gabriellával.

 

– Karinthytól választottad új köteted címét (és a mottót is), ami telitalálat, hiszen szállóige lett a köznyelvben is. Karinthy a megtestesítője az iskola életre szóló hatásának, s hogy valójában milyen gyötrelmeket élt át, annak szép példája az a kuriózum, amit felleltél, a tizenegy éves kori naplójegyzete. Volt-e olyan szempontod a válogatásnál, hogy inkább a „bukott férfi” (vagy nő) alakjait mutasd be, mintsem a sikeresekét?

– Be kell vallanom, hogy nem tudatosan válogattam ki a bukott vagy az iskolában gyengén teljesítő magyar hírességeket, hanem a korábbi köteteim kutatásánál lettem figyelmes arra, hogy az általam nagyra becsült, a magyar szellemi életben kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók jelentős része bukdácsolt az iskolában. Ugye, él bennünk egy sztereotip kép arról, hogy aki sikeres, annak az életútja is zökkenőmentes. Hát nem így van. Amíg ezek a nagyszerű emberek úgymond „életrajzképesekké” nem váltak, nagyon sok akadállyal kellett megküzdeniük, igen korán megbirkózniuk. Már a középiskolai tanulmányaik során megfigyelhető volt, hogy jórészt a lázadó, betöretlen csikólelkük, a másságuk miatt nem tudtak beilleszkedni az iskolai közösségbe. Mindaddig, amíg a szülői vagy iskolai elvárásoknak akartak megfelelni, a tehetségükhöz képest mélyen alulteljesítettek, de amikor már a belső motivációjuk és érdeklődésük szerint élték az életüket, magasan fölénk repültek.

– Ezzel tulajdonképp rávilágítasz a kötet fontos vonására: messze nem csak bizonyítványokat és levéltári dokumentumokat közölsz, hanem az életrajzokból, az irodalmi- vagy levél- és naplórészletekből egész pályák bomlanak ki, elképesztő vargabetűkkel. Olvasom, hogy Csontváry diákévei után gyógyszerészkedett, álnéven még gyógyszerészeti szakkönyvet is írt. Vagy Bilicsi Tivadar, aki postahivatalnokoskodott. Ezek akár beillenének a Rejtett arcok című kötetedbe. Nem csábultál el a folytatására?

– Bizony beleillenek, mert a Magyarázom a bizonyítványom… kötet is valahol az önmegvalósításról szól. Arról, hogy ezek a művészek, tudósok hogyan s milyen utakat jártak be mindaddig, amíg a sajátjukra nem leltek. Egyébként nyitott kapukat döngetsz, mert a következő kötettervem lényegében a Rejtett arcok folytatása lesz. Kossuth violája címmel gyűjtöm össze egy csokorba a hírességeink hobbijaival és szenvedélyeivel kapcsolatos dokumentumokat, fényképeket és visszaemlékezéseket. Csak egy kis kóstoló a készülő műből: Hajnóczy Péter mint versenyúszó, Erkel Ferenc mint híres sakkozó, Liszt Ferenc mint szenvedélyes kártyajátékos, Bartók Béla mint természetkedvelő hegymászó és Arany János mint népdalgyűjtő és -szerző mutatkozik be a könyvben. Izgalmas lesz!

– Mi a titka a kutatásnak, hogyan bukkansz olyan különleges adatcsemegékre, mint például hogy Mikszáth nem Rimaszombaton, hanem Selmecbányán bukott meg, és itt született első igazi remeklése – épp az iskoláról?

– Azt azért szeretném megjegyezni, hogy ez a kötet egy közel ötéves kutatás eredménye. Negyvenhét magyarországi és külföldi közgyűjteményben végeztem kutatásokat, mire ezek a csodák napvilágra kerültek. Ezen kívül sok iskolába is ellátogattam, ahol a korabeli iskolai anyakönyveket lapoztam végig, de szerencsére a családi hagyatékok is megnyíltak számomra. Mégis, azt kell mondanom, hogy nekem a levéltár az igazi vadászterületem. Ott cserkésztem be azokat az iskolai dokumentumokat, amelyek fényt derítettek sok-sok ismeretlen adatra. Megszállottan néztem végig egy-egy személy esetében azokat az anyakönyveket és értesítőket, melyekből kiderült, hogy valójában hová, meddig jártak, milyen iskolai érdemjegyeik voltak, elvégezték-e az iskolai tanulmányaikat, vagy sem. S többek között ezekből a dokumentumokból derült ki Mikszáth „igaza” is.

– Akkor említek még egy-két ilyen csemegét, egyelőre az irodalomnál  maradva. Az például nekem nem meglepő, hogy a nyolcadikos Adyt „némely kiderült lumpolások” miatt el akarták tanácsolni, vagy hogy a bukdácsoló kis Kassák a szomszédos kutyaól alá dugta a tankönyveit iskolába menet, és oda üres kézzel, „valóságos úrként” sétált be. De például a húszéves, színjelesre érettségizett Szabó Lőrinc dacos-indulatos levele Lázár Júliának, hogy ne nyaggassa már folyton az egyetemi jelentkezéssel – majd bolond lesz éhbérért tanítani, talált sokkal jobb pénzkeresetet –, ez meglepett. Belefutottál te is olyan meglepetésekbe, ami átrajzolta számodra az adott művészről vagy tudósról kialakított általános képet?

– Hogyne, hiszen számos példa található erre a kötetben. Maradjunk csak az irodalomnál! Ha már szóba hoztad Szabó Lőrinc esetét, bizony én is elcsodálkoztam azon, hogy bár többször is említette a visszaemlékezéseiben és önéletrajzaiban azt, hogy két egyetemre, a Műegyetemre és a Pázmány Péter Tudományegyetemre is járt, én viszont egyik felsőoktatási intézmény beiratkozott hallgatói között sem találkoztam gáborjáni Szabó Lőrinc diák nevével. [A gáborjáni nemesi előnevet még ősei kapták Bethlen Gábortól – a szerk.] De továbbmegyek, az indexe sem került elő. Igaz, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában vannak olyan személyes dokumentumok, amelyek arra engednek következtetni, hogy a költőnek volt hallgatói jogviszonya, és az is igaz, hogy Babits Mihály egyetemi előadásait gyorsírással lejegyezte, de arra vonatkozóan nem kerültek elő bizonyítékok, hogy ő bármelyik egyetem „rendes” hallgatója lett volna.

De meglepetés volt számomra Rejtő Jenő esete is, aki az önéletrajzában megemlíti, hogy a gimnáziumi érettségije mellett három és fél évig a berlini, valamint a pesti orvosi egyetem hallgatója volt. A kutatások azonban ezt nem bizonyították. Ami viszont tény, hogy egy évet járt a VII. kerületi István úti Magyar Királyi Főgimnáziumba, ahonnan 1915 szeptemberében kimaradt. A következő évben pedig a Kertész utcai polgáriban folytatta a középiskolai tanulmányait.

Bródy Sándor esetében is olyan dokumentumok kerültek napvilágra, melyek módosítják az életrajzát. Mindeddig azt tudtuk róla, hogy a szülővárosában a Ciszterci Rend Egri Katolikus Főgimnáziumnak volt diákja, melyet, részben édesapja halála miatt, abba kellett hagynia. Az előkerült iratok viszont azt bizonyítják, hogy miután családjával 1876-ban a fővárosban telepedetett le, tovább folytatta a középiskolai tanulmányait, méghozzá a Markó utcai V. kerületi Királyi Katolikus Főgimnáziumban, de gyenge érdemjegyei miatt még az érettségi előtt elhagyta az iskolát. Ehhez hozzájárulhatott édesapja halála is, amely nem Egerben, ahogy az ismert életrajzok említik, hanem Budapesten következett be.

Bevallom neked, hogy ezek a feltárult „titkok” nekem szerethetővé tették a kötetben szereplő hírességeket. Sokszor elgondolkodtam azon, miközben utánuk kutattam, hogy milyenek lehettek diákként, hogy néztek ki, mivel töltötték a szabadidejüket, mennyi traumával küzdöttek meg nap mint nap, s ez milyen hatással lehetett az életükre. Nagyon közel kerültek hozzám, szinte karnyújtásnyira. Nem túlzás azt mondani, hogy szinte kortársalogtam velük. Remélem, ezzel a kötettel az olvasókhoz is közelebb kerülnek! 

– Már csak azért is közelebb kerülnek, mert a könyv nagyon emberivé teszi ezeket a zseniket, akikről azt gondoljuk, hogy így születtek. Engem például megindított és megrázott Szent-Györgyi Albert vallomása, hogy a családjában konkrétan egy hülyének tartották, a nagybátyja szerint legfeljebb kozmetikusnak állhat, az iskolában meg csak gyötrődött, és, mint írja, senki nem tanította meg élni és tanulni. És ez az ember egy ilyen gyerekkor után nekivág az orvosi tanulmányoknak és a külföldnek, és az lesz belőle, akit mi már ismerünk. Szóval, a te „hőseid” valahol tényleg hősök: a saját életük árnyait győzték le…

– Így van. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ezek a zsenik, akik isteni talentumokkal lettek megáldva, nem az iskolának köszönhették a hírnevüket. Az iskolai kudarcok legfeljebb csak rádöbbentették őket arra, hogy küzdeni kell, még akkor is, ha hivatalosan „leírták” őket. Hát gondoljunk csak bele, mekkora erő kellett Gárdonyi Gézának, Fekete Istvánnak, Bródy Sándornak, Krúdy Gyulának, Kassák Lajosnak, József Attilának, Weöres Sándornak, Sánta Ferencnek, Tersánszky Józsi Jenőnek, Illyés Gyulának vagy Hajnóczy Péternek, hogy a sorozatosan elégségesre értékelt magyar érdemjegyeik ellenére bízzanak a tehetségükben! De továbbmegyek, mekkora erő kellett diákként a két hatalmas színésznek, Beregi Oszkárnak vagy Kálmán Györgynek, akiknek a tudását szintén elégségesre értékelték irodalomból, hogy elhiggyék, ők igenis értékes emberek. És mekkora hit és belső erő kellett ahhoz Szinyei Merse Pálnak és Ferenczy Károlynak, hogy ne higgyenek azoknak a tanároknak, akik azt akarták bebizonyítani róluk, hogy nincs tehetségük a rajzhoz. S végül Eötvös Lorándnak, Bíró Lászlónak vagy az általad emlegetett Szent-Györgyi Albertnek mekkora rátartiság kellett ahhoz, hogy a gyenge indulásuk ellenére bízzanak magukban, a tehetségükben, ami végül is világhírűvé tette őket.

Én ezt a könyvet sokáig „diákvigasznak” neveztem magamban. Aztán, ahogy végiggondoltam újra és újra, hogy a szereplői, annak ellenére, hogy mennyi megaláztatáson mentek keresztül az iskolában, mégiscsak talpra álltak, és bebizonyították a tehetségüket, afféle csakazértis-könyvvé vált számomra. 

– Milyen találó ez a „diákvigasz”! Ezt szívesen kölcsönvenném majd az interjú címéhez, ha „odaajándékozod”. Érdekes, hogy az iskolarendszer lényegében mit sem változott: ugyanaz a nehézkes gépezet maradt, ami nem tud mit kezdeni a sorból kilógókkal.

– Sokszor elgondolkodtam azon, hogy a kötetben szereplő hírességek életében, akik kamasz diákként végigbukdácsolták az iskolás éveket, és egyik iskolától a másikig vándoroltak, néhány kivételtől eltekintve nem akadt egyetlen tanár sem, aki a kezét nyújtotta volna feléjük vagy értük. Amikor Mándy Ivánt az egyik interjúban megkérdezték, hogy miért is hagyta abba a középiskolai tanulmányait, mi taszította annyira az iskolában, azt felelte:

„Az egész. A légköre. Az volt az érzésem, és nem alaptalanul, hogy nem annyira nevelni – ez borzasztó szó –, szóval nem annyira tudást akarnak adni, hanem örökké fenyegetni akarnak. Az egész lényem ellene volt. Nem értettem. A kávéházat viszont azonnal értettem. Hogy a pincértől az újságosig mindenki azért jön oda, hogy valami jót tegyen az emberrel.”

Ugyanezt erősítette meg Déry Tibor, aki keserűen jegyezte meg a visszaemlékezésében, hogy:

„Józan eszem – mely azonban olyan távol volt a józan észtől, mint igazságom az egészségtől – minduntalan megbotlott az iskolai élet gyakorlatában. Felháborodtam azon, hogy a gyerekek hazudtak a tanároknak, s a tanárok hazudtak a gyerekeknek azzal, hogy olyan tananyagra szorították őket, amelyben részben ők maguk sem hittek. Feldühödtem a meg nem értett fegyelem szabályain, mert komolyan vettem őket, és nem kerestem kibúvót alóluk. Csupa seb, csupa sérelem voltam. Nem értettem, miért kell olyasmit tanulnom s tennem, ami nem érdekel, aminek tehát nem vehettem hasznát. Csupa lázadás lettem.”

– Van közülük, aki különösen közel áll hozzád, valamiért nagyon megérintett a sorsa? Nemcsak a most idézettek, hanem úgy általában a kötet szereplői közül.

– József Attila sorsa mindig elgondolkodtat, a családja tragédiája, a gyermek- és kamaszkori hányódásai. Gondoljunk csak bele, hogy például hány iskolába járt! Összeszámoltam, több mint tíz oktatási intézmény tanulója volt. Hát hogy illeszkedhetett volna bele bármelyik iskolai közösségbe, hogy érezhette volna magát bárhol is biztonságban? De hasonlóan labilis volt a kamasz- és ifjúkora is. Nem volt benne egy stabil pont sem. Ráadásul már tizenéves korában embert próbáló, kemény dolgokon kellett keresztülmennie. Tizennyolc éves volt, amikor a Lázadó Krisztus című verse miatt állították a vádlottak padjára istenkáromlás miatt. Az országos hírű perben végül a Királyi Kúria hozta meg 1925. március 25-én a felmentő ítéletet. De ezzel még nincs vége. Egy nappal később megjelent a Tiszta szívvel című verse a Szeged című lapban, amely, mint tudjuk, komoly következményekkel járt. Amikor a költő öt nagy perének a dokumentumait dolgoztam fel egy virtuális kiállításban („A vádlott: József Attila. A költő sajtópereinek levéltári dokumentumai”), rádöbbentem arra, hogy rövid életének nem volt olyan periódusa, mely úgymond „permentes” lett volna. Űzött és zaklatott gyermek- és kamaszkorát hasonlóan űzött és zaklatott felnőttkor követte.

Engem mélyen felháborított a halála utáni össznemzeti sírás-rívás is. Még olyanok is siratták, akiknek módjában lett volna segíteni rajta, de valahogy mégsem tették. Egyetértek Arthur Koestlerrel, aki azt írta az Egy halott Budapesten (József Attila halálára) című írásában, hogy „Meg lehetett volna menteni, ha alaposan gondját viselték volna. Ám az ilyen akciók roppant nagy és megerőltető energia- meg időráfordítást igényelnek. Senki sem óhajt a lélekmentés Don Quijotéje lenni, inkább megmarad a filantrópia Sancho Panzájának. Az ilyen esetek döbbentenek rá az irodalom és a valóság, az eszmei és a társadalmi lét közt tátongó szörnyűséges szakadékra.”

– Van-e, lehet-e az utókort képviselő levéltáros-kutatónak felelőssége abban, hogy napvilágra jöjjenek ezek a tények, hogy kiköszörüljük ezeket a csorbákat?

– Persze, hogy van felelőssége, sőt, én úgy gondolom, szinte kötelessége, hogy a kutatás során feltárt források segítségével pontosítsa azokat tévedéseket és hibákat, amelyeket például az általunk ismert életrajzok tartalmaznak. Sőt, továbbmegyek, a levéltárosnak az is kötelessége lenne, hogy elejét vegye az (ön)legenda- vagy mítoszgyártásnak, amelyekkel bőven találkozunk az irodalomban, s úgy beépültek a biográfiákba, életrajzokba, mintha valós tények lennének.

Mire gondolok? Tisztázni kellene végre például, hogy valójában mi az igazságalapja a Horger Antal kontra József Attila ügynek. Számtalan kérdés merült fel bennem az eset kapcsán.

Elgondolkodtam azon, hogy a költő, aki, mint említettem, a Lázadó Krisztus című verséért korábban már állt istengyalázás vádjával a bíróság előtt, vajon miért kockáztatott újra. Hogy mert egy olyan verset (Tiszta szívvel) publikálni, pontosan egy nappal az ellene indított per lezárása után, amiből tudhatta, hogy baja lesz. Hiszen egyszer már szembesülnie kellett azzal, hogy a hatalom milyen szigorú retorziót alkalmaz az olyan „rebellis”, lázadó gondolatokat terjesztőkkel szemben, mint amilyen ő maga volt.

De továbbmegyek, a per anyagában ott lapul a költő védőbeszéde. Fantasztikus, még ha segíthettek is neki a megírásában, egyszerűen zseniális. Az egész bírósági procedúra alatt olyan bátorságról és kiállásról tett tanúbizonyságot, hogy kevés tizenéves kamasz tudná utánacsinálni. József Attila nem volt amolyan könnyen megijeszthető ember. Nehéz elképzelni, hogy Horger Antal nyelvészprofesszor fenyegetése annyira megrémítette őt, hogy otthagyta miatta az egyetemet. 

De még tovább megyek! A professzor, legalábbis a költő elmondása szerint, nem az egyetemi tanulmányaitól tiltotta el József Attilát a verséért, hanem a tanári pályától. Attól még nyugodtan folytathatta volna bölcsészeti tanulmányait, és végezhetett volna előadóként. Ezt saját tapasztalatból tudom. Azon is elgondolkodtam, hogy a Szegedi Egyetem mellett miért hagyta ott a másik három egyetemet is? Miért nem tudta befejezni, mondjuk, a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen a tanulmányait? Sajnos megfelelő információk hiányában hősöket vagy antihősöket, esetleg áldozatokat gyártunk olyan személyekből, aki valójában nem szolgáltak rá. Hiába no, valahogy úgy vagyunk programozva, hogy ha valamiről nem tudunk eleget, kitalálunk helyette mást. Csak az a baj, ha ezt a mást később el is hiszik.

– Bekerülnek a levéltárba kortárs dokumentumok is? Tehát ha mondjuk száz év múlva valaki kíváncsi lesz Törőcsik Mari vagy Nádas Péter bizonyítványára, megtalálhatja azt valamely levéltárban?

– Én ezt pontosítanám: annak az iskolának a dokumentumai, anyakönyvei kerülnek be egy idő után a levéltárba, amelynek tanulója volt a ma még élő kortárs. A bizonyítványokat kézhez kapják az érintettek, s bekerülnek a családi hagyatékokba. De ha úgy dönt az érintett, vagy annak jogörököse(i), hogy a személyes hagyatékát, melynek részei a bizonyítványok is, valamely közgyűjteményre hagyja, és ez lehet egy levéltár is, az bizonyos idő (az úgynevezett korlátozási idő) elteltével, valamint a család vagy a jogörökös írásbeli engedélyével kutatható.

–  Mennyiben változott meg a levéltárosi munka a 21. században? Arra gondolok, hogy egyre több adat csak elektronikusan létezik. A levelezésekről nem is beszélve. A kutatásaid szinte legnagyobb kincsei a levelek – mi marad a jövő levéltárosainak?

– Folytatódik tovább a levéltárosi munka, csak digitális formában. A papíralapú források, legyen az hivatalos irat vagy személyes jellegű dokumentum, elektronikus formában a világhálóra kerül. Ez jórészt megkönnyíti a munkánkat, mert otthonról is elvégezhetjük a kutatásokat. A közgyűjtemények szinte szakmányban ontják magukból a digitális felvételeket, amelyekhez természetesen megfelelően kereshető adatbázisok is társulnak. Az utóbbi köteteim esetében már kiválóan tudtam felhasználni az olyan nagy családfakutató adatbázisokat, mint a FamilySearch, mely a magyar anyakönyvi kivonatokkal egészült ki, a JewishGen vagy a MACSE, de a Hungaricana adatbázis is sokat segít a munkámban – ez a nemzeti közgyűjteményekben található történeti dokumentumokat, legyen az levéltári irat, térkép, építészeti tervek vagy fotó, hivatott közzétenni. Nap mint nap használom például az Arcanum Digitális Tudománytárat (ADT), amelynek segítségével a különböző tudományágak szakfolyóiratait, közlönyeit és könyvészeti anyagait nézegethetem, de a korabeli napi- és hetilapokba, folyóiratokba is belelapozhatok. Meg kell jegyeznem, hogy azért ezt a sok milliónyi dokumentumot megfelelően kell kezelni, tudni kell, hogyan kutasson benne az ember, hogy megtalálja azt, amire szüksége van. No, hát ez is valahol a levéltáros dolga lesz, hogy ebben a digitális világban okosan navigálja a kutatót.

Én azonban mint levéltáros nem ijedek meg attól, hogy egyszer csak eltűnik a régi jó papírvilág.

– Mint ahogy te is impozáns könyvekben jelenteted meg a fellelt dokumentumokat. Mi fűt belülről, amitől sorra kerülnek ki a kezed alól ezek az irdatlanul munkaigényes, rendkívül érdekes és értékes vállalkozások?

– Hogy mi fűt belülről? Büszke vagyok a hírességeinkre, a zsenijeinkre, akik úgy elvarázsolnak, hogy nem állom meg őket időről időre körbetáncolni. A köteteimben a bölcsőtől a koporsóig próbálom végigkísérni az életüket, s talán választ kapok azokra a kérdésekre, hogy valójában kik ők, honnan jöttek, mit akartak, s mit tartottak fontosnak hátrahagyni. Szükség van erre, mert számomra ők azok a kapcsolódási pontok, melyeken keresztül belevilágíthatok a múltba, mint egy reflektor. Az ő minitörténelmükön keresztül láthatok rá arra a kulturális és társadalmi közegre, amelybe beleszülettek, és melyben nap mint nap éltek, s így talán képet kaphatok arról is, hogy milyen lehetett a régi világ, ahonnan jöttünk, ahonnan származunk, s amely megmutatja nekünk, hogy mire vagyunk képesek.

 

Laik Eszter

 

Csiffáry Gabriella 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát. Ugyanebben az évben a Magyar Országos Levéltár Polgári Kori Osztálya munkatársa lett. Jelenlegi munkahelyén, Budapest Főváros Levéltárában 1985-től dolgozik mint levéltáros, 1997-től főlevéltáros.

Honlapján többek között kiállítások, neves személyek önéletrajzi adatbázisa, híres magyarok kézírásai is böngészhetők.

Főbb kötetei: