JELIGE: trachemys scripta elegans – A mindentudás fájdalma

A mindentudás fájdalma

Diavolina-kritika

Egy orosz regény, legyen bármilyen izgalmas vagy könnyed, a nevekkel mindig képes megizzasztani az olvasót. Spiró György Diavolinája hiába magyar, mégis végsőkig fokozza ezt a hatást. Amikor pedig kikeveredünk a szereplők és információk fejfájdító sűrűjéből, azt vehetjük észre, hogy e tragikomikus korrajzból egyvalami vésődött belénk igazán: a diktatúra nyugtalanító hangulata. 

Mert hiába kapta címét elbeszélőjéről, a Diavolina főhőse mégis maga a Szovjetunió, a totalitárius rendszerek mintadiákja, és rajta keresztül minden más hasonló államberendezkedés. Az Olimpiada névre keresztelt, finom önfényezésre és öniróniára egyaránt hajlamos krónikás saját szűrőjén préseli keresztül a kort és benne legnagyobb szerelmét, Makszim Gorkijt (eredetileg: Alekszej Makszimovics Peskov.). A Lipának, majd a sorrentói „száműzetésben” Diavolinának (=Boszika) becézett asszony régi barátjával és jótevőjével, a színész Marija Fjodorovnával való találkozás hatására változik élő, ám szubjektív enciklopédiává, hogy csapongva idézze fel a megtörtént eseményeket és azok egytől egyig valós szereplőit.

Egyértelművé teszi, hogy e szerencsétlen időben csak a besúgók és a talpnyalók juthattak valamire, sőt, olykor a puszta életben maradáshoz, esetleg mások védelmében kellett vállalni valamelyik funkciót. Utóbbi tudatában mentegeti Lipa a nagy orosz írót, akit legtöbbször Alekszejként emleget. Talán nem véletlen, hogy Spiró a csupán olasz ismerősök által használt, démoni hangzású Diavolinát választotta címül, a Lipában rejlő több személyiség közül ugyanis az „ördög ügyvédje” az egyik legerősebb. A Leninnel és Sztálinnal egyaránt lepaktáló, látszólag rendszerbarát, valójában „megúszós forradalmár” minden vitatható lépését tudja igazolni. Azt sugallja, hogy Gorkij azért nem lett soha valódi belső ellenség, majd mártír, mert úgy vélte, a hatalmasok (ál)barátjaként emberéleteket menthet. A diktatúrát jellemző apró epizódok közül többel is azt támasztja alá, hogy az író folyamatosan csapdában vergődött, bármit tett, az felhasználható volt ellene. Az egyébként nyers, néha egészen hűvösnek tűnő mesélő e kényes helyzethez kivételes empátiával viszonyul.

Talán ebben az attitűdben fedezhetjük fel leginkább az elfogult, Gorkijért epekedő nőt, akit Spiró egyébként jól elrejtett a sorok között. Nagyot csalódik, aki a – fülszövegre is hagyatkozva – valamiféle romantikus sztorit vár a nőcsábász Gorkij utolsó kedveséről, az őt végsőkig ápoló, odaadó hősnőről. Lipa érzelmei – bár már a mű elején nyíltan megvallja őket – olyan diszkrétek és rejtettek, hogy legtöbbször csupán célzásokból értesülünk róluk, sőt, mintha néha ő maga is elfelejtené, hogy szerelmes. Spiró a szöveg egészében helyezi el az információmorzsákat arról, hogy tulajdonképpen mi is vonzotta Lipát a csúnya, tüdőbeteg íróban, akit amúgy elviselhetetlen ripacsnak tartott. Számtalanszor még az oroszok irodalmi megváltójaként ünnepelt Gorkij alkotásairól is lesújtóan nyilatkozott, az Éjjeli menedékhelyről például eképpen: „…nem történt benne semmi, a szereplők nyomora nem hatott meg, láttam annál rosszabbat is.”

De lehet, hogy mindezzel a szerelem lényegére tapint Spiró, hiszen ki mondja, hogy ez az ősi érzés egyáltalán magyarázatra szorul? Ha ebből az aspektusból szemléljük az írást, akkor a legcsöpögősebb hollywoodi film sem mondhatná el szebben, hogy a szerelem megmagyarázhatatlan csoda: csak van, és kész. Alekszej és Lipa között már csak a művész utolsó éveiben alakul ki fizikai kapcsolat, amely azonban ki is merül a haldokló férfi naturalista, objektív eszközökkel ábrázolt ápolásában. Diavolina más érzelmeit sem veri nagydobra, egyetlen gyermeke haláláról is tárgyilagosan tudósít.

A védőügyvéd és a szerelmes mellett Diavolinában könyörtelen bíráló is rejlik, aki maró gúnyba hajló iróniával tekint maga körül mindenre és mindenkire, főként a teljes orosz népre és az annak nevében szólókra. Kritikái a legkeményebb megmondóembereket, cinizmusa a sorozathős Dr. House-t juttatja eszünkbe („Mindenki hazudik”, véli.). Csípős megjegyzéseivel a neki kedveseket sem kíméli, legkevésbé magát Gorkijt. Az őt felemelő Marija Fjodorovnán keresztül például a színésznők és írók korokon átívelő, kölcsönös és praktikus vonzódására mutat rá: „A másik díva, Olga Knyipper rávetett magát Csehovra, az én asszonyom pedig, hogy le ne maradjon mögötte, rávetette magát Gorkijra.” Úgy lehet őt kedvelni, mint egy híres újságírót, esetleg parodistát. Jó fejnek tartjuk, nevetünk a humoros beszólásain, de nem biztos, hogy szívesen ismerkednénk vele, hiszen akkor mi is célponttá válhatnánk.

Egy kicsit szuperhős is. Szegény családból küzdi fel magát, négyévesen már olvas, cselédként kezdi, mégis tökéletes értelmiségi attitűdöt sajátít el, szülész-nőgyógyász képesítést szerez.  Rendszerkritikus szemlélete, veszélyes ismerősei sem sodorják bajba, pedig a végén még Gorkij többi (hivatalos) orvosát is kivégzik, az író meggyilkolásának vádjával. Részletes, mindent átlátó tudása egyben Spiró Györgyé, ahogy a rendszer iránti mély undor is.

A másik főszereplő, Gorkij esendősége ellenére sem túl szimpatikus, de nem is taszít, inkább mulatunk rajta. Lipa leírása szerint egy igazi „műparaszt”, egy „nyomuló ripacs”, saját művein nyilvánosan zokogó, megjátszós majom. A kommunizmussal lassan alakul ki se veled, se nélküled viszonya, amely egész életét meghatározza. Emigráns is meg nem is, forradalmár is, meg nem is, évtizedeken át haldoklik is, meg nem is. (Lipa szerint azt hitte, „ő lesz az első, aki túléli a halált”.) Lipa az olvasóval együtt szánakozik naivitásán, például amikor „inkognitóban” tapasztalja meg a kifejezetten számára megrendezett moszkvai jólétet, vagy az átnevelő táborban méri fel a szintén neki szóló hamis körülményeket. Van benne ravaszság is, Leninnel, később Sztálinnal kölcsönösen játszadoznak egymással, mialatt kétségbeesetten próbál Oscar Schindlert alakítani, de csak annak kiábrándító, orosz változatát valósíthatja meg. (Lenin hiába ígéri meg Don Corleone modorában, hogy valakinek nem fog baja esni, ez semmire sem garancia.) Gorkij ráadásul a kuruzslókhoz is vonzódik, és lehetőségeit meghaladva finanszírozza volt és jelenlegi szeretőit, barátait, más „élősködőit”.

Lehetetlen volna felsorolni azt a rengeteg szereplőt, akik Diavolina és Gorkij körül feltűnnek, és igen fárasztó, hogy Spiró ezt mindössze kétszáz oldalas szövegében mégis megkísérli. Akadnak köztük olyanok, akikről mindenki hallott, meg olyanok is, akikről szinte senki. A történelem és a művészeti élet alakjai – Sztanyiszlavszkij, Makarenko, Csehov, Sosztakovics és persze Lenin, Sztálin – mellett Gorkij személyes köre is megjelenik. Ott van Mura, a kavarós, agresszív egykori szerető, aki lehet, hogy kém, de az biztos, hogy „akkor is hazudik, amikor kérdez”. Vagy Gorkij fia, Makszim, a klasszikus, kallódó, tragikus orosz figura. A túlzsúfoltság és az extrém adatmennyiség miatt mélyebb történelmi és művészeti tanulmányok híján könnyű belezavarodni a regénybe, ahhoz, hogy mindezt átlássunk, magunknak is Diavolinának, vagy az elképesztő tudásanyagot behatóan ismerő Spiró Györgynek kellene lennünk.

Hiába a könnyen érthető, mai nyelvezet, akinek nincs ilyen komoly háttértudása, annak számára csökken a csapongó, időben oda-vissza utazgató visszaemlékezés élvezhetősége. Lipa fekete humorában és az erős szatirikus elemekben azonban mindenki találhat valami szórakoztatót. Egy ponton talán nem is véletlen az apró utalás Bacsó Péter A tanú című filmjére, amikor egy bekezdésen belül kerül szóba az aktuális koncepciós per előre megírt ítélete és a „példastatuálás”, mint nyilvánvaló cél. És persze maga Diavolina is tanú, egy olyan koré, amelyben végül „a derék embereket, a besúgókat, a szemeteket, a közömbösöket” egyaránt főbe lőtték, és amilyenben többé senki sem szeretne élni.