„Fenékbe rúgjuk a józan észt”
Elsőkötetes francia író lépett színre vállaltan érzelmes és hangulatában utánozhatatlanul egyedi kisregénnyel: az elbeszélő fiú szülei mesékkel, izgalmas hazugságokkal helyettesítik a gyerek számára az unalmas valóságot. De vajon meddig lehet elmenekülni a realitás elől, és kell-e egyáltalán? – A könyv különös álomvilágába Muth Ágota Gizella kalauzol el.
Meghökkentő, különös hangulatú, egyszerre megható és mosolyra késztető kisregény Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles? című műve. Humorba burkolt tragédia a fiatal francia író első műve, mely egy csapásra világsiker lett. A mindent átható szeretet és a játék regénye, egy kisfiú szemével nézve; másrészről az elmebaj kialakulásának és elhatalmasodásának története. Küzdelmes játék a betegséggel – vagy a betegség „játéka” egy fiatal anyával és egy családdal. Olyan könyv, amelyet nem könnyű értelmezni és analizálni, mert elsősorban a lélekhez szól, akár egy csodálatosan hullámzó rapszódia, és a szerző szerint is ez volt a célja. Küldetését beteljesítette, hiszen eddig már húsz nyelven jelent meg a magyarul 155 oldalas könyvecske.
A franciákat mindenki kissé könnyelmű és könnyed, bolondos és szabadságszerető embereknek tartja. Ám az már több mint bolondos, ha valaki a leveleit olvasatlanul kupacba gyűjti, a virágboltban eladóként nem kér pénzt a csokrokért, mert szerinte: „A virág maga az élet, és ha jól tudom, az élet nem eladó!” Ha valaki egész nap zenét hallgat, egyetlenegy lemezt, Nina Simone bársonyos hangján a Mister Bojanglest, és arra táncol. Ha azt kéri férjétől, hogy ne menjen dolgozni, maradjon vele, és kidobja az adóellenőrt a lakásból. Egyik nap meztelenül megy le a sarki halashoz osztrigáért, majd férje és fia távollétében felgyújtja a levélkupacot – és majdnem az egész lakást. A főhősnő maga teremtette álomvilágban él, melybe a férjét és kisfiát is bevonja. A fiú boldogan játszik, gyerek még, az apa eleinte csak különösnek véli, de később már aggodalommal tölti el felesége viselkedése, mégis könnyes-vidáman részt vesz a játékban. A barátok is hatása alá kerülnek a különc, bájos és szeretetreméltó asszony szeszélyeinek. Egy tündérvilágban élnek a realitás közepén. A kisfiú csak a szeretetteljes légkört érzékeli, még nem érti anyja extrém viselkedését. Az elhatalmasodó betegséget nem lehet megállítani, anyja az elmeosztályra kerül. A baljós helyzeteket mégis az asszony oldja meg. Ő terveli ki szabadulását a klinikáról és szökésüket spanyol tengerparti villájukba, majd egy világos pillanatában a végső megoldást is, hogy leküzdje „démonait”. A kisfiú utólag fogja fel a szavak értelmét, melyeket anyja az utolsó este a fülébe súg, mert azt hiszi, hogy alszik. Végül az apa is követi, és naplójában a gyermekére hagyja történetüket.
Mi más lehetne két ilyen szülő gyermekéből, mint író?... Az én-regényben a szerző meséli el családja történetét, egy gyermek naiv elbeszélésmódját alkalmazva, melybe ellenpólusként beemeli apja naplójegyzeteit: „A feleségem különös viselkedése töltötte ki az egész életemet, befurakodott minden szögletébe, ez foglalta le az óra egész számlapját, falt fel minden másodpercet. Tárt karokkal fogadtam az őrületét, majd szorosan magamhoz öleltem, hogy engem is átjárjon egészen, bár féltem, hogy ez az édes őrület nem tarthat sokáig. Az ő szemében a valóság nem létezett. Egy szoknyás-csizmás Don Quijotéra akadtam…”
A regény az álomvilág és a valóság ellentétére épül. A gyermek emlékképeit, reflexióit egészíti ki az apa naplója a valós eseményekről, e kettő együttese ad formát a rendhagyó kisregénynek. Nem lineáris történetmeséléssel van dolgunk; mulatságos, majd egyre szomorúbb epizódokat olvashatunk egy furcsa család életéből, melyet tulajdonképpen az anya széteső elméjének hullámzása alakít és ural. Ám ez a gyermek számára derűs „uralom”, és az apa a kisfiú kedvéért végig igyekszik megtartani e fokozatosan szétfoszló álomvilágot. Az olvasó is érzékeli a kettősséget, a fiú emlékezése nyomán egy gondtalan, szórakoztató életformát, az apa naplójából viszont a valójában közelgő tragédiát is.
A szerző szinte szürreális képekben jeleníti meg a helyszíneket, a bolondosan berendezett nagy lakást, ahol a konyha padlóján cserepekben állnak a fűszernövények, melyeket az anya időnként eláraszt vízzel; az ebédlőben lévő, borostyánnal befuttatott tálalót és az egymással nem harmonizáló színű pamlagokat, foteleket; az egész furcsa, mesés miliőt. Ugyanígy a család spanyolországi kiskastélyát és kertjét, mely a fiú számára maga volt a Paradicsom. Otthonukban mindenütt a laza nemtörődömség és vidámság uralkodik. Ennek ellenpólusa az iskola és később az elmegyógyintézet zárt, szigorú, rideg világa.
A karakterábrázolás részletes és humoros, ahogy egy gyermek látja a felnőtteket „alulnézetből”. A kisfiú világában megfordul a dolgok színe és visszája: szüleit csodálja, a szeretet hangján szól róluk, másokat, általában a „normális” embereket furcsállja. A komikus külsejű, középen elválasztott hajú, folyton pipázó és közben dudorászó apa, aki a szigonyos légyvadászat után garázsnyitógatónak állt (egyébként jogász), vicceivel, meséivel elbűvöli a gyermeket. Feleségét mindennap más néven szólítja, hiszen olyan sokszínű asszony, mintha több nő lakna benne egyszerre. A folyton táncoló, elegáns ruhákat és tarkabarka sapkákat kedvelő, bohókás, szépséges anya nem ismeri a gondot, és nem érdekeli a valóság, a fiától szép, érdekes történeteket vár, és a férjét figyelmezteti utazás előtt, nehogy „otthon hagyja a hülyeségét”.
Állandó vendég és baráta „szögletes frizurás, vörös hajú szenátor, rákfarok formájú füleivel és acélkeretes szemüvegével”, szájában a soha meg nem gyújtott szivarral, aki jövedelmező munkához segítette az apát.A felszabadultság ellenpólusa a savanyú tanítónő, akit a fiú „Sivatagi Viharnak” nevez szőke tartóshulláma miatt, és aki sosincs vele megelégedve. A gyerek saját magát magányosnak, rossz tanulónak jellemzi, nincsenek barátai, és a tanítónő mindig szidja, mert pechjére balkezes is. Gyermeki leleménnyel oldja meg a problémát, otthon „sima hazugságokat” mesél anyjának, az iskolában pedig egyszerűen „fordított hazugságokat” ad elő az otthoni életről. Végül szülei kiveszik az iskolából, és sajátos tanítási módszerükkel maguk oktatják.
A fura szokásokhoz hozzátartozik az általános magázódás, a családon belül is.
A szerző érdekes, játékos és rendkívül vizuális nyelvet alkalmaz, amit Tótfalusi Ágnes remek fordításában élvezhetünk. A család nagy, egzotikus madarának neve „Mihaszna Kisasszony”, és anyja gyöngyös pórázon vezeti az utcán. Apja szenátor ismerőse „Piszok” – találgathatunk, hogy miért. A gyermek számára az elmeosztály az „agykiköltözősök” birodalma, ahol csupa különleges ember lakik, akik csodálják és szeretik az anyját. Az egyik nő „Légbuborék”, mert már minden értelem kiköltözött belőle.
A regényre magára is ráillik a fiú egyik mondata: „Fenékbe rúgjuk a józan észt.” Ez a mondat az ember örök vágyát fejezi ki: felülemelkedni a valóságon egy álomvilágba, ahol minden szép és jó. A történet ki nem mondott kérdése: meddig lehet a valóság közepén egy magunk építette álomvilágban élni? Bár a végkicsengés lehangoló választ sugall: nem sokáig, hiszen az álom nem tarthat örökké, sajnos a valóság győz, az ember teremtette csodák ereje ezen mégis felülkerekedni látszik. Ahogy e könyv legfőbb értéke is, hogy képes kiemelni egy rövid időre a káoszból, e „mai kocsmából”, elvarázsol a hangulata, zeneisége, légköre. Egyedi alkotás, egy „boldog-szomorú dal”, akárcsak a benne szereplő „Mister Bojangles” – olyan mű, melyben hibát keresni nem érdemes, elolvasni annál inkább.
Muth Ágota Gizella
Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles? Magvető, 2017
